VÉGSŐ ZOLTÁN
Túl a dzsesszen
Zene
Snétberger Ferenc magyarországi turnéval ünnepelte ötvenedik születésnapját: Budapesten projekteket szőttek köré a szervezők (először a régi és mai zenésztársakkal dzsesszt játszottak a Zeneakadémián), Zalaegerszegen, Dunaújvárosban, Sopronban, Gyöngyösön, Szegeden, Győrben, Gödöllőn és a szülővárosban, Salgótarjánban pedig szólókoncertek adtak alkalmat a világ dzsesszkörforgásának egyetlen aktív magyar művészének megünneplésére. Hogy Magyarországról nem lehet nemzetközi dzsesszkarriert befutni, az világos; ennek okait különösebben fejtegetni sem érdemes, elegendő megállapítani, hogy csak a nyugat-európai ismertség eléréséhez legalább két országnyival el kell tolni a művésznek székhelyét. Snétberger Ferenc 1988 óta Berlinben él, a legmenőbb európai dzsesszkiadónál, az Enjánál sorra jelenteti meg albumait, Thomas Launhardt gitárkészítő-mester egyedileg neki készíti hangszereit, és lassan a stílusához illő világsztárok mindegyikével játszott és rögzített felvételeket.
Már a nyolcvanas évek elején feltűnt a Jávori Kvartettben, országos hírnevet azonban a Trio Stendhallal szerzett Snétberger. Dés Lászlóval és Horváth Kornéllal olyan felállásban játszottak, amely addig nem volt honos hazánkban és autentikusan olvasztottak egybe európai dialektusokat eredendő dzsessz-hagyományokkal, valamint a latin és brazil hangzásvilággal. Ez utóbbit képviselte a trióban Snétberger, elsősorban Egberto Gismonti hatására. A virtuóz technika a gitáros éltető eleme, de ahogy erről nyilatkozott, ma már inkább a nyugalomra törekszik: egy megfelelő színhely számára inspiráló, és szereti hallgatni, ahogyan a játszott hangok az aurától átitatva visszaérnek hozzá, ezért gyakran ritkítja szólói hangfolyamát. Legújabb formációjában Arild Andersen bőgőzik, Paolo Vinaccia dobol, közös, de Snétberger nevén futó Nomad című albumuk pedig az utóbbi idők legvarázsosabb szintézisét felmutató mű. Együtt játszott több alkalommal Didier Lockwooddal, Anthony Jacksonnal, Bobby McFerrinnel (vele augusztusban Spanyolországban és Németországban újból fellép), James Moodyval, David Freidmannel, Dhafer Yousseffel és Pat Methenyvel, de az is előfordult, hogy a Great Guitars trió Charlie Byrd helyére őt hívta meg.
A Művészetek Palotája kellően ünnepi köntösbe öltöztette a klasszikusra hangolt estét, így az avatatlan szemlélő a ráadásig talán fel sem ismerhette, hogy a főszereplő valójában dzsesszgitáros. Egy szélső páholyba kaptam helyet, ahol úgy éreztem magamat, mint egy Almodóvar-filmben a kultúrát fogyasztó szereplő: megfigyelő, ám kissé kívülálló – azt is mondhatnám, inkább a társadalmi reprezentációval voltam elégedett, semmint a koncert zenei értékével. Bemelegítésképpen Manuel de Falla El Amor Brujo című darabját játszotta a Danubia. Kierőlködhetnék valami jelzőt magamból, de csak az jut eszembe, hogy megbízható volt a zenekar, és ez nem túl sok mondanivaló. Egy-egy hangszeres kitűnt, az oboista és a kürtös például, de jóindulattal most megállapodnék abban, hogy ezen az estén az ünnepelt megtámogatása volt a feladat. Joaquín Rodrigo műve, a Concierto de Aranjuez szép-szép, de hát rendkívüli giccsessé vált az agyonjátszott Adagio-tételének köszönhetően. Snétberger mintha gyöngyöket bongyorgatott volna ujjai között, oly finoman szőtte a hangokat, de az Aranjuez mégiscsak egy nem létező világ lenyomata: frázisai elcsépeltek, és ezen a helyzeten a legjobb interpretációk sem változtathatnak. A koncert első részének illedelmes semmitmondása után Snétberger művei felettébb izgalmasnak mutatkoztak. Az In memory for my People (Népem emlékezete) a szerző kulturális gyökereihez vezet vissza, a roma-szinto származáshoz, és mindenekelőtt azt az adaptivitást mutatja például a „hallgató” – egy közkeletű, de műzenében annál kevésbé idézett szabad stílusú, elbeszélő műfajon keresztül -, ami Snétberger egész pályafutását jellemzi. A szimfonikus hangszerelés soványka: mindösszesen a vonóskar ült fel a koncert második felére, a fókusz azonban oly erősen a szólisztikus gitáron van, hogy mégsem hatott kevésnek. A darab előadása egyébként január 30-án, a New York-i ENSZ-székházban megtartott Roma Holokauszt-emléknap fő eseménye volt, ugyanis nem létezik más olyan szimfonikus mű, amely szólna erről a kérdésről. Az Empathy magyarországi ősbemutatójára Lendvay József érkezett hegedűjével. A darab kis karcolatokból áll, az andalúz flamenco és fandango keveredik a modern dzsesszel, míg a hegedű roma dallamokat parafrazeál. Lendvay mutatványos szólója, az ejtett vonós brillírozása lélegzetelállító volt, de ennek nem itt volt a helye, az intermezzo funkciótlansága megtörte az egységes ívet.
Végül persze Snétberger művészetének igazán karizmatikus jellemvonása, a szóló gitárjáték zárta a ráadás-szekciót, így minden a helyére került. Jót kirándultunk, és az első, Zeneakadémián megtartott dzsesszközpontú koncertet a klasszikus szándékokkal kiegészítve bő keresztmetszetet kaptunk a virágzóan sikeres muzsikus pályájáról.
(Snétberger Classic, MűPa, március 7.)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 11. szám
