Már megint a Hegedűsök. Igen, így, többes számban. Ebben a református családban ugyanis nem csak az ifjabb lelkész hívja fel magára a figyelmet egyszer galíciai jöttmenteket emlegetve, egyszer hírhedt holokauszttagadót engedve hívei közelébe, lásd David Irving. Miközben a különféle egyházak képviselői fenegyerekként emlegetik ifjabb Hegedűst, s inkább gyepmesterként tudnák elképzelni, mintsem egyházi szolgálóként, talán kevesen tudják, de idősb Hegedűs Lóránt, a Dunamelléki Egyházkerület egykori püspöke is kedvelte a kirekesztősdit. Jó pár évvel ezelőtt saját bárányát parancsolta le a szószékről. D. falu református papjának szörnyű bűne volt: katolikus nőt akart feleségül venni. Gonosz kis történet, hadd meséljem gyorsan el. Nem árt tudni, mennyi gyűlölet halmozódhat fel Isten szolgáinak szívében.
Szóval, szegény pap – bizonyos Cs. I. – beleszeretett egy római katolikus nőbe. Ám a főpap áttörhetetlen és megfellebbezhetetlen kőtáblát – a több mint százéves egyházi törvényt – tartotta a szerelmespár elé, mondván, református lelkésznek csak református felesége lehet. A fiatal pap csodálkozott, mert úgy tudta, hogy az egyházak szép csendben közelednek egymáshoz, sőt már a világi tudományok képviselőivel is beszélgetnek. De rögtön ráeszmélt, hogy az ökumenikus gondolkodás az egyházi törvényekbe még nem egészen hatolt be. Feljebbvalói azt tanácsolták az eltévelyedett báránynak, hogy keressen más foglalkozást. Cs. I. épp a betegágyat nyomta, amikor megkapta közvetlen feljebbvalója, Sz. esperes úr sürgető levelét, aki fegyelmit indított a lábadozó bűnös ellen.
Nagy volt a megkönnyebbülése az egyházi uraknak, amikor a fölépült lelkész összepakolta a batyuját és búcsút mondott a paplaknak, meg a templomnak. Hívei elsiratták – szépen tudott prédikálni – , s elvette a nőt, akit immár a szószékről letaszítva, lelkészi jellegét elvesztve magáénak tudhatott.
Innen kezdve nem érdekelte az egyházat, hogy mit kezd a lelkekkel a bűnös lélek, aki mentálhigiénés szakemberként folytatta az életét egy Isten háza mögötti településen, fogyatékos gyermekek között. Az egyház számára egy dolog volt fontos: nem rontotta többé a templomban a levegőt. Pedig szegény katolikus asszony képes lett volna átesni a konfirmáción, s a béke kedvéért felvenni ura vallását, ám a református vezetők kérlelhetetlensége megtorpantotta.
Nem fogják elhinni. Cs. I., ahogy leszállt a szószékről, kezdte magát nagyon jól érezni. Kijelentette, hogy az Úristennel nincs semmi baja. Ha eljön az ideje, újra kéri lelkészi jellege helyreállítását. Lelkész azonban nem lesz. Ahhoz ennek az egyháznak sokat kellene változnia, mondta. Azóta biztos észrevette, a változás megkezdődött.
De ezt a kis történetet nem ezzel szeretném befejezni. Bájosabb epilógust el sem lehetne képzelni, mint ama bizonyos Sz. esperes megnyilvánulását, amikor fejére olvastam, hogy Isten előtt minden ember egyenlő. Így felelt rá kioktatóan: „Az üdvösség szempontjából igen. De egyelőre nem a mennyekben élünk, hanem itt, a földön.” Uramisten, mit szólsz ehhez?
