KOMORÓCZY GÉZA
Kárpit, héber betűkkel
Megnyitó
2006. március-április
Élénken él az emlékezetemben, de talán sokan mások is emlékeznek rá: valamikor az 1980-as évek elején a Vigadóban Hajnal Gabriella kiállított egy mobilt. Két ököl, boxkesztyűvel, amelyek egymást ütötték. Én akkor ezt azonnal és egyértelműen politikai jelképnek tekintettem: a rendszer egymás ellen uszítja a különböző társadalmi csoportokat, az embereket, hogy indulataikat egymás ellen fordítsák, egymást üssék, és ne jusson eszükbe együtt kiállni magával a rendszerrel szemben. Ugyanezen a kiállításon láttam először azt a kárpitot, amelyen nincs más, mint a Qohelet, a bibliai Prédikátor könyvének részlete, héberül. Megvolt a kárpit magyar és angol változata is, nagyobb, élénkebb színnel, de én, persze, a héber betűkre figyeltem fel: ha nem is tüntetésnek: legalább jelzésnek éreztem ezt is. A társadalomkritikai boxkesztyű és a héber betű: két feltűnő jel a többi gyönyörű kárpit között.
Hajnal Gabriella művészetéről nem vagyok hivatott beszélni még a zsidó művészettörténet szempontjából sem, amelynek itt, a Zsidó Múzeumban, otthonos helye van, gazdag tárgyi hagyatékkal és kiállítási hagyománnyal. Foglalkoztat azonban az identitás: ennek tudatossága a személyiségben, megnyilvánulása magatartásban, művészetben, és foglalkoztat a történelem.
Egy közel életmű-kiállításon, mint itt, ha nem teljes is, különösen ha az elrendezés nagyjából kronológiai, jól látszanak a művészi pálya fővonalai. Hajnal Gabi első munkáit a dús képzelőerő jellemezte: talált tárgyak befoglalása önálló kompozicióba, applikáció, szárnyas, fölfelé törő emberi alak, szárnyaló képzelet, tompa aranyszín, mintha a flamand kárpitok vagy a miseruhák világát újítaná meg, élénkítené fel. Ezt a világot törte fel a magyar népművészet, a Péter és a farkas illusztráció és az ebben a körben tervezett, szőtt egyéb darabok. Itt vissza kell lépnem egy kicsit az időben, a XX. század elejéhez. Jellegzetes urbánus program volt, a népzenében Kodály és Bartók, Vikár és Lajtha László, a népi díszítőművészetben Huszka (tartsunk róla bármit), Malonyai, Visky és sokan mások, a tárgyi kultúra, életmód megismerésében ethnográfusok, múzeumi gyűjtők serege: urbánus program volt a népélet megismerése, hagyományainak, tárgyi emlékeinek megmentő gyűjtése. Mellesleg, ennek a programnak volt az eredménye, fél nemzedéknyivel később, a Zsidó Múzeum gyűjteményeinek kezdete is. Látszólag ellentétes törekvés ebben a felfedező, gyűjtő, múzeumszervező programban a modern művészet – de csak látszólag, éppen Bartók példája mutatja a leginkább. A nagyváradi Holnap vagy – retrospektive – Lesznai Anna regénye (Kezdetben volt a kert) tanúsítja, hogy a korszakban a két törekvés jellegzetes módon szoros kapcsolatban állt egymással, személyi tekintetben is: akik belemerültek a hagyományba, azok egyszersmind elkötelezett újítók voltak a művészetben. Ebben a programban igen nagy része volt a magyarországi zsidóságnak. Jelképül hivatkozom A kékszakállú herceg várára – már csak azért is, mert Balázs Béla szövegkönyvének fél évszázaddal későbbi kiadásához Kass János kongeniális illusztrációi ugyanazokat a törekvéseket képviselik, mint Hajnal Gabriella művészetében a kárpitszövés hagyományainak grafikai és technikai megújítása. De még néhány szót a XX. század elejéről, a zsidó szerepről a művészet akkori megújulásában. Lajta Béla, Lechner magyar népművészeti hagyományában állva, és más, hozzá hasonlóan zsidó származású építészek újították meg a magyarországi építészet díszítő motivumkincsét. Országszerte polgári kaszinók, mint Kecskeméten a Páva-terem, ma Fotó-múzeum, vagy Beregszászon a mai nagyvendéglő, zsinagógák (Kiskunfélegyháza, Szabadka) öltötték fel a magyar népi hímzések virág- és madárdíszeit. Zsidók – vagy részben, bizonyos ágakban talán nagyobb részben zsidók – voltak az új művészetnek nemcsak a megrendelői, mecénásai, közönsége, fogyasztói: de művelői is. Magyar művészek.
Ebben a hagyományban – ennek a hagyománynak egy újabb hullámában – látom Hajnal Gabriella kárpitjait. Nem Lesznai Anna párna-hímzéseit folytatja. A XX. század utolsó harmadában más művészeti problémák merültek fel, mint a század elején, és Hajnal Gabi az új időkkel nézett szembe. A kárpit mint festmény túllépett a szecesszión, és megindult az elvont szerkezetek felé, anélkül, hogy a keleti szőnyegek útját választotta volna, és megindult a három dimenzió: a szoborszerűség felé. Aki az itt kiállított vázlatokat tanulmányozza, színek helyett számokkal, önálló értékű absztrakt grafikai alkotásokat lát: éppúgy, mint némely zenei kottában. A Duna című kiskárpit: csak színek, a vízé és a levegőé, és egy hullámvonal: elvont forma. Ami az én szememben egészen különös: Hajnal Gabriella gyapjúból szőtt szobrai. Csodálni való a technikai lelemény: technikailag bravúrosan kivitelezett képzelet, ahogyan két Kilátás-képe a levegő rezdülését, lebegését szilárd anyagban megvalósította. Hasonló a New York. Csodálni valók az újabb kárpitok színei, ugyanazok a színek, amelyeket korábbi munkáiról ismerünk, ott népművészeti árnyalatokat is megjelenítő grafikával, most vörösre és kékre redukálva, geometrizált, esetenként elvont, strukturált formákkal.
De visszakanyarodom az identitáshoz: nem a művész – a művészet identitásához. A művészetben nem áll az, amihez a zsidó vallási hagyomány szigorúan ragaszkodik: a származás elve. A művészi identitást nem a vér közvetíti, nem térhetünk vissza a vér gyilkos mitoszához. A származásnak is csak annyiban van, annyiban lehet szerepe, amennyiben kulturális tradiciót közvetít. A művészetben az identitást a szándék, a választás, az alkotó program, esetleg a tartalom jelzi, bármennyire általánosan és elvontan hangzik is ez. Hajnal Gabriella az évtizedek során hitelesen tudott megszólalni a magyar népművészet nyelvén, hiteles volt akkor, amikor keresztény egyházi textiliát, történetesen miseruhát – az iróniát sem mellőzve – geometriai szerkezetbe transzponált, mert ez a közös európai tradició egyik nagy áramlata. Megdöbbentő erővel tudta megjeleníteni a mindvégig lappangó, az 1990-es években ismét feltámadt riasztó és megfélemlítő gyűlölködést a szájukban kést szorító emberi fejekkel. Ez az ötletes sorozat a boxkesztyű szellemes rendszerkritikájának fiatalabb és aktuálisabb párja; utóbb, könyvben, Orbán Ottó komoran játékos versei csatlakoztak hozzá. A gyűlölködésnek a tárgyévekben nemcsak zsidóellenes tartalma volt, mint az 1938-al kezdődő időszakban, hanem modernség-ellenes és másság-ellenes tartalma is: a zárt formába rendezett fejek, késsel a szájukban, szín-variációk, „… az égből késekkel hajigálnak! (…) A kések odaföntről meg csak egyre esnek, esnek… Mintha vérben úszna a föld.”
Hajnal Gabi héber betűs kárpitja, feltűnően más alapszínnel, mint ugyanaz a bibliai szövegrész magyarul és angolul, olyan számomra, mint Bruch, Stravinsky, Bernstein – de mondhatom akár Steve Reichet is – zenéjében a héber szó vagy a zsidó liturgikus dallam: egy ízig-vérig modern, forma-újító művész beleszövi a zsidó hagyomány szálait abba, amit a művészetnek mondhatunk, anélkül, hogy egyetemességét jelzővel szűkítenénk.
(Hajnal Gabriella művei a Zsidó Múzeumban. Elhangzott a kiállítás megnyitóján, 2007. március 1., nyitva április végéig.)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 11. szám
