A Krakkótól hetven kilométerre fekvő Tarnówban, Bem apó szülővárosában, a Krakowska utca 10. számú házában található Európa egyetlen roma múzeuma.
Az egyik utolsó vándorcigány család Magyarországon.
Az időpont: 1956
fotó: Reuters – Jason Reed
Adam Bartosz lengyel cigányság-kutató néprajztudós munkásságára támaszkodva 1990-ben nyílt meg az európai és a lengyel romák történetét képekkel és használati tárgyakkal gazdagon illusztráló állandó kiállítás; a múzeum udvarán a vándorcigányok által az évszázadok során használt lovas és lakókocsikat tekinthetik meg a látogatók.
Egy Krakkóban fellelt dokumentum nyomán a tudósok a cigányok első lengyelországi felbukkanását 1401-re teszik. Akad néhány utalás a 15. század második feléből is a romák lengyelországi jelenlétére. Ezek szerint néhány földesurat és parasztot Cygannak, illetve Cyganskinak hívtak. Ezek a nevek előfordultak az ország déli részén is. A korabeli dokumentumokból kitűnik, hogy a helyiek és a cigányok együttélése akkoriban békés volt.
A viszonylagos jó kapcsolat a 15. század végére – amikor is a Nyugat-Európából (elsősorban Németországból) menekülő cigányok első hulláma elérte Lengyelországot – egyre több konfliktussal lett terhelt. A romákhoz való viszony megváltozását tükrözi a Marcius Bielski 1551-ben megjelent, Krónika című művében olvasható jellemzés: „Lusta, ravasz, titokzatos, vad, fekete emberek. Nincs vallásuk, s ahol megjelennek, a helyi hitvallást imitálják, de kizárólag annak érdekében, hogy mindent megkapjanak. A más nyelvből származtatott nyelvük is olyan, mint lopott szokásaik; a feleségeik viszont a legjobbak. Országról országra vándorolnak gyermekeikkel együtt.”
Az első menekültcsoportokat hamarosan újabbak követték. Ők Dél-Európából jöttek. Moldovából Lwowba és Przemyslbe, míg Magyarországról Krakkóba vándoroltak be cigányok a 14-15. század fordulóján. A 16. században folytatódott az exodus Nyugat-Európából, ahol a romáknak egyáltalán nem voltak jogaik, és embertelen módon bántak velük. Németországban szörnyen megkínozták, meggyötörték őket. Az ekkor nagy számban az országba menekülő cigányok, akik a 20. század második feléig őrizték nomád, vándorló életmódjukat, lengyel romáknak nevezik magukat.
Az európai romák története gyötrelmek, kínzások és zaklatások története – írja Adam Bartosz a cigányok történetéről és kultúrájáról szóló tanulmányában. Lengyelország szomszédai közül különösen Sziléziában – ahol a Német Birodalom szabályai voltak érvényben – éltek át súlyos megpróbáltatásokat. Moldovában, Wallachiában (a Kárpátok és a Duna között elterülő Havasalföld, a mai Románia része) és Erdélyben a 16. századtól a 19. század első feléig rabszolgaként kezelték a romákat; egyenként, de akár családonként is vehették és eladhatták őket. A wallachiai büntető törvénykönyv deklarálta a teljes jogfosztottságot. E szerint „a cigányok rabszolgának születnek. Ha valakinek rabszolga az édesanyja, akkor ő is azzá válik születésekor. A tulajdonosnak jogában áll elajándékozni vagy eladni rabszolgáját. Egy cigány tulajdonos (gazda) nélkül a herceg tulajdona.”
A romák rabszolgaságát csak 1856-ban törölték el Nyugat-Európában, ez újabb vándorlási hullámot indított el Kelet-Európába.
A 19. század második felében a rabszolgaság alól felszabadult cigányok Erdélyből és Wallachiából Lengyelországba jöttek, nagyrészt a lovári (lókereskedő) és kalderári (teknővájó) nemzetséghez tartoztak.
Az első világháború alatt a cigányok egy része Oroszországba menekült, némelyek elérték Közép-Ázsiát és Szibériát is. Közülük néhány család visszatért az orosz-szovjet októberi szocialista forradalom, majd pedig a második világháború után.
A rabszolgaságnál is kegyetlenebb időszak volt a lengyel romák életében a német fasizmus uralomra jutása. A náci nürnbergi törvények „az árja vér” tisztasága védelmének aljas ürügyén elrendelte a zsidók mellett a cigányok teljes megsemmisítését is.
Néhány évvel a tömeges kiirtás megkezdése előtt elkészült a cigányok nyilvántartási listája. A közép-európai államokban élő romák közül először a megszállt Lengyelország romáit szállították koncentrációs táborokba 1940 nyarán. Ez után a cigány holokauszt elérte Magyarországot, Romániát, a balkáni országokat, valamint a megszállt nyugat-európai államokat is. A cigányokat vagonokban Auschwitzba, Treblinkába, Majdanekbe és más megsemmisítő táborokba szállították. Lengyelországban és Ukrajnában sorozatos pogromokat rendeztek a cigánytáborokban a német fasiszták és az ukrán kollaboráns rendőrök. A „koncepció” az volt, hogy olcsóbb megölni a romákat, mint börtönben tartani. Becslések szerint a cigány holokausztnak háromszáz-ötszázezer roma áldozata volt Európában, az akkori világ roma népességének csaknem a fele.
Egész törzsek haltak ki, egyetlen túlélő nélkül. Azt nem tudni, pontosan hányan élték túl a háború és a koncentrációs táborok borzalmait. Feltehetőleg húszezer cigány maradt Lengyelországban a második világháború után. A lengyel romák a mai napig nem kaptak semmiféle kárpótlást a szenvedéseikért.
Néhány évvel a világégés után a lengyel kormány úgy döntött, hogy letelepíti és rendszeres munkára kényszeríti a cigányokat. 1964-ben végleg betiltották kóborlásukat az ország területén. A rendőrség folyamatosan nyomon követte, zaklatta és büntette őket. Hol azért, mert a gyerekeket nem járatták iskolába, hol pedig amiatt, hogy tüzet raktak az erdőben. Még ma is előfordulnak kisebb-nagyobb lakókocsis cigány táborok a nagyvárosok határában. „Úgy tűnik, a romák útja soha nem ér véget” – állapítja meg Adam Bartosz.
Az utazó, vándorló roma csoportoknak nem volt vezetőjük. Általában az idősebbek irányították a táborok életét, ők ítélkeztek a vitás ügyekben. Mindazonáltal a 18. századig – amíg Lengyelország el nem vesztette függetlenségét – működött a roma király intézménye; ezt az első világháború után ismét visszaállították. A Kwiek törzs tagjai, akik a kalderári nemzetséghez tartoztak, sikeres királyok voltak. Az utolsó nyilvános koronázás 1937-ben történt Varsóban, amikor is Janusz Kwieket tették meg a cigányok királyának.
Ma négy nagyobb csoportra osztható a lengyelországi cigányság. Az elsőbe tartoznak a kárpátiai romák, valamint további három közösség, akik a kommunista tiltásig nomád módon éltek. A második csoport a polska (lengyel) romáké, akik falvakban, kisvárosokban telepedtek le. Két további nagy csoport a kalderáriak és lováriak, akik manapság nagyobb városok központjaiban laknak. Különböző csoportok keveréke – az úgynevezett bareforika cigányok – él Varsóban. Az ország nyugati részén élő szétszórt családok, a sasitka (német) romák.
A 20. század második felében sokan szerencsét próbáltak Nyugat-Európában. A két legnagyobb emigrációs hullám 1980-ban és 1985-ben indult el Lengyelországból. A kilencvenes években viszont rengetegen érkeztek Romániából.
A negyedik Roma Világkongresszust 1990-ben tartották meg Varsóban. Egyik feladata a roma nyelv standardizálása (tipizálása) volt. A kongresszus megalkotta a közös romani ábécét.
A múzeum Tarnówban, a Krakowska utca 10. szám alatt van, és a hét minden napján délelőtt 10 órától kora délutánig tart nyitva.
Tódor János
