H. H. F., kultura@hetivalasz.hu
FRANCIS FUKUYAMA: AMERIKA VÁLASZÚTON. DEMOKRÁCIA, HATALOM ÉS NEOKONZERVATÍV ÖRÖKSÉG Századvég Kiadó, Budapest, 2006.
A hagyományos konzervatív értékrend mellett a reagani fordulat idején alakul ki Amerikában az újkonzervativizmusnak nevezett irányzat. E nézetrendszer gazdaságpolitikai felfogását a szabadversenyes kapitalizmus európai fogalmakkal liberálisnak nevezett doktrínája határozta meg, a konzervativizmusra inkább retorikájában és kulturális tájékozódásában támaszkodott. Francis Fukuyama, A történelem vége és az utolsó ember című politika-filozófiai bestseller szerzője most megjelent, új könyvében a neokonzervatív mozgalom eszme- és politikatörténeti forrásait térképezi fel. A korábban magát is neokonzervatívnak tartó szerző írásának két célja van: egyrészt szeretné közérthetően megfogalmazni a neokonzervatív tanítás eredeti magját, másrészt azt kívánja bizonyítani, hogy a Bush-kormányzat 2001 utáni külpolitikája bajosan nevezhető a szó eredeti értelmében neokonzervatívnak. Fukuyama meglátása szerint azonban a fogalom olyan szorosan hozzánőtt az ifjabb Bush által vezetett kormányokhoz, hogy az eredeti felfogás hívei jobban teszik, ha alternatív elnevezés után néznek.
A történeti forrásvidéket kutatva Fukuyama amellett érvel, hogy „a neokonzervativizmus gyökerei egy jobbára zsidó értelmiségiek alkotta nevezetes csoportig nyúlnak vissza, melynek tagjai – Irving Kristol, Daniel Bell, Irving Howe, Seymour Martin Lipset, Philip Selznick, Nathan Glazer, később pedig Daniel Patrick Moynihan – a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején a City College of New York (CCNY) hallgatói voltak”. A bevándorló családok gyermekei nem juthattak be az elit egyetemekre, s a világháború árnyékában elkötelezett baloldaliak, trockisták vagy egyenesen sztálinisták voltak. Bár nem világos, hogy miként, e felfogásukhoz egyfajta romantikus antikommunizmus társult, s ez lesz majd későbbi irányváltásuk meghatározó eleme. Talán a mccarthyzmus is befolyásolhatta e fordulatot, de annyi bizonyos, hogy a hatvanas években szembefordulnak az új baloldallal és a belőle sarjadó ellenkultúrával. Valószínűleg nem lettek volna képesek olyan átütő sikerre az eszmék piacán, ha nem ismerik fel annak az intellektuális mozgásnak a jelentőségét, amit a szintén német zsidó bevándorló, Leo Strauss professzor indított el, aki Nietzsche és Heidegger nyugati metafizika-kritikáját továbbgondolva állt ki egyfajta természetjogi racionalizmus és az antik filozófiai hagyomány felértékelése mellett. Strauss ugyan maga nem kívánt ideológiai zászlóvivővé válni, de tanítványai közül többen, így Henry Jaffa és Allan Bloom a kortárs amerikai liberalizmus kritikájának szószólóivá s egy alternatív elképzelés elindítóivá váltak.
A körvonalazódó neokonzervatív szemlélet fontosabb üzeneteit először Reagan és az idősebb Bush tudta politikai aprópénzre váltani. Ám Fukuyama számára már a fiatalabb Bush és szeptember 11-e felől értelmezendő e történet. Bush – és a körülötte helyezkedő neokon csoportosulás (korábban Wolfowitz, Perle, Khalilzad, újabban inkább az ifjabb Kristol és Robert Kagan) – ugyanis a tanítás azon felismerését, hogy a politikai intézményrendszer alapvetően határozza meg egy-egy ország kül- (és bel-) politikáját, a terrorizmus elleni háború megelőző csapásának doktrínájáig fejlesztette tovább. Ezzel viszont figyelmen kívül hagyta a tanítás egy másik elemét, a szkepticizmust, amely kétségbe vonja, hogy „önmagában véve az ész elegendő egy tartós politikai rend alapjainak megvetéséhez”.
A politikai hibák (így elsősorban az iraki háború és annak utóélete) e szemléleti vakságból vezethető le. S ebből ered Fukuyama kiábrándulása is a „mozgalomból”, csakúgy, mint igénye egy alternatív szemlélet, az általa „realista wilsonizmus”-nak nevezett felfogásmód körvonalazására.
