Háttér
Meglehet, hogy a francia politikusnak az orra a legfontosabb. Jacques Chirac elnöknek is ezt a testrészét „hegyezték ki” a karikaturisták, mint ahogy egykor Charles de Gaulle is az orra magasságából tekintett le a világ problémáira. Egy orral megint szegényebb lesz a világ.
Jacques Chirac kezében sok adu volt, de csak keveset játszott ki (Fotó: Reuters – Philippe Laurenson)
A párhuzamnak itt vége. Jacques Chirac, a Francia Köztársaság 22. elnöke vasárnap este elbúcsúzott a politikától, de – a tábornokkal ellentétben – húzódozott a világos beszédtől, és nem mondta ki, hogy kit szeretne látni az elnöki székben. Egy De Gaulle kimondta volna: nem kedvelem ezt a Sarkozyt.
Tizenkét évet töltött el Európa egyik legszilárdabb trónján – és több mint negyven évet a politikai életben. Kompetenciáját és férfiasságát már a korai filmhíradókban mindenki tudtára adta: mindig cigaretta volt a szájában. Ezt a szokását elhagyta, de a bombasztikus lózungokhoz ragaszkodott: „Szenvedélyesen szeretem Franciaországot, szívemben és elmémben egy pillanatig sem felejtem el, de ezentúl nem kérem voksaikat: eljött az idő, hogy más módon szolgáljam önöket” – mondta.
Jacques Chirac november 29-én lesz 75 éves, és csak kisebb meglepetést okozott azzal, hogy nem jelöltette magát harmadszor is az elnöki posztra. A közvélemény-kutatások szerint amúgy sem lett volna esélye. Franciaországban is fordul a kerék.
A nagy generáció
Jacques Chirac nemzedéke kijátszotta kártyáit. A francia elnök jelenleg a világ legfejlettebb ipari nemzeteit tömörítő G8-ak doyenje. Ebből a nyolcasból már kiáll a szekere rúdja George Bushnak, Tony Blairnek, Vlagyimir Putyinnak; az olaszoknál billeg a mérleg, a japánoknak, kanadaiaknak új emberük van, a németek hölgykancellárja pedig napi bizonyítási kényszerben van.
A francia elnök 1962-ben Georges Pompidou akkori miniszterelnök tanácsadójaként kezdte politikai pályafutását. Csaknem pontosan negyven éve választották meg a nemzetgyűlés képviselőjévé, és azóta kizárólag választott hivatalokat töltött be. Kétszer volt miniszterelnök – 1974 és 1976, valamint 1986 és 1988 között -, és 18 éven át volt Párizs polgármestere. Hát persze hogy elvégezte az ENA-t is – École Nationale d”Administration -, amely nélkül francia politikai orr vagy karrier nem emelkedhet elég magasra.
Manapság nem nagyon reklámozzák, hogy előtte bizony a kommunistákhoz húzott a szíve, és az utcákon árulta a L”Humanité példányait. Rikkancsként írta alá a stockholmi felhívást 1950-ben, amely Moszkva „ösztönzésére” az atomfegyverek betiltását követelte: 18 éves volt, változó korban. Az 1950-es évek elején már az amerikai Harvard Egyetemen tanult vendégdiákként – a csinos francia ifjú gáláns kalandjaira még sok hölgy emlékezik odaát -, majd az ENA elvégzésével beindult a Chirac-rakéta: 1962-ben Georges Pompidou kormányfő kabinetjének főnöke. A pályaívnek egyáltalán nem ártott, hogy De Gaulle visszavonulása után Pompidou 1969-ben köztársasági elnök lett. Pompidou egyébként csak „az én buldózeremnek” hívta Chiracot, mert egy elfogulatlan brit újságíró szerint a fiatal Chirac lényegre törő volt, „mindenkinek be kellett csatolnia a biztonsági övét, ha vele dolgozott”.
Ha ez mond valamit bárkinek: az Asterix című rajzfilmsorozatban ő volt az ENA-sok őstípusa, rajzban elbeszélve: irigylésre méltó reklám lehetett.
Volt ő még mezőgazdasági és vidékfejlesztési miniszter és belügyminiszter is, annak idején központi szerepet töltött be az 1968-as májusi diák- és munkástüntetések elsimításában. Jellemző módon azzal is felhívta magára a figyelmet, hogy támadta az amerikai, német és az uniós agrárpolitikát, mert sértette a francia farmerek érdekeit: nyerő ötlet a mai Franciaországban is. Természetes módon került közel Valéry Giscard D”Estaing elnökhöz, aki kinevezte kormányfővé. A fiatal farkas kezdetben szembekerült a gaulle-ista bárókkal, ám meggyőzte őket: nemzeti és európai függetlenség mindhalálig. Ebben a sorrendben.
Becsvágy
Tizennyolc évig volt Párizs polgármestere, és ez a tisztség nemcsak a politikai befolyását növelte, hanem az ellene felhozott korrupciós vádak számát is. Míg elnök volt, megmenekült az eljárások elől, és elválik, hogy visszavonulása után mire számíthat.
Az idő múlásával nőtt a becsvágya, és 1981-ben Giscard D”Estaing ellen indult az elnökségért. Meglepetésre François Mitterrand győzött – Giscard D”Estaing azóta is átkozza. Miniszterelnök lehetett viszont a szocialista Mitterrand idején, és mindketten megélték az első „kohabitációt” – baloldali elnök, jobboldali kormányfő. Újra indult az elnökségért Mitterrand ellen 1988-ban – veszített.
Hét évet kellett várnia, mígnem 1995-ben a Francia Köztársaság elnöke lett, majd – mivel a hét évre szóló mandátum anakronisztikussá és a választási periódusokkal össze nem egyeztethetővé vált – másodszor 2002-ben indult és nyert, ezúttal ötéves időtartamra.
Érdekes módon történészek szerint Chirac azzal írta be magát a történelembe, hogy 2003-ban ellenállt az Irak elleni háborúba való amerikai csábításnak, és megint a francia függetlenség bajnoka lett (a szociáldemokrata Gerhard Schröder német kancellár mellett). Chirac tán már el is feledte, hogy kormányfőként 1974-ben Irakban járt, és az akkori alelnök, Szaddám Huszein – a valóságban de facto vezér – vendégeként zsíros olajüzletet üthetett nyélbe. Különben is, a franciák nem hagynak ki egyetlen alkalmat sem, ha betarthatnak a brit-amerikai riválisnak.
Legmegalázóbb vereségként alighanem azt könyvelhette el, hogy 2005-ben leszavazták. A franciák tulajdonképpen az Európai Unió alkotmányára mondtak nemet. Chirac viszont teljes szívvel és lélekkel az alkotmány mellett volt – hasonló esetben De Gaulle visszavonult volna a birtokaira.
Egy brit elemző szerint – szavait óvatosan kell érteni – a franciák nem rajongtak ugyan Chiracért, de szeretik régi bútordarabjaikat, és nehezen válnak meg tőlük. A távozó elnököt kaméleonnak is tartják, mert színe változásai látványosak voltak ugyan, de csak a természetes reakcióit takarták. Államférfiúi nagysága kimerült abban, hogy elítélte az antiszemitizmust, a rasszizmust, nem volt hajlandó lepaktálni a szélsőjobbal, elismerte a francia állam felelősségét a francia zsidók deportálásáért, kiállt a nemzeti érdekekért, időnként beintett a németeknek, a briteknek és az amerikaiaknak. No és? Hát nem ez a természetes egy francia elnöktől?
A szent stabilitás
Szemére vetik Chiracnak azt is, hogy nemcsak hogy nem találta ki az új Európát – s benne Franciaország helyét -, hanem nem ébresztette fel a franciákat: a gazdaság, te bolond (fou). A társadalom törésvonalait nem sikerült begyógyítani, a versenyképességen nem sikerült javítani. A jóléti állam csendben aluszik, de a vekker már csörög.
Az igazság az, hogy Jacques Chirac elnöksége idején nem sokat változott Franciaország, bár ezt bizonyos szempontból erénynek is szokás elkönyvelni: a stabilitás a fontos, a nyitott ablak csak árthat. Franciaországban azonban az elnök mindenható: ő irányítja a külpolitikát, ő nevez ki kormányfőket, ő építtet – mondjuk – operát, nemzeti könyvtárat és Louvre-piramist. Ehhez képest Chirac Franciaországában maradt a demokrácia, a baguette, az évi rendes szabadság, maradtak a szakszervezetek – a kicsit csalóka stabilitás.
A Jacques Chirac és Nicolas Sarkozy, a kormányzópárt elnökjelöltje közötti személyes ellenszenv régóta nyilvánvaló. Azt mégis elvárták volna a leköszönő elnöktől, hogy a jobboldal hivatalos jelöltje, azaz Sarkozy mellett kiáll – nem tette meg. Mint mondta, majd nyilatkozik, adandó alkalommal.
Időnként azonban elszólta magát. Amikor néhány kelet-európai ország a támogatásáról biztosította Bush amerikai elnököt, akkor Párizsból bosszúsan „leszólt”, és üzent a perifériára: „Már megint kihagytak egy jó alkalmat, hogy csendben maradjanak” – mondta. Látványosan kivonult egy európai csúcsértekezletről, amikor honfitársa a hallgatóság iránti tiszteletből angolul szólalt meg. „Mégsem lehet a jövőt egyetlen nyelvre, egyetlen kultúrára alapozni” – mondta a francia elnök, aki régen a Harvardon tökéletes angolsággal barátkozott a hölgyekkel.
„Nem szabad félnünk a fejlődéstől. Magunkhoz kell ölelnünk ezt az új világot, rajta kell hagynunk a kézjegyünket. Oly sok adu van a kezünkben” – mondta vasárnap Jacques Chirac a búcsúbeszédében. A távozó francia elnök tizenkét éven át csak gyűjtögette az ászokat, de már egyiket sem tudja kijátszani.
Fodor György
