A mi gondunk most, 2007. március 15-én nem az volt, hogy ki az igazi márciusi ifjú, ki a labanc és ki a muszkavezető. Petőfi arcképe, a kokárda vagy a lyukas zászló egyaránt használható valós emlékek felelevenítésére vagy olyan komédia díszletének, amely az ellenkezőjéről szól, mint az ötven vagy a százötvenkilenc évvel ezelőtti esemény!
Azok, akik 2006 októberében a Kossuth Lajos téren az 56-os forradalmat idéző kellékeket lóbáltak, egy törvényes és demokratikus államhatalmat óhajtottak volna puccsal megdönteni. Azok, akik ma, az októberi fiatalok pózában, árpádsávos zászlókat lengető suhancokat biztatnak a kormány elkergetésére, nem 1956, hanem 1944 októberének örökségére pályáznak! Mindenki, aki tudni akarja, tudhatja, hogy 2006 októbere óta a fasizmus nem középiskolai tankönyvekben és nem dokumentumfilmekben kísért, hanem ismét Budapest utcáin jelentkezik. Nem vagyok ostoba, én is ismerem a farkast kiáltó pásztor példabeszédét. Alig hiszem, hogy riadót fújni lenne dolgunk.
A szakértők azt állítják, hogy a tavaly októberben megjelent és most márciusban ismét jelentkezett, magukat Kossuth térieknek nevezők csak három-négyszáz egyénből állnak. Meglehet. De ez a szám már csak azért is nyugtalanító, mert háromszáz, lenini alapelvek szerint szervezett egyén könnyedén állíthat maga mellé három-négyezret. Annál is inkább, mert a három-négyszázas kemény magot nem a rendszerváltás veszteseiből toborozták, hanem az ordas eszmék iránt fogékonyakból, a romboló ösztöneik kiéléséhez ideológiát kereső rétegekből.
Ha ez az ideológia és módszerek egy romló gazdasági helyzetben a leszakadók körében is elterjednek, akkor a három-négyezerből gyorsan harminc-negyvenezer válhat. A magukat Kossuth térieknek nevezők jelképeiben, jelszavaiban fel lehet lelni a két világháború közötti szélsőjobb gondolatrendszerének minden jellemzőjét a trianoni revíziótól a zsidó világ-összeesküvésig, a sámánoktól a sumér atyafiakig.
Bár Magyarországon a nevetségesség nem öl, mindez még itt is mosolyra késztet. De nem lehet mosolyogni a nyílt támogatáson, amiben tavaly október óta felelősnek vélt politikustól részesülnek.
Sohasem hittem, hogy a politikai színkép fekete-fehér ábrákból állna. Ma sem hiszem, hogy a Fidesz szavazói, tagjai vagy képviselői az ország vesztét akarnák vagy erőszakos hatalomátvételen törik a fejüket. De az „egyszer már elhatárolódtunk mindenféle szélsőségtől, nem határolódhatunk el mindennap” kicsit kevés! Sőt nagyon kevés!
A politika természeténél fogva „itt és mostban” él. A tisztesség nem arra kötelez, hogy valaki egy alkalommal és egyszerre mindenféle, azaz létező és nem létező, fenyegető és nem fenyegető szélsőségtől elhatárolódjék, hanem hogy ezt akkor tegye, amikor megjelennek és azokra mutasson, akik a társadalmi békét fenyegetik. És ha már itt tartunk, a Fidesz vezetése az elmúlt hónapokban nem csupán a Kossuth tériekről nem határolódott el, de figyelmével és rokonszenvével tüntette ki azokat is, akik – úgymond – szélsőbalról szövetkeznének vele a szociáldemokrata-liberális kormány elkergetésére.
Nem kell demokrata voltunkat mindennap hangoztatni, elég egyszer kijelenteni, hogy tiszteletben tartjuk a köztársaság alkotmányát és a rendszerváltás óta kialakult szokásrendet. Elég egyszer tudomásul venni, hogy a kormányt sem az utca, sem népszavazás nem kergetheti el – kormányt itt négyévenként választanak, és a kormányfő személyét, politikáját a parlament többsége határozza meg.
Márton László
