Ünnepi aktuálpolitizálás
Papp László Tamás 2007. március 16. 10:45
Stabil demokráciát nem lehet verekedés-gyújtogatás által megdönteni. Ahhoz ölni kell. Sokat, és még akkor se biztos a végeredmény. Ami Budapest utcáin zajlott, tulajdonképp a bomlófélben lévő, atomizálódó szélsőjobb vonagló kollapszusa.
Egyvalamire biztosan jó volt az idei március 15-e: annak felismerésére, hogy az ultrajobb militánsai inkább szánalmasak, mint félelmetesek.
Pontosabban, aki olyan balszerencsés volt, hogy szándéka dacára az oszlató csapaterő és a kriptonyilas zombik akciórádiuszának metszéspontjába esett, természetesen aggódhatott, nehogy hókon nyomják a gumibottal vagy fejen találja egy kődarab. De a szűkebb környezetet leszámítva, a műkedvelő, adrenalin-túltengéses rohamosztagosaink igazi, hamisítatlan, vérbő rettegést képtelenek előcsiholni.
Szánakozást, undort, haragot, visszatetszést annál inkább. A hazai szélsőség legszéle az ETA, IRA stb. mozaiknevű ideológiai/etnikai maffiák hivatásos, kőszívű gyilkológépei, a Balkán/Kaukázus klánszellemű félkatonai szociopatái vagy a palesztin mártírképzők hallgatói szemében csupán röhejkeltő pancserek. Akiknek nincs annyi vér a pucájukban, hogy egy tisztességes gyilkosság- és robbantássorozatot, emberrablást, túszszedést, puccskísérletet összehozzanak.
Mert egy stabil demokráciát nem lehet verekedés-gyújtogatás által megdönteni. Ahhoz ölni kell. Sokat, és még akkor se biztos a végeredmény, lásd Izrael Állam félszázadot túllépő létét. Ami Budapest utcáin mára virradóra zajlott, tulajdonképp a bomlófélben lévő, atomizálódó szélsőjobb vonagló kollapszusa.
Az egykor fegyelmezetten gyülekező, belterjes köreikben népszerű nyomtatványokban zsidózó, a parlamenti küszöb határvidékén ingázó nemzeti fundamentalizmus a zérus és a statisztikai hibahatár között rángatózik. Jelenleg a vezető nélkül maradt posztcsurkista hadak kontrollvesztett talpasai indulatrohamokkal kompenzálnak, önmaguk sikertelenségének terhét levezetendő. Időnként a zsaruk helyett egymást gyepálva. Ami bűnügyi és pszichiátriai, nem pedig belpolitikai kompetencia.
Foglalkozzunk inkább a lényeggel: ki mit vésett a forradalmi évforduló politikai üzenőfüzetébe? Mert tintapatron jóval több elfolyt, mint vér.
*
Gyurcsány rutinosan alulmúlta önmagát. „1848-ban is voltak viták a magyarok nagyjai között, ám győztek a reformok.” Ilyen utalással simán be lehet kerülni a történelmi eseményeket butított, ugyanakkor hiteltelen formában aktuálpolitizáló vezetők arcképcsarnokába.
Azon megállapításról pedig, hogy „a forradalom nem az utcán zajlott, hanem ami történt, az a törvényhozás forradalma volt”, Franz Lamberg császári és királyi altábornagyot, a bécsi udvar által kinevezett magyar helytartót is érdemes lenne megkérdezni, akit az 1848 márciusának idusa óta viszonylagos gyakorisággal utcára áramló magyar tömeg lincseléssel fosztott meg hivatalától.
Amúgy Gyurcsány állt a pitiánerség vérzivatarában, igyekezve kihozni a helyzetből, amit lehet. Beszélt összefogásról, s minden egyébről, amiről ilyenkor gondolati klisék, bejáratott ünnepi panelek révén szoktak. De Sólyom László beszéde hallatán se csinált maga alá senki az izgalomtól. „Most van itt a pillanat, amikor le kell bontani a falakat, amelyek minket elválasztanak egymástól.” Nem mondja, tényleg?
Elnökünk idén még parolabojkottal sem kívánta belopni magát bizonyos honpolgári szívekbe. Akkor már Demszkynek nagyobb mázlija volt. Néhány záptojás segített neki, hogy pár napig az elbaltázott metróberuházás kidumálása helyett a spontán rokonszenv bezsebelésével legyen elfoglalva.
*
Mint az lenni szokott, az ellenzéki politikacsinálók szónoklatai izgalmasabbra sikerültek a kormányoldal brosúra- és protokollszagú izzadmányainál. A Spirituális Vezető, az összes polgári menetoszlopok generalisszimusza azzal rukkolt elő, hogy harcoltak-e volna olyan kormányért „48 hősei, mely „160 év múltán hadviselésbe kezd önnön nemzete ellen?”
Héroszunk dilemmája, orbáni fordításban: „Egy olyan Magyarországért kötök-e most kardot, amely ellen saját kormánya visel hadat, olyan fegyverekkel, amelyek ellen felvértezetlen?” Hát persze. Így hát „a népnek joga van elkergetnie a kormányt egy demokráciában is, ha az a népakarat ellenében kormányoz, ha az emberek létérdekét veszélyezteti… Joga van egy feltétellel: ha a népakarat kinyilvánításának már minden eszközét igénybe vette, és a kormány elmulasztja magát alávetni az emberek világos és egyértelmű akaratának.”
Ügydöntő népszavazáson valóban határozhat úgy az istenadta, hogy gyógyszert ezentúl is csak patikában vehetünk. Ezt valahogy túléljük. Legfeljebb tovább könnyítjük a gyógyszertár-gründolás jogi hátterét. A kórházak is maradhatnak állami-önkormányzati tulajdonban, miért is ne? Legfeljebb átadjuk őket magáncégeknek 99 éves időtartamra, racionális/hatékony üzemeltetésre.
Aztán az OEP-monopóliumot lebontva áttérünk a versengő privát biztosítók modelljére. A családi gazdálkodóknak legyen föld-elővásárlási joga? Felőlünk… De attól a kormány nyugodtan felülvizsgálhatja az őstermelők etatista-agrárius dotációs szisztémáját.
Az ünnep örve alatt a Fidesz referendumjavaslatait promotáló Orbánnak jókora gombócot kellett legyűrnie. Meggyőzni összetrombitált híveit arról, hogy amennyiben nemcsak sokan lesznek, de elegen, vissza lehet csinálni a reformcsomagot. Pedig nem.
A taláros grémium szerencsés kézzel választotta ki a három, sikeresség fennforgása esetén se túl sok vizet zavaró kérdést. A pártelnök is tudja ezt. De profi, mint egy őszülő halántékú drámai filmszínész, aki kihozza magából a spirituszt a legszarabb rendezésű családi filmben is.
*
Dávid Ibolya pedig, mintha csak Viktor kormányelzavaró nyilatkozatára riposztozna, ellövi rétori nyilát, amely szerint „a XXI. század – legalábbis Európában – már nem a forradalmak, s nem a szabadságharcok korszaka. A mi nemzedékeinknek az a felelősség jutott, hogy puskaropogás és háborúk nélkül, olyan nehézségekkel küzdjünk meg, amelyek egy másfajta arzenált tesznek szükségessé… ez az egyetértés, az értékek menti viták szándékának a bátorsága.”
Az organikus fejlődést preferáló konzervativizmussal a forradalmiság ritkán szokott összeilleszthető lenni. „48 konzervatívjai – pl. Hám János magyar katolikus egyházfő – nem a revolúció támogatói, hanem bírálói, netán nyílt ellenségei voltak. Az MDF-elnök, ha nem is utasítja el Kossuth hagyatékát, a forradalom időszerűtlenségét hangsúlyozó mondataival talán legkevésbé merült el a politikai elit banalitásokat puffogtató, idétlenül aktualizáló sárdagasztásában.
Mert hát, aki az uralmon lévők elkergetéséről hadovál, az kb. annyira korszerű, mintha a tulajdonos-munkavállaló viszonylatában felmerült nézetkülönbséget a rabszolgalázadás/parasztfelkelés eszközeivel kívánnánk lerendezni. Így furamód a kispárti konzervatívok modernebbek a populizmusukat historizáló mezbe csomagoló ellenzéki padtársuknál. Ami, valljuk be, nem semmi.
A szerző blogja a Hírszerzőn: Egy libertinus naplója
A publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A Hírszerző fenntartja magának a kéziratok rövidítésének és szerkesztésének jogát.
