XI. Pius és a Harmadik Birodalom
Népszabadság * Karsai László * 2007. március 24.
Hetven évvel ezelőtt március 21-ére esett virágvasárnap, amikor a keresztények megemlékeznek Jézus diadalmas jeruzsálemi bevonulásáról. A Harmadik Birodalom katolikus templomaiban ezen a napon XI. Pius pápa (1857-1939) Mit brennender Sorge (Égő aggodalommal) kezdetű, a németországi püspökökhöz intézett körlevelét olvasták fel, melyet titokban csempésztek be Németországba.
Az ekkoriban súlyos beteg, nyolcvanadik évében járó XI. Pius hosszas habozás, alapos mérlegelés után jutott arra az elhatározásra, hogy kiadja ezt az enciklikát.
XI. Pius, akit 1922-ben választottak pápává, határozott elképzelésekkel látott munkához. Életcélja volt „Krisztus békéjéért Krisztus királyságában” küzdeni. Úgy vélte, a katolikus vallásnak az élet minden szeletét át kell hatnia, az egyháznak kötelessége beleszólni a világ dolgaiba. 1929-ben, hosszú évekig tartó tárgyalások után, XI. Pius Benito Mussolinivel konkordátumot kötött. Elismerte a fasiszta államot, cserébe államvallássá tették Itáliában a katolikus vallást, garantálták a Vatikán szuverenitását, és elkobzott javaiért jelentős összegű kártérítést fizettek. Mussolini nem óhajtotta a Lateráni paktum minden egyes pontját betartani. Amikor 1931-ben feloszlatták Olaszországban a katolikus ifjúsági szervezeteket, a pápa „Non Abbiamo Bisogno” (Nincs szükségünk) kezdetű enciklikájában ítélte el a totalitárius állam eszméjét és bírálta Mussolini egyházpolitikáját.
A „Mit brennender Sorge” bevezetőjében a pápa leszögezte: 1933-ban a Birodalmi Kormány kezdeményezte a Vatikán és Németország közötti konkordátum megkötését. A konkordátum megkötésében XI. Piust nem akadályozta meg az a tény, hogy az antiszemitizmus az állami politika rangjára emelkedett a náci Németországban. Lehetséges, hogy a pápa azt gondolta, a konkordátummal megvédheti a katolikus egyház jogait, de csalódnia kellett. Hitlert sem az egyház, sem a vallásos emberek jogai nem érdekelték, csak azt akarta, hogy rendszere jobb színben tűnjön fel. Kellett neki a külpolitikai siker, hogy uralmát az „ateista (judeo)bolsevisták” vezette Szovjetunióval szemben az egyház, a vallásszabadság védelmezőjeként állíthassa be. A konkordátummal Németország új urai elégedettek lehettek. Időt nyertek, semlegesítették a katolikus politikai erőket, felszámolták politikai szervezeteiket, majd nekitámadtak az egyházi intézményeknek. Feloszlatták a katolikus ifjúsági szervezeteket, kötelezővé tették tagjaiknak, hogy lépjenek be az egyetlen ifjúsági szövetségbe, a Hitlerjugendbe. 1937 elején a katolikus Bajorország fővárosában, Münchenben a katolikus szülők 96,11 százaléka gyermekét már állami iskolába íratta. (1934-ben még 15,71 százalék, 1935-ben 34,55 százalék, 1936-ban pedig már 65,11 százalék volt az állami iskolai arány.) Németországban sorra rendeztek pereket, amelyekben valutacsempészéssel, szexuális bűncselekményekkel vádoltak meg egyházi személyeket, katolikus ifjúsági vezetőket. 1937 januárjában tárgyalták annak a badeni katolikus ifjúsági vezetőnek a perét, akit húgaival folytatott vérfertőző kapcsolat vádjával másfél év börtönre ítéltek.
Hitlert és rendszerét a kül- és belpolitikai sikerek (a Saar-vidék visszacsatolása, a Rajna-vidék remilitarizálása, a hadsereg fejlesztése, a munkanélküliség csökkenése) népszerűvé tették, a nép többsége felsorakozott Führere mögött. A Harmadik Birodalom főpropagandistája, Joseph Goebbels 1937. február 25-én Kölnben beszédet mondott. Kijelentette: a náci párt szívesen látja a katolikusok és az evangélikusok millióit is, „de szívesen látjuk azon bensőleg vallásos emberek millióit is, akik némethitűek…”
A pápa tizenöt éves koronázási jubileumára (1937. február 12.) Rómába érkező német püspökök a betegágyánál keresték föl a katolikus egyházfőt. Megpróbálták rávenni, hogy a Vatikán mondja fel a Németországgal kötött konkordátumot. Faulhaber német bíboros február 14-én azzal vádolta a náci vezetőket, hogy a német népet ki akarják vetkőztetni keresztény mivoltából. A bíboros szerint Németországban meg akarják semmisíteni a katolikus egyházat, az iskolákban lehetetlenné teszik a vallásoktatást, a püspöki körlevelek terjesztését pedig a rendőrség akadályozza. XI. Pius a konkordátum felmondását elvetette és a „kétfrontos harc” jegyében március 19-én „Divini redemptoris” (A Megváltó ígérete) kezdetű enciklikájában ismételten éles szavakkal ítélte el a marxizmust, „szálláscsinálóját”, a liberalizmust, a Szovjetunió, a spanyolországi baloldaliak és egyes mexikói politikusok egyházellenes politikáját. Ez az enciklika főleg azért nem keltett feltűnést, mert március 22-én a hivatalos vatikáni lap, az Osservatore Romano közölte a „Mit brennender Sorge” szövegét. Bárki, aki fajt vagy népet vagy államot vagy egy államformát dicsőít – fogalmazta meg az enciklika -, az bálványimádó, az isteni renddel szemben áll. A pápa óvott attól, hogy Isten nevét értéktelen jelszóként bárki a szájára vegye. Isten a világtörténelem ura, királya, végső beteljesítője, parancsolatainak értéke független időtől, tértől, országtól és fajtól, írta XI. Pius. Csak felületes elmék hihetik azt, hogy van nemzeti Isten vagy nemzeti vallás, Krisztus Király minden népek ura és törvényhozója, nagysága előtt „Ím a népek, mint egy csöpp a vederben” idézte a pápa Ésaiás prófétát (40, 15.).
A nácik agresszív pogánysága abban is megmutatkozik, hogy az ószövetségi Bibliát is támadják. Csak tudatlanság és gőg vakíthat el annyira valakit, hogy ne lássa az Ótestamentum kincseit, ne értse meg, hogy az Újszövetség az Ószövetség célja, megvalósítása és megkoronázása – írta az enciklika.
A náci pártlap, a Völkischer Beobachter kommentárban ítélte el az enciklikát, jelezve, hogy a szerződéseket, a Vatikánnal kötött konkordátumot is egyoldalúan fel lehet mondani, ha a megkötésük óta a viszonyok megváltoztak vagy állami érdekeket sértenek. Sztójay Döme berlini magyar követ jelentésében megállapította: ez a cikk megütközést keltett külföldön, hiszen „felvetődik az a kérdés, hogy a német birodalommal kötött [bármely] szerződéstől a német kormány melyik pillanatban fogja jónak látni, hogy visszalépjen.” Április végén Sztójay jelentette, hogy Németország jegyzékben tiltakozott a pápai enciklika nyilvánosságra hozatala miatt, és megfenyegették a Vatikánt, hogy „pörök lavináját” indítják meg katolikusok ellen. A Völkischer Beobachter „A homoszexualitás melegágya”, „Sekrestye mint bordély” stb. címekkel számolt be ezekről a perekről. Sztójay júniusban arról értesült, hogy „a Führer a jövő generációkra bízná annak megítélését, mennyiben kívánják a tudomány által meghaladott vallási eszméket a praktikus életnek jobban megfelelő nemzeti szocialista realitásokkal pótolni. Két kérdésben nem volt hajlandó Hitler engedményre: a papok nem politizálhatnak, és az ifjúság nevelése kizárólag az állam feladata.” Pacelli bíboros, államtitkár, XI. Pius bizalmasa, 1939-től XII. Pius pápaként utóda, 1937 júliusában a „népfrontos” Franciaországban járt. Itt (is) élesen bírálta a „faji vallásokat”, mire Berlinben „Moszkva-Róma egységfrontot” kezdtek emlegetni. Dr. Hanns Kerrl náci egyházügyi miniszter 1937 végén kijelentette: a kormány kötelessége, hogy segéllyel és az egyházi adók beszedésével az egyházakat támogassa, a hívők feladata, hogy egyházaikat fenntartsák. Kerrl jelezte: tervbe vették, hogy fokozatosan megszüntetik az egyházaknak nyújtott államsegélyt.
Sztálin egyszer azt kérdezte: „Hány hadosztálya van a pápának?” Hitler is tudta, hogy a pápa világi hatalma korlátozott, de nem akarta végsőkig feszíteni a húrt. A protestáns és evangélikus egyházakat, azért is, mert mögöttük nem állt világszerte tisztelt, külföldön a nácik számára elérhetetlen távolságban élő vezető, Kerrl sikerrel állította a Harmadik Birodalom szolgálatába. Őt viszont Hitler, mivel a katolikus klérust nem sikerült domesztikálnia, 1939-től már nem fogadta. 1941-ben bekövetkezett halála után pedig senkit nem nevezett ki a posztjára. Az eutanázia-program ellen csak a katolikus klérus tiltakozott, élén Clemens August von Galen münsteri püspökkel. Részben ennek is köszönhető, hogy 1941 augusztusában Hitler kénytelen volt, legalább is hivatalosan, és 94000 elmebeteg legyilkolása után a mészárlásokat leállítani.
Végül XI. Pius eljutott oda, hogy nem csak a nácik antiklerikalizmusát, hanem a fajelméletet és az antiszemitizmust is elítélte. Amikor Benito Mussolini 1938-ban a náci „fajvédő” törvények mintáját követve antiszemita törvények és rendeletek sorát adta ki, a pápa sok évi hallgatás után belga zarándokokhoz intézett, később nyilvánosságra hozott üzenetben bírálta az antiszemitizmust. Többek között kijelentette: „Ábrahám a mi pátriárkánk és ősapánk. Az antiszemitizmus összeegyeztethetetlen azzal a fenséges gondolattal, amelyet ez a tény kifejez. Nekünk, keresztényeknek semmi közünk sem lehet ehhez a mozgalomhoz. Nem és nem, azt mondom Néktek, hogy egy keresztény nem lehet antiszemita, ez megengedhetetlen.” Nyilván magának XI. Piusnak is meg kellett küzdenie az egyház hagyományos teológiai, antijudaista tanításaival, mint ahogy a Vatikánban is komoly ellenállásba ütközött, hiszen sokan voltak, akik akár aktuálpolitikai érvekkel is, megpróbálták a pápát az antiszemitizmus elleni fellépéstől visszatartani.
XI. Pius nem sokkal halála előtt „Humani Generis Unitas” (Az emberi faj egysége) kezdetű enciklikán dolgozott munkatársaival. Ebben minden addiginál élesebben ítélte el az antiszemitizmust, a rasszizmust és a zsidók üldözését. Az enciklika végső szövegét egyes források szerint már 1938 szeptemberében elkészítették, de nem tették közzé. Valószínű, hogy Eugenio Pacelli bíboros, a Vatikán államtitkára beszélte le XI. Piust az enciklika publikálásáról, attól tartva, hogy ez a katolikus egyház és hívei elleni újabb támadásokhoz vezethetne Németországban. Arról nem is beszélve, hogy az antiszemita törvénykezés útjára lépett más országok (Magyarország, Románia, Olaszország) vezetői úgy vélhették volna, hogy a pápa belügyeikbe avatkozik. XI. Pius halála után az enciklika kézirata „elveszett”…
Utóda, XII. Pius a holokauszt idején fülsiketítően hallgatott.
A szerző történész
Achille Ratti
1857. május 31-én Észak-Itáliában, Desióban született, apja jómódú selyemgyáros volt. 1879-ben szentelték pappá, és hosszú évekig úgy tűnt, csak a tudomány érdekli. Filozófiából, kánonjogból és teológiából is doktorált, 1882-1888 között a padovai szemináriumban tanított. Elismert szakértője volt az ősi egyházi kéziratoknak, 1888-1911 között a milánói Biblioteca Ambrosianában dolgozott, melynek 1907-től igazgatója volt. 1911-ben X. Pius pápa (1903- 1914) felkérte, hogy legyen a Vatikán könyvtárának alprefektusa, 1914-től már e könyvtár vezetője volt. 1918-ban XV. Benedek pápa (1914- 1922) kényes diplomáciai feladattal bízta meg: az újraszervezett Lengyelországban lett a pápa képviselője, majd 1919-től apostoli nuncius. Amikor a Vörös Hadsereg egységei 1920-ban már Varsót fenyegették, Achille Ratti nagy személyes bátorságról tanúbizonyságot téve, nem volt hajlandó elhagyni a lengyel fővárost. 1921 júniusában a pápa visszahívta Itáliába, Milánó érsekévé nevezte ki. XV. Benedek pápa halála után 1922. február 6-án a XX. század történetének leghosszabb konklávéján, a 14. fordulóban választották meg a római katolikus egyház vezetőjének. A XI. Pius nevet vette fel.
