2007. március 17. (14. oldal)
Varga Klára
Nem is olyan régen a Király utcában új kávézó nyílt, olcsón mért remek borokkal és izgalmas programokkal. A rendezvények egy része a zsidó kulturális arculat kifejezése jegyében zajlik. Azt a reményt hordozzák, hogy a magyar zsidóságnak sikerülhet olyan új közös identitást kialakítania, amelyre pozitív jövőkép építhető. Hiszen ma még az egyetlen közös nevező a máig fel nem dolgozott holokausztélmény.
A „48-as forradalom emléknapjára Még kér a nép címmel összművészeti programmal készültek, amelytől kicsit fáztam, mivel ez a szubkultúra az értékállítás, az értékekre való rákérdezés helyett hajlamos a megkérdőjelezést, viccelődést vagy az elutasítást vállalni, különösen, ha magyar hagyományról, magyar történelemről van szó.
Az ünnepi képzőművészeti installáció híven tükrözte napjaink szürreális valóságát, amelyben a le-lecsapó sokarcú agresszió ott lóg a levegőben, a múlt sebei elevenek, hőseink – mint Petőfi – vázlatos, halovány képek a lelkünkben. És mégis: a fejek fölötti videoinstalláció odavarázsolja kokárdakeretbe a költőt, sugallva, hogy ha mélyre rejtve is, ha titokban is, mindenkiben szunnyad egy kép a magasba emelt hazáról.
A „Petrofi” szellemét „megidéző” Los Angeles-i bűvész mutatványai, Sickratman szavalata után a Zu Sammen rapduó is kicsit szégyellősen azzal kezdte Paxmax című zenei programját, hogy ők nemzeti színekbe öltöztek az alkalomra, ha jobban megnézzük. A globális problémáktól a férfi-nő szerepzavarokon át a magyar közéleti gondokig a napi, mindnyájunkat sújtó megaláztatásélményig mindenről énekeltek, amire könnyű bólogatni, sőt el lehet ismerni, hogy ez az attitűd nem idegen Petőfi szellemétől. Csak aztán jött a negyedik negyed, amelybe Gyurcsányék és az általuk teremtett közállapotok feltérképezése mellett becsúszott a Hír TV lenácizása, Orbán Viktor führerezése is. Nagyot tévednénk persze, ha most miszlikbe akarnánk őket aprítani azért, mert cirka ötven ember előtt, egy marginális helyszínen náciztak, führereztek, koppányoztak egy kicsit. Azokat érdemes inkább bírálni, akik olyan hírkuliszszával veszik körül őket, amelyben ezek a jelzők maradéktalanul igaznak látszanak. Az évtizedes lelki terheket hurcoló emberekből, köztük ezekből a huszonévesekből a kommunista diktatúra hatalmukat átmentő kollaboránsai húznak hasznot. Ők reménykednek abban, hogy ráterhelhetik saját régebbi és újabb keletű árulásaik súlyát az izmos, fiatal hátakra.
Azonban akadtak már, akik fellázadtak a további málházás ellen, és például dokumentumfilmekben rákérdeztek arra, mik azok a terhek, amelyeket vinniük kell, és mi az, amellyel másnak kell elszámolnia.
