Budapest főpolgármestere tojászáporban mondta el szokásos ünnepi beszédét a Petőfi szobor előtt. A fogadtatás aligha okozott számára meglepetést, mert előre megírt beszéde eleve a hallgatóság zömét adó árpádsávos közönséggel replikázott. Így beszélt:
Polgártársaim! Budapestiek! Magyarok! Ünnepelni jöttünk ma ide. Ünnepelni a szabadságot, a magyarságunkat, ünnepelni a tavaszt. Évtizedek óta eljövünk ide a Petőfi szoborhoz minden március 15-én. 18 éve immár, hogy ezt félelem nélkül tehetjük. Most sem kell félnünk. És nincs kitől félnünk.
Akkor sem féltünk, amikor kisebbségben voltunk, de ma mi vagyunk többen. Mi, akik szeretjük a szabadságot, szeretjük az országunkat és a városunkat, akik féltjük és óvjuk a demokráciát. Sokfélék vagyunk, de ebben egyetértünk. Ezért vagyunk ma itt.
Mi, békeszerető demokraták – konzervatívok, szocialisták és liberálisok – többségben vagyunk ebben az országban. Tízből kilenc magyar tart velünk. Mindazok, akik nem hisznek a két, szembenálló és örökösen háborúzó Magyarország rémálmában. Mindazok, akik nem az ökölbe szorított, hanem a kinyújtott kéz hívei. Mindazok, akik jobban szeretik lerakni az utcakövet, mint felszedni és elhajítani.
Mi vagyunk többen. Akármilyen hangosan fütyül is és próbálja belénk fojtani szót egy törpe kisebbség.Sokszorosan többen vannak azok, akik egyetértést és egységet akarnak, függetlenül attól, hogy kire szavaznak a választásokon.
Külön köszöntöm azokat az ellenzéki polgártársaimat, akik ma eljöttek ide. Ha körülnézek, örömmel látom, hogy ellenzéki és kormánypárti politikustársaim egyaránt itt vannak köztük. Köszönöm az Országgyűlés elnökasszonyának, miniszterelnök úrnak, a kormány tagjainak és Belváros-Lipótváros polgármesterének, hogy jelenlétükkel tisztelik meg a magyar szabadság ünnepét!
Egy régi bölcs azt mondta egyszer: az emberi szabadságra három ellenség leselkedik: félelem, kétségbeesés és kishitűség. Mindhárom sokszor megkísértett már minket, magyarokat – de soha nem tudtak legyűrni bennünket.
Pedig a történelem rettenetes próbák elé állított minket. 1848 óta egyetlen nemzedék sem élhette le úgy az életét, hogy ne tapasztalta volna meg, mi az elnyomatás, a háború, a gazdasági válság vagy a diktatúra.
Ma könnyen jön a szánkra: „nehéz időket élünk, van okunk a kétségbeesésre”. De valljuk be: 1848 óta jóval többször ment a sorsunk sokkal rosszabbul, mint ma. Hányszor volt sokkal komolyabb okunk a félelemre, az elkeseredésre, mint ma!
Polgártársaim!
Hadd mondjak el egy történetet, ami napok óta nem hagy nyugodni. Amikor erre a beszédre készültem, a 200 éve született első magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos írásait olvastam.
Batthyány valódi hazafi és igaz demokrata volt. A liberális ellenzék egyik vezéreként és miniszterelnökként egyaránt a reformokért harcolt, az igazságosabb és szabadabb Magyarország megteremtéséért. Hol a hadsereg, hol az adórendszer, hol az egyetemi oktatás átfogó reformját sürgette, máskor pedig az iparfejlesztés, a vasútépítés vagy éppen a zsidók egyenjogúsága mellett emelt szót.
A számomra leginkább elgondolkodtató írását azonban nem a nyilvánosságnak szánta. 1849 október 5-én éjjel, néhány órával a kivégzése előtt, egy alig öt bekezdésből álló levelet írt a feleségének. Ebben, az utolsó, gyönyörűszép szerelmi vallomás után a következőt írja:
„A törvény volt vezérfonalam, és sem jobbról, sem balról nem hagytam, hogy visszaéljenek velem. A magam útját jártam, ezért ölnek meg engem. Hagyd el ezt az országot a gyerekek kedvéért, az ő jövőjük csírájában volna megfertőzve.”
Ez az utolsó mondat mélyen megérintett. Ez a bátor férfi, aki másnap maga vezényelt sortüzet az őt kivégző katonáknak, halálának előestéjén elkeseredésében arra kérte feleségét, hogy hagyja el Magyarországot.
A legveszélyesebb, legnehezebb időkben, sokszor alakult úgy a magyar nemzet sorsa, hogy az ország elhagyására csábított az elkeseredés. A levert forradalmak, a ránk kényszerített, majd elbukott háborúk után, vagy éppen a diktatúrák idején százezrek vettek örökre búcsút az országtól.
Hányszor hallottam én is sok barátomtól a kádári években: nem érdemes itt maradni, az országnak nincs jövője. Bevallom, voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, igazuk lehet.
De ezek a pillanatok éppen arra jók, hogy elgondolkodjunk rajta: miért érdemes itt élni? A hosszú évek alatt sok százezer, talán millió ember gondolta végig a saját sorsát és vele Magyarországét. Az elsöprő többség maradt és nem adta fel. Ezért nem tudtak végül soha győzni azok, akik félelmet és kétségbeesést keltve kívánták eltiporni a magyar szabadságot.
Az elmúlt másfél évszázad történelméhez képest most szerencsés éveket élünk. Egy egész generáció válhatott felnőtté úgy, hogy nincs személyes emléke sem háborúról, sem diktatúráról. Ma senkinek sem kell azt tanácsolni a szeretteinek, hogy hagyják el az országot.
A félelem zsoldosai azonban ma mégis itt járnak közöttünk. Ők azok, akik miatt legbékésebb, vértelen forradalmunk ünnepét sokan félelemmel várták. Akiket nem érdekel, hogy a többség békét, egyetértést és szabadságot akar, akárcsak „48-ban. Ők azok, akik utcakövekkel, kereplővel, naranccsal vagy éppen Molotov-koktéllal érvelnek. Ők azok, akik csak akkor tudnak sokan lenni, ha mi otthon maradunk.
Sehonnai, bitang ember az, aki miatt ma bármelyik polgártársunknak félnivalója lehet szabadon megünnepelni március 15-ét! Őmiattuk újra és újra el kell mondanunk, hogy mi, békeszerető liberális, konzervatív és szocialista demokraták sokkal, de sokkal többen vagyunk, mint a demokráciát elutasító békétlenek.
Budapestiek! Barátaim!
Március 15-én a békeszerető demokraták sokszor álltak szemben a félelem és a kétségbeesés erőivel.
Éppen 65 éve annak, hogy Magyarország legjobbjai, pártállásuktól függetlenül összefogtak, hogy együtt tiltakozzanak az ország háborúba sodródása és a nácibarát szélsőjobboldal térnyerése ellen. Rájuk is emlékezzünk ma! Olyan emberek voltak, akik békeidőben a legtöbb kérdésben szemben álltak egymással. Ám amikor az ország végzetes bajba került, mégis kezet nyújtottak egymásnak. A demokrácia és a magyar szabadság tisztelete kötötte őket össze.
1942. március 15-én a konzervatív-katolikus Szekfű Gyula kezdeményezésére, a parasztpárti Kovács Imre, a fajvédőből demokratává lett Bajcsy-Zsilinszky Endre, számos szocialistával és liberálissal együtt koszorúzást szerveztek, itt, a Petőfi szobornál. A megemlékezésből az akkori idők legnagyobb antifasiszta tüntetése lett.
Az összefogás nem ért el eredményt, az ország mentehetetlenül sodródott a katasztrófába. A konzervatív kormány ugyan tett egy tétova kiugrási kísérletet a háborúból, de közben újabb és újabb engedményeket is tett a náci Németországnak.
Ám a szélsőjobb a neki tett engedményeket nem szokta megköszönni a jobboldalnak, hanem még többet akar. Két év múlva, 1944-ben Adolf Hitler éppen március 15-ét választotta arra, hogy magához rendelje Horthy Miklóst. A meghallgatáson közölte vele, hogy elégedetlen a magyar kormánnyal és bejelentette Magyarország teljes megszállását.
Négy nappal később a budapestiek a német páncélosok motorzajára ébredtek. Bajcsy Zsilinszky Endrét és több társát még aznap letartóztatták, de az angolokkal tárgyaló Kállay Miklós miniszterelnöknek is bujkálnia kellett.
A jobboldali kormánypárt szélsőségesei hamarosan szövetségre léptek a szélsőjobboldali fanatikusokkal és a nácibarát kollaboránsokkal és koalíciót kötöttek velük. Innentől egyenes út vezetett az árpádsávosok hatalomátvételéig, a terror tombolásáig.
Szálasi és bandája néhány hónap alatt sok százezer embert küldött a halálba. Kit a hitéért, kit demokratikus meggyőződéséért, még többeket pedig egyszerűen a származásukért. A magyar szabadság jobboldali védelmezőjét, Bajcsy-Zsilinszky Endrét árpádsávos zászlók alatt halálra ítélték és kivégezték.
Aki árpádsávos zászlókkal akarja ünnepelni március 15-ét, az semmit nem tud a történelmünkről, százezrek értelmetlen haláláról! Hiszek benne, hogy többségük egyszerűen csak tudatlan. Csak a kisebbik részük akar valóban félelmet kelteni.
A magyar szabadság ünnepén erről a helyről üzenjük nekik: nem félünk tőlük. Mi vagyunk többen. Egy-egy ember hangját elnyomhatja a síp, a kereplő, de sok millióét nem. Mi, mai magyar demokraták sok kérdésben éppúgy mást képviselünk, mint 1848-as vagy 1942-es elődeink. De egyaránt tiszteljük a demokráciát, hiszünk a magunk és mások szabadságában, szeretjük és óvjuk a szabad hazát. Ez köt bennünket össze, és ezért nem lehet bennünket legyőzni.
Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!
Népszava Online
