Szóról szóra
– Shalom! Ez itten a Hormúzi-szoros?
– Nem kérem, ez a Duna.
– Hát ezért látni a túlpartot. Akkor nem is Bandar Abbaszban vagyunk?
– Nem. Budapesten.
Hát így valahogy beszélget majd egy izraeli harcos és egy magyar ember március 15-én délután, amikor a magyar ember fáradtan leteszi a nemzetiszín lobogóját. Amúgy a zászló sem lesz gyanús, mert az iráni zöld-fehér-piros.
El fog tehát tévedni a zsidó katona, mint 1956-ban a szovjet, előfordul ilyesmi a nagy történelmi kavarodások idején. A Kossuth téri forradalmárok azt mondják, hogy az idelátogató kétszáz izraeli katona a magyar forradalom leverésére jött, a brit Királyi Külügyi Intézet, a Chatham House szerint viszont „minden nappal tovább erősödik az Irán elleni izraeli katonai csapás veszélye”. Egyszerű, csak össze kell adni az információkat, és minden kiderül. Aztán, hogy tényleg kétszáz izraeli katona van-e Budapesten, majd meglátjuk. Lehet, hogy húszezer. És hoztak-e Uzit? De mindenképpen vigyázni kell, mert tavaly, a választások előtt is gyanúsan sok charter gép szállt le Ferihegyen.
Az a mi szerencsénk ezzel a március 15-tel, hogy nem február 10-én van. Mert akkor összekeveredne a becsület napjával, és a fasisztoid támadás veszélyét jól érzékelő kormányerők még jobban kétségbeesnének, mint most, és Szilvásy kancelláriaminiszter körbeárkoltatná a Parlamentet, aztán a hülyeség olyan erővel törne elő a magyar közéletből és sajtóból, hogy már a külföldi lapok is izraeli-neonáci háborút képzelnének a budapesti utcákra.
Jön tehát a világvége, tévéműsorok szavaztatják meg a nézőket, hogy fog-e vér folyni az utcákon, és kezdünk félni. Közben ember meg nem mondja, hogy miről is van szó, mi lehet nálunk tényleg a valóság. Csak bízhat az optimistábbja, hogy moziban van, talán mégse annyira elviselhetetlen hely ez a Magyarország, mint amennyire most látszik.
Kósa Tamás vezető szerkesztő
