Kerpel-Fronius Gábor 2007. március 14. 09:12
A sebek mindmáig fájdalmasan sajognak. Ezért megengedhetetlen bármifajta közösségvállalás, sunyi összekacsintás olyan politikai mozgalmakkal, amelyek ezeket a bűnöket felidézik.
Diadalmas és bizsergetően anakronisztikus látványt nyújtanak majd a polgári forradalom ünnepén fennen lobogó árpádsávos zászlók. De így van ez egy olyan országban, amelyben senkit nem érdekel, hogy az innen-onnan összeszedett szellemi limlomok összegyúrhatók-e bármifajta értelmes intellektuális egységbe.
Lehet mondani sok mindent erről a zászlóról: hogy ősi magyar jelkép, hogy végigkísérte a magyar történelmet, hogy lényegileg különbözik a nyilasok használta zászlótól. De aki ennyi vita után nem vesz tudomást arról, hogy politikai közösségünk nem elhanyagolható része számára ennek a zászlónak a nyilas korszakot idéző konnotációja van, az vagy végtelenül ostoba, vagy nagyon rossz szándékú.
Legyünk azonban jóindulatúak – tételezzük fel, hogy az árpádsávos zászlók alatt gyülekezők jelentős része számára ez a zászló nem a nyilas időket idézi fel. Mint ahogy tételezzük föl azt is, hogy ezeknek az embereknek nem az antiszemitizmus a fő szervező ereje.
De bármilyen megengedőek vagyunk is, azt mindenképpen látni kell, hogy akik ezeket a zászlókat lobogtatják, azok egy olyan radikális politikai megoldás – ellenfeleik megfélemlítésére törő – hívei, amely köztársaságunk jelenlegi politikai kereteivel éppúgy szöges ellentétben áll, mint ahogy nem fér össze azzal sem, amit március 15. megtestesít.
*
Az úgynevezett Kossuth tériek megnyilatkozásai alapján az alkotmányos határokon túlmutató radikalitásukra vonatkozó állítás sokkal könnyebben igazolható, mint az antiszemitizmus oly súlyos – és sajnos az utóbbi években olyannyira elkoptatott – vádja. De már ezek a radikális törekvések is elégségesek arra, hogy a köztársaság értékei iránt – minden kritikája mellett – elkötelezett polgár rosszallását kiváltsák.
Valóban helyénvaló lenne, hogy a Fidesz is – bizonyságot téve a köztársaság iránti elkötelezettségéről – kinyilvánítsa távolságtartását tőlük és céljaiktól.
A Fidesz azonban ezt mégsem teszi – ehelyett egy nagyon szűk ösvényen egyensúlyozva igyekszik megtartani a radikálisok szimpátiáját úgy, hogy mindeközben ő maga ne legyen elmarasztalható semmiféle alkotmányellenes törekvés nyílt támogatásában.
Értsük jól: formailag vagy jogi értelemben az „új többség” reménybeli pártja semmi számonkérhetőt nem tesz; az pedig ízlés kérdése, hogy ki milyen mértékű opportunizmust tűr el egy demokratikus párttól. Jelen sorok írója számára ez az opportunizmus már túl van az elfogadható határon, és azt is reméli, hogy a mérsékeltebb Fidesz-szavazók között is sokan osztják ezt a véleményét.
Talán nem ártana, ha a Fidesz vezetőit a konzervatív polgárság valamely tiszteletre méltó képviselője világosítaná fel a vállalható és a vállalhatatlan opportunizmus közötti szűk mezsgye hollétéről. Ez talán kedvezőbb fogadtatásra találna, mint amikor a nem sokkal azelőtt még a reformokról Che Guevara képe előtt szónokló miniszterelnök tette ezt indulattól remegő szájjal a parlamentben.
Senki nem tételezi fel persze, hogy Gyurcsány Ferenc a comandante szellemi örökösének gondolná magát, de világosan látni kell, hogy a demokrácia mellett elkötelezett polgár számára éppen úgy nem formai, jogi megfontolások, hanem a jó ízlése okán elfogadhatatlan a Che-feszten való részvétel, ahogy az árpádsávos lobogóktól borított téren való föllépés is.
Csakhogy a politikai színtér mindkét oldalát politikai kettőslátók népesítik be – akiket saját gerendájuk nem akadályoz meg abban, hogy más szemében a szálkát is észrevegyék. A jobboldaliakkal, illetéktelen lévén, nem foglalkoznék. Sokkal jobban érdekel azonban az a nyelvjáték, amelynek magam is részese vagyok.
Az, amely miközben az árpádsávot megengedhetetlennek tartja, jóindulatúan képes a Che-feszten való részvétel jelentőségét bagatellizálni. Általánosabban: miközben a fasizmus minden formáját (helyesen) mérlegelés nélkül elfogadhatatlannak tartja, a kommunizmus bűneinek felemlegetésekor hajlamos ezeket tetszés szerint kisiklásnak, történelmi véletlennek vagy tévútnak tartani, amely azonban magának az eszmének a tisztaságát nem kompromittálja.
*
Ennek az engedékenységnek a magyarázatát valahol ott kell keresnünk, hogy a Kádár-rendszerben komoly baloldali indoktrinációban nőttünk fel. Ez olyannyira erősen hatott, hogy az összes tájékozódási pontunk – még a másként gondolkodásunk is – baloldali volt. Tisztában voltunk a fasizmus összes borzalmával, miközben a kommunizmus bűneiről suttogva előadott családi történetekből, elvétve hozzáférhető szamizdatokból vagy éppen A tanú-féle, velejéig hazug filmekből értesültünk csak.
Ezenközben valamifajta haladáshitben neveltek bennünket a tudományos szocializmus és a történelmi materializmus szellemében, amely szerint a forradalmi erőszak elfogadható ár a munkásosztály önuralmának megvalósításáért, a szocializmusban elérhető, vélt társadalmi igazságosság megvalósulásáért. Ezt olyan mélyen igyekeztek belénk verni, hogy ösztönszerűen még most is elfogadó(bb)ak vagyunk a baloldali, mint a jobboldali ideológiák nevében elkövetett erőszak szemben.
Ez a megközelítés azonban két téves előfeltevésen alapul: egyrészt azon, hogy a társadalmi igazságosság legmagasabb foka a szocializmusban érhető el, másrészt azon, hogy létezik egy olyan forradalmi élcsapat, amely lévén az igazság birtokában, ráerőszakolhatja a jót az erről mit sem sejtő tömegekre. Kilépve azonban ebből a paradigmából, a baloldali erőszak ugyanolyan elfogadhatatlannak tűnik fel, mint a jobboldali.
A demokrácia, a szabadság iránti elkötelezettség és az emberi méltóság szentsége felől szemlélve a kettő között nincs lényegi különbség: nem ítélhetjük el úgy Auschwitzot, hogy ne mondanánk egyúttal nemet Vorkutára és Kolimára is. Be kell látnunk, hogy mindkét nagy társadalmi utópia nevében követtek el iszonyatos borzalmakat ebben az országban – idegen megszállók is, de hazai képviselőik is.
Ezek a borzalmak súlyos sebeket ejtettek a társadalmon – és ezek a sebek mindmáig fájdalmasan sajognak. Ezért megengedhetetlen bármifajta közösségvállalás, sunyi összekacsintás olyan politikai mozgalmakkal, amelyek ezeket a bűnöket felidézik.
De hogy ezt az összekacsintást bárki hitelesen kérhesse számon politikai ellenfelein, annak a feltétele éppen az, hogy magát is megtartóztassa az efféle praktikáktól. Talán megérjük majd egyszer, hogy nem a saját portájuk előtt söpörni képtelen méltatlanok oktatják ki politikai ellenfeleiket a demokrácia iránti kötelességükről.
Most azonban erre az önmegtartóztatásra mindkét oldal képtelennek tűnik – szép példája ennek, ahogy az árpádsávos zászlótól való elhatárolódás hiányát szóvá tevő párt nagynevű exponense éppen egy tömeggyilkos szociáldemokrata politikussá stilizálásán erőlködik.
Ha nincs határ, ha mindkét oldal azt gondolja, hogy a saját oldalát más mércével mérheti, mint a másikat, azzal csak azt érjük el, hogy mindenfajta szélsőségesek egyre inkább szalonképes entitásokként tűnhessenek majd föl. Hogy politikai elitünk problémamegoldó képességének nagyobb dicsőségére árpádsávos etnikai fundamentalisták nyilváníthassák magukat a márciusi ifjak örökösének.
Ami ellen a magam részéről elfacsarodó szívvel tiltakozom.
A szerző blogja a Hírszerzőn: kétségek között
A publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A Hírszerző fenntartja magának a kéziratok rövidítésének és szerkesztésének jogát.
