Nyerges András
Színrebontás
Március, kardlap, gumibot
Sejteni lehetett, hogy március 15. nem múlik el botrány nélkül – 1923-ban sem. Épp ezért (írta másnap a Pesti Napló), „a főkapitányság intézkedett, hogy a rendőrség készültségben álljon, mert emlékezetes, hogy március 15-én a múlt évben, az Ébredő Magyarok gyűlése után is rendzavarás történt”. És jól gondolták. A Szózat című fajvédő lap tudósítása szerint „ember ember hátán tolongott a zászlódíszbe öltözött Országház téren. Az ünnepség után az ifjúság zárt sorokban vonult a Szózat és A Nép szerkesztősége elé, hogy demonstrálja: azonosítja magát azokkal az eszmékkel, melyeket ez a két lap képvisel. Az egyetemnél egy lovasrendőrökből álló csoport minden ok nélkül belelovagolt a tömegbe és a példás rendet megzavarta. A csapat másik része tévedésből a Szentkirályi utca felé indult, s a két csoport véletlenül Az Est szerkesztősége előtt találkozott. A szerkesztőség ablakaiban jellegzetes fejek jelentek meg. Természetes, hogy erre az inzultusra ingerült kiáltások hallatszottak. Az Est földszinti helyiségeiből kirontott az előre készenlétbe helyezett rendőrszakasz, minden felszólítás nélkül kardot rántva rárontott a békésen, zárt rendben vonuló ifjúságra és többeket megsebesített.” Ugyanez így festett Az Újságban: „Az Ébredő Magyarok Egyesületének tagjai tömegesen felvonultak a Petőfi szobor elé, hogy a költő emlékének a maguk módján hódoljanak. Hegedüs György és Budavári László képviselők Petőfi szellemével homlokegyenest ellenkező, gyűlölettel teli beszédeket tartottak, majd a tányérsapkás diákok előre megbeszélt terv szerint kisebb csoportokban megindultak Az Est és a Népszava szerkesztősége felé. Útközben visszhangzott az utca az Erger-Berger éneklésétől. Az Est kiadóhivatala előtt éktelen ordítozást csaptak és a körúton közlekedő villamosokat is megállították. A tömeget oszlásra felszólító rendőrparancsnokot megütötték, az első sorban álló rendőröket botokkal kezdték ütlegelni. A rendőrök kivont karddal a tüntetők közé rontottak, jobbra-balra kardlapozták a zajongókat, aminek meg is lett az eredménye: pár perc alatt megtisztult a körút.”
Az eseményeknek azonban ez csak a kezdete volt. A Szózat szerint a diákok „este tiltakozó gyűlést tartottak a rendőri beavatkozás brutalitása ellen. Azt állították, hogy minden ok nélkül kardlapozták meg az Erzsébet körúton a diákokat, akiknek eszük ágában sem volt tüntetni, csak véletlenül kerültek össze”. Az Újság erről így tudósít: „Arról szó sem esett, hogy egy rendőrfelügyelőt botokkal ütlegeltek, és csak a gyors beavatkozásnak köszönhette, hogy épségben megmenekült.” Az egyetem aulája után a diákküldöttség a Szózat szerkesztőségébe ment, ahol tollbamondásuk alapján a Turul Bajtársi Szövetség jegyzőkönyvet vett fel a történtekről. Eszerint „Az Est szerkesztőségének biztosítására kiküldött rendőrkészültség annak dacára, hogy semmi rendzavarás nem történt, kardéllel rohant a találkozó csoportokra és letaposta az egyetemi ifjúságot. Beavatkozását semmi néven nevezendő felszólítás nem előzte meg. A földön fetrengő egyetemi polgárokat kardéllel ütötték. A rendőrkészültséget vezető aranyparolis, szemita arcjellegű rendőrtiszt kezdte a brutális támadást a kezében lévő ólmosbottal.” A Szózat kommentárja szerint „az ifjúságot a legcsekélyebb felelősség sem terheli. Mi okból kellett a példás rendben haladó egyetemi ifjúságot oszlásra felszólítani? Mi lett volna természetesebb, mint hogy az ifjúság ereje tudatában tíz körömmel esik neki a gyalázkodó zsidóknak? Azonban nem ez történt. Az ifjúság megelégedett azzal, hogy Az Est háza előtt érthető ellenszenvének adjon kifejezést. Erre jött a kardlapozás és a gumibot! E vérlázító eset megtorlása nem állhat meg azon a ponton, hogy parancsot teljesítő alantas közegek apró hatalmi túlkapásainak megbüntetésével elintézzük az ügyet.”
Március 16-án este az folytatódott, ami előző este elkezdődött. „Megismételték! – írta felháborodva a Szózat. – Néhány száz egyetemi hallgató köszönetét akarta tolmácsolni a keresztény sajtó munkásainak, akik védelmükbe vették őket a túlkapások ellen. Mintegy másfél ezren a Szózat és A Nép szerkesztőségi palotájához érve éltették Prónay Pált, Héjjas Ivánt, majd meg sem állva haladtak vissza az egyetemre. Az Andrássy úton egy vágtató lovasrendőrcsapat érte utol és szétoszlásra szólította fel őket. A parancs teljesítésére azonban már nem volt idő, mert a Drexler kávéház mögül 25-30 főből álló rendőrcsapat kivont karddal máris nekik rohant. A rendőrök a fegyvertelen felvonulókat a kapualjakba szorítva tovább verték.” A március 17-i Pesti Napló szerint: „Az Andrássy út és a Vilmos császár körút sarkán a rendőrség felszólította a diákokat, hogy oszoljanak szét. A tömeg heves kiáltozásba fogott: „Zsidóbérenc zsaru nekünk nem parancsol!” A gyalogos rendőrök előtt álló Bartha felügyelőt az egyik ifjú mellbeütötte ezekkel a szavakkal: „Nesze , te zsidóbérenc!” Társai rárontottak egy közrendőrre és a földre teperték. Kaufmann felügyelőt egy fokossal ütötték meg a mellén, majd a balkarján, s amikor elesett, öten vetették rá magukat”. Miután az első rendőrattaknál két egyetemista megsérült, Marinovich Jenő főkapitány belső vizsgálatot rendelt el, melyről a rendőrök kihallgatása után így nyilatkozott Az Újságnak: „Mielőtt a rendőrök szétverték volna a tüntetőket, csaknem negyedórán át próbálták őket szép szóval távozásra bírni.
Az, hogy a rendőrök támadóikat szétverték, nemcsak jogos, hanem testi épségük biztosítása érdekében feltétlenül szükséges volt.” A Pesti Napló szóvá tette, hogy „…a sajtó szélsőjobboldala fel van háborodva, hogy a rombolás ezúttal hatósági akadályok következtében elmaradt. A rendőrség elejét vette a várható atrocitásoknak. Épp ezért csodálkozva olvastuk majdnem mentegetőző nyilatkozatát a tüntetéssel kapcsolatban, amely szinte bocsánatért eseng, mikor a korrekten teljesített kötelesség elvégzéséről van szó.” Egy máig lezáratlan vita is elkezdődött akkor, melyben a lap amellett tette le a voksát, hogy „…az ucca nem lehet döntő politikai faktor Magyarország életében”. Közben a Turul állásfoglalást adott ki arról, hogy „…követeli az ügyben szereplő rendőrtisztviselők haladéktalan, nyugdíj nélküli elbocsátását.” Mindez nem hatott csillapítóan, sőt, a helyzet tovább mérgesedett. A radikális szélsőjobb lapja, A Nép már egyenesen arról írt, hogy „…vörös métely pusztít a rendőrség között”, Csilléry András jobboldali honatya a történteket ekképp összegezte: „Március idusán a destruktív fővárosi sajtó védelmében kaszabolták le az ifjúságot a rendőrkardok!” A másnapi Az Újság szerint „…politikai körökben az a hír terjedt el, hogy Marinovich Jenő főkapitányt felmentik állásából. Ennek nem szabad megtörténnie, mert az a látszat támadhat, hogy a főkapitány távozása az elmúlt napok diáktüntetéseivel van összefüggésben.” Március 18-án újabb militáns állásfoglalás látott napvilágot: „Az Ébredő Magyarok Egyesülete bajtársi lelkesedéssel áll az ifjúság mellé, elvárja a bűnösök megbüntetését, valamint felhívja a figyelmet arra a veszedelemre, mely a lelkesedés hatósági üldözéséből és a keresztény társadalom elkeseredéséből származhatik.” Abban mindenki egyetértett, hogy további vizsgálat szükséges, de már azt illetően, hogy ki tekinthető elfogulatlannak, megoszlottak a vélemények. Buday Dezső jobboldali képviselő azt követelte, hogy „…a vizsgálatot pártatlan fórum, lehetőleg a nemzeti hadsereg folytassa le!”
A Szózat naponta leszögezte, hogy „…az utcai járókelők, az objektív tanúk és az egyetemi hallgatóság vallomásaiból az derül ki: a rendőri brutalitásra, a kardlaphasználatra semmi szükség nem volt.” A Pesti Napló tárgyilagossággal próbálkozott: „Gyarló emberek a rendőrök is, hibákat követhetnek el. Ámde az orvoslás módja mégsem az, hogy kikezdik a rendőrség tekintélyét, amely meg nem engedett felvonulást ellenőrzött és akadályozott meg.” Több se kellett a szélsőjobbnak: dr. Tasnádi Kovács József, a nyolcadik kerületi Ébredő Magyarok Egyesülete vezére máris ultimátummal állt elő: „Üzenem a kormánynak: az ébredők nem fogják tűrni, hogy a magyarokat kiszipolyozzák s a végén meg is kardlapoztassák. Felszólítom a kormányt, hogy szolgáltasson sürgősen elégtételt a megsértett magyarságnak: LEGKÉSŐBB SZERDÁIG!” A politikai elemzők viszont úgy látták: „Itt ma a kormány erőpróbája folyik olyan tényezőkkel, amelyekben némelyek a feldúlt társadalom explozióra kész anyagát látják, mások egyszerűen a hatalomra törő, elszánt és gyújtogató politikusok csapatát.”
Az Újság rövid kommentárja azt pedzegette, hogy „Általános a felfogás, miszerint szerves összefüggés van az utóbbi napok eseményei között, melyeknek éle Bethlen miniszterelnök személye ellen irányul. A közalkalmazottak akciója és a diáktüntetések között is fel lehet ismerni az összefüggést.” Nagy várakozás előzte meg Rakovszky belügyminiszter parlamenti megnyilatkozását, amely leszögezte, hogy „…minden törvénytelen felvonulást a rendőrségnek hivatalból kötelessége feloszlatni”, de amit a március 15-i és 16-i események lefolyásáról mondott, sem a bal-, sem a jobboldalt nem elégítette ki. „Az ifjúság két oldalról az Erzsébet körútra került, és fölmerült a gondolat, hogy a hozzácsatlakozott tömeggel rombolást akar végezni, esetleg egyéneket bántalmazni” – ettől a mondattól például, mint alaptalan feltételezéstől, felhördült a jobboldal, s tehette, mert a magyar lakosságnak már akkor is kurta volt a memóriája. A baloldali sajtónak csak fel kellett volna idéznie a Nemzeti Újság 1919. december 9-i számából, hogy akkor mi történt: „Le a kártékony zsidó sajtóval, kiáltották a tüntetők s fékevesztetten zúdult a tömeg a Népszava székházára. Kőzáporral beverték az ablakokat, betörték a kaput, a szerkesztőség bútorzatát csákányokkal szétrombolták, elvágták a telefonvezeték drótjait, a lámpákat letépték, az írógépeket, nyomtatványokat és a lap papírkészletét kiszórták az utcára. A nyomdahelyiségekben a rotációs gépeket rongálták meg. A tömeg valóságos népítéletet hajtott végre. Az előállítottak közé sok diák is került.
Este 8 óra tájban 3-400 főnyi csoport gyülekezett Az Est Erzsébet körúti kiadóhivatala előtt, ahol megismétlődött, ami a Népszavánál történt.” Vagy elővenni az 1920. március 16-i Új Nemzedéket: „A tömeg zászlók alatt, izgatott kiabálással indult a Gizella tér felől. A túlfeszített izgalom az Andrássy úton robbant ki komolyabb akcióvá. Az Abbazia kávéházban néhány embert véresre vertek, aztán továbbmentek a nagykörút felé. Az Est kiadóhivatala előtt egy ember szónokolni kezdett, tettre tüzelve a felvonulókat.” E helyett Rakovszky megértést kért az ifjak számára, amire Benedek János képviselő így reflektált: „Csodálatosnak tartom, hogy a belügyminiszter úr a rendőrség ellen szigorú vizsgálatot helyez kilátásba, de az engedély nélkül felvonuló diákság cselekedetei ellen egy korholó szava sincs.” Az egyetemisták „12-es Bizottsága” ettől vérszemet kapva ultimátumot intézett a kormányfőhöz, melyben közölte, hogy: „Az ifjúság elkeseredett hangulatát a parlamenti események még csak növelték. A vérontás ügyében a rendőrségi vizsgálat nem tárgyilagos, és ha záros határidőn belül nincs eredménye, a húsvéti szüneteket is itt fogja tölteni az ifjúság!” Más kérdés, hogy ami nem sikerült a baloldali sajtó felszámolását követelő Csillérynek, vagyis Bethlent a sodrából kihozni, az most megtörtént. „A kormány elnöke rákényszerült a kijelentésre: statáriumot hirdetek, ha a politikát még egyszer akár jobbról, akár balról kihurcolják az utcára” – nyilatkozta másnap. A Pesti Napló pedig föltett egy számunkra sem ismeretlen kérdést: „Kik azok, akik a törvényes rend ellen támadva az uccát akarják felhasználni pártpolitikai céljaik erőszakos elérésére? Az uszítók, izgatók és rendbontók ott ülnek benn a parlamentben. Miután kormánybuktató tervük belülről nem sikerült, most kívülről, az uccán keresztül akarják elérni céljukat. S mert a parlamentben nincs többségük, az ucca megmozdulásával akarják felborítani a törvényes rend uralmát.”
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 11. szám
