Balázs Zoltán
Előrebocsátom: ami következik, az nem állásfoglalás, hanem elemzés, bár publicisztikai eszközökkel. Abból indulok ki, hogy a politikai cselekedetek és a melléjük föltálalt érvelési-igazolási körítések (kormány- és ellenzéki oldalon egyaránt) ma Magyarországon jó ideje inkább a megosztás, mint a megegyezés dinamikáját hangsúlyozzák. Abban sincs változás, hogy a politikai erőteret továbbra is a két nagy párt uralja. Mindezzel aligha lepem meg az olvasót; viszont talán érdekesnek találja azt a négy politikai dimenziót, amelyekben véleményem szerint a közbeszéd szerkesztődik.
Az első dimenzió maga is kettős. A kormányfő egyre agresszívebben megfogalmazott felfogása szerint bal- és jobboldal között zajlik már-már vérre menő harc, amelynek tétje az ország jövője. A baloldal a haza és a haladás egybesültjét kívánja föltálalni, a jobboldal viszont a mérgező és amúgy is emészthetetlen nacionalista-antiszemita mócsinghoz ragaszkodik. Ezzel a menüverzióval szemben a Fidesz elnökének szintén elég agresszíven bemutatott elképzelése szerint Magyarország valódi politikai felosztása nem bal- és jobboldal, hanem fent és lent. A fentiek kevesen vannak, erőszakosak, diktatórikusak, új arisztokraták; a lentiek sokan vannak (ők az „új többség”), plebejus-kiváltságellenes érzelműek, kiszolgáltatottak. Mindkét felosztás lényege, hogy nem ismer harmadik (negyedik stb.) lehetőséget, tisztán mechanikus szemléletű, s nem kíván vitába szállni a másikkal; hiszen egy vita lefolytatásához tudni kéne, hogy miről is fogunk beszélni.
A második dimenzió (s a többi is) viszont ezzel szemben közvetlenül, mondhatni, tárgyi értelemben vívott eszmei-érzelmi harc. Már volt alkalmam itt bemutatni az „áldozathozatal” és az „áldozatul esés” politikai kettősét. Az utóbbi hónapok kétségtelenül szokatlan radikalizmussal végrehajtott politikai cselekedetei (kormányoldalon a „reformok”, ellenzéki oldalon az utcai politizálás tettei) fölerősítették ennek a kettősségnek a jelentőségét. A kormányfő az áldozathozatal képében gondolkodik. Vigyázzunk: nem a churchilli változatban, amelyben a politikai vezető áldozathozatalra szólítja föl a polgárokat. Ezt nem teheti, hiszen a helyzetért ő a felelős. Nem: az áldozatot hozó szereplő ő maga, aki példát kíván mutatni mindenki számára arra, hogy miként kell lemondani népszerűségről, közvélemény-kutatási győzelmekről, politikai stabilitásról a vélt közjó érdekében. Ezzel szemben a Fidesz elnöke az áldozatul esés képét igyekszik rögzíteni a polgárok lelkében. Áldozatul estünk a választási hazugságnak, a végig nem gondolt alkotmánynak, a rendőri túlkapásoknak, s a könyörtelen pénzbehajtásnak. A kordonbontással pedig igyekezett ugyanolyan személyes jelleget és hitelességet adni az áldozatul esés képének, mint ahogy a kormányfő az áldozatvállalásnak. Neki könnyebb dolga van, hiszen a parlamentben hétről hétre elszenvedheti az ellenzék kivonulását. Az ellenzéki vezetőnek pedig ugyanilyen szüksége volna egy ügyészségi vagy bírósági idézésre.
A harmadik dimenziót az erkölcsi elvek adják. Minden politikusnak fel kell készülnie arra, hogy a polgárok – egyebek mellett – erkölcsi szempontok alapján is megítélik őket. A legtöbb polgár persze nem fogalmaz meg ilyen elveket, s nem cselekszik szigorúan ilyeneket követve: neveltetésünk során az erkölcsi elvek beépülnek jellemünkbe és gondolkodásunkba, s csak ritkán van szükségünk filozófiai igényű töprengésekre. Annyit azonban a legtöbb ember alighanem elég világosan érez, hogy vannak olyan erkölcsi szempontok, amelyek a cselekvést megelőzően, s olyanok, amelyek a cselekvés után válnak fontossá. A kormányfő mostanában az előbbieket hangsúlyozza. Azt mondja: hazudtam ugyan, de ígérem, többet nem fogok. Megtisztultam a rám dobált sárban és piszokban. S most nincs nálam őszintébb politikus ebben az országban. Lehet, hogy el fogom veszíteni a választásokat, de nem törődöm vele, mert fő, hogy most helyesen cselekszem. Vele szemben az ellenzék vezetője a cselekvés utáni erkölcsi szempontokra igyekszik összpontosítani. A hazugságnak ára van. A felelőtlenség, a cinikus hatalmi politika, az ország eredményeinek gátlástalan és lelkiismeretlen elherdálása nem maradhat következmények nélkül. A megtisztulás nem lehet csak szubjektív, mégoly hatásosan nyilvánosság elé tárt érzület kérdése; ahhoz ítélet és büntetés is tartozik.
Végül a negyedik dimenzió a rend és az erőszak kérdése. Itt nem eltérő pozíciók vannak, hanem a pozíciók fölcseréléséért zajlik a küzdelem. A kormányfő mindent megtesz, hogy az ellenzéket felforgatónak, rendbontónak, öncélúan radikálisnak mutassa be, amely legszívesebben előrántaná a pisztolyt, amelyet egyelőre csak a zsebében szorongat. Az ellenzék a „reformok” radikalizmusát, kíméletlen, mindenen átgázoló, normákat és konvenciókat semmibe vevő érvényesítését tartja az erőszak minősített esetének.
Mind a négy dimenzióban kiélezett, sőt, elkeseredett küzdelem zajlik. Ez a politika természetéhez tartozik – igaz, a megegyezés is, de ennek nincsenek ilyen látványos jelei. A következő hónapok, hacsak nem hoznak intézményes változást, meg fogják mutatni, hogy melyik, illetve milyen pozíció-kombináció nyeri meg a választók politikai lelkéért folytatott harcot.
