A Világbank legutóbbi jelentése szerint 2050-re a Közel-Keleten és Észak-Afrika országaiban a felére csökkenhet az egy főre eső szabadon felhasználható vízkészlet. Ám a szárazság sújtotta területeken már napjainkban is érzékelhető a vízhiány. Szakértők szerint fenntartható és hatékonyabb vízügyi politikára, a mezőgazdaság teljes átalakítására, vagyis a vizekkel való bölcsebb gazdálkodásra lenne szükség az érintett államokban a katasztrófa elkerülésére.
A földi vízkészlet túlnyomó többsége az óceánokban található, és csak mindössze 2,5 százaléka édes víz. Ha ebből még levonjuk az örök fagy zónáiban, a Déli-sarkon vagy éppen a gleccserekben található mennyiséget, alig egyharmad rész marad, amivel számolni tudunk. Ráadásul ennek az éltető elemnek az eloszlása is meglehetősen egyenetlen. Dél-Amerikában található az összes édesvíz-készlet 26 százaléka, míg a világ népességének csak alig 7 százaléka él itt. A klímaváltozás, a környezet meggondolatlan ki- és felhasználása, az elégtelen vízgazdálkodás és pazarlás az oka annak, hogy ma közel kétmilliárd embernek nincs biztosítva a hosszú távon is fenntartható ivóvízellátása.
A Világbank legutóbbi jelentése ennek várható folytatását vetíti előre. Eszerint 2050-re katasztrofális vízhiány következhet be a Közel-Keleten és Észak-Afrika országaiban. Jordánia, Algéria, Egyiptom és Marokkó kerülhet olyan helyzetbe, hogy az amúgy is aszály sújtotta területeiken felére csökken az egy főre eső szabadon felhasználható vízkészlet. Ha a térség államai nem változtatnak vízügyi politikájukon, a támogatások elosztásán, komoly társadalmi, gazdasági és ökológiai következményekkel kell szembenézniük.
Ivóvíz szempontjából a Közel-Kelet a világ egyik legínségesebb helyzetben lévő térsége. A régió mintegy 75 százalékát sivatag borítja, mely csak költséges és vízigényes módon vonható művelés alá. Az eső csak ritkán és összpontosítva, vagyis szűk területre, heves záporok kíséretében érkezik, ami rendkívül megnehezíti a csapadék felfogását. Izraelben és Jordániában a fejlődő ipari-gazdasági követelmények igényelnek egyre több vízforrást, a palesztin területeken pedig már a szimpla fogyasztási ellátás megoldása is gondokat okoz. A térség vízellátását biztosító Jordán folyó ráadásul nyáron és kora ősszel az éves mennyiség alig 4 százalékát szállítja, ami azt jelenti, hogy átemelők és vízpumpáló állomások nélkül valószínűleg el sem érné a Holt-tengert.
Ám egy régóta hangoztatott nézet szerint nem az édesvíz-készletek szűkös volta miatt fenyeget igazán a válság, hanem a rossz gazdálkodás következtében. Az érintett országok többségénél hatástalanok az ipar, a mezőgazdaság és a háztartások által okozott vízfogyasztási és vízszennyezési gondok kezelésére kidolgozott stratégiák. A vízhiányos területeken nagy mennyiségben termelt, fölöttébb folyadékigényes növények intenzív öntözése veszélyezteti a készletet. Bár a növénytermesztés gyökeres átalakításához persze az ott élő emberek étkezési szokásain is változtatni kellene. A szárazságtűrő gabonák előállítása nemcsak a vízhiányra jelentene gyógyírt, hanem felszámolhatná az állandó élelmiszerhiányt és az akut válságokat generáló szegénységet is.
A mezőgazdasági vízfelhasználás az egész világ vízigényének közel háromnegyedét teszi ki. A tudósok éppen ezért figyelmeztetnek: a gyarapodó népesség számára több élelmiszer, ehhez pedig még több öntözés szükségeltetik. A vízkészletek elherdálása már így is bő száz éve folyik – szoros összefüggésben a rohamos demográfiai növekedéssel. A huszadik században a népesség háromszorosára nőtt, a vízfelhasználás pedig a hatszorosára. Ezt a tempót folytatva 2050-re a világ véges vízkészlete a teljes kimerülés felé mozdulhat el. Éppen ezért lett idén, 2007-ben a „Küzdelem a vízhiány ellen” – a víz világnapjának jelmondata.
Csepe Erika
