Nyomasztó érzés volt a tömegben a bajkeverők közé keveredni. Mert a március 15-én délben a főváros ünnepségét a Petőfi-szobornál, Demszky Gábor főpolgármester beszédét tojásdobálással, üvöltéssel, fütyüléssel megzavaró, árpádsávjaikat vadul rázó – amúgy egyébként nem túl népes csoport – semmi másnak nem nevezhető, mint botrányokozónak, bajkeverőnek. Szó sem volt itt politikáról. Legfeljebb ürügy gyanánt. Az egyetlen öncél a botránykeltés volt, az irracionális, kitapintható gyűlölködés szabadjára engedése. Nézem magam körül az eltorzult, ordítozástól kivörösödött arcokat, és az undoron kívül csak szánalmat érzek irántuk. Értelmes mondatok? Párbeszéd? Egyetlen emberi hang?
Ugyan! Az infantilis toporzékolókkal nincs miről beszélni. Nincs párbeszéd – és nincs semmiféle alku – azokkal a főváros alvilágából szabadult garázdákkal, akik tépkedték és köpködték – vajon miért, milyen „politika” szellemében – az Európai Unió kék, csillagos zászlaját. Mit kezdjünk azokkal, akik 2007-ben, a nehezen kivívott demokrácia tizenhetedik évében március 15-én, a szabadság és polgári jogegyenlőség ünnepén a magyar történelem legszörnyűbb korszakát idézve két szóba – zsidók! zsidóbérencek! – tudják összesűríteni véleményüket. Hazaszeretetről, szabadságról, embertársaik megbecsüléséről, józan rivális vélemény megtűréséről mit lehet mondani, hogyan lehet normális magyar nyelven szót váltani olyanokkal, akiknek szókincse kimerül abban, hogy gyilkosok, zsidók, árulók, akik sípokkal, alpári zajongással harsogják túl a Himnuszt is és a Szózatot.
„Itt van Rajk László, szemét SZDSZ-es!” – kiabálja egy tetőtől talpig árpádsávos zászlóba öltözködött fiú. Rajk László sajnálattal tekint a süvölvényre. Talán arra gondol: hol voltak ezek a hős hazafiak a nyolcvanas években, amikor ő és a demokratikus ellenzék többi bátor ifjú embere a diktatúra kemény tiltásával szemben március 15-én kokárdával s egy szál virággal járult Petőfi szobrához. Megértem a kedves arcú, fiatal hölgyet, aki azt mondja, ezt nem lehet kibírni, és sírva fakad. A förtelem e kiáradásával szemben valamennyiünket vigasztaljon és nyugtasson meg társának szinte derűs válasza: Ugyan. Ezek a senkik. És mindig ugyanazok. Egyetlen eggyel sem lettek többen.
Szász István
