Házfoglalók hétköznapjai Berlinben
Népszabadság * Inotai Edit * 2007. március 13.
Nehéz velük szót érteniKép: Máté RóbertBizalmatlan emberek a berlini házfoglalók. Mintha attól tartanának, hogy frissen megszerzett tulajdonukra (?) az újságírók is szemet vetnek, aztán elhappolják előlük. A német autonóm miliővel ismerkedni kívánó magyar médiamunkásokat úgy méregetik, mintha a rendőrség különleges alakulatához tartoznánk. – Mit keresnek itt, egyáltalán hogy jöttek be a házba? – támad ránk Nico. Haja félpunkosra nyírva, fülében fél parafa dugó áll peckesen. Egy szavunkat sem hiszi, amikor a nyitott kaput emlegetjük. Interjút sem ad, ahhoz előbb konzultálnia kell a „házfoglalók szervezetével”. Emellett kategorikusan megtiltja, hogy tovább bóklásszunk a porlepte linóleummal borított lépcsőházban. (Hát ennyit az alternatívok híres lazaságáról és spontaneitásáról.)
Az ötemeletes ház, amelyben Nico és névtelen társai ütötték fel tanyájukat, az egyetlen felújítás előtt álló épület az utcában. A bomladozó vakolaton házi készítésű zászlót cibál a szél, „Nemet mondunk a kiköltözésre” felirattal. A lépcsőház is plakátokkal van kitapétázva: az egyik antifasiszta gyűlést hirdet, a másik a rasszizmust ítéli el, a harmadik az atomerőművek elleni harcra buzdít, a negyedik a kapitalizmus igazságtalanságára hívja fel a figyelmet. Az egyik postaládán az anarchisták szervezete hirdeti magát.
Egy konszolidáltabb külsejű szőke fiatalember végre hajlandó velünk szóba állni, de kiderül, hogy ő a festő: a lakásokat részben a házfoglalók közreműködésével most kezdik felújítani. Ez bevált módszer a magukat a társadalmi kereteken kívül helyező autonómok részleges civilizálására: kirakni valószínűleg csak karhatalmi erővel lehetne őket, így az önkormányzat, az épület tulajdonosa és a közművek megpróbálnak valahogy megállapodni velük. Például némi kölcsönnel megtámogatva, saját erőből hozzákezdhetnek a siralmas állapotban levő épületek felújításához, cserébe a piaci árnál alacsonyabb bérleti díjért megkapják a lakásokat. És vége az állandó bizonytalanságnak, hogy mikor száll ki a rendőrség és pucolja ki az épületet – mint ahogyan az nemrég Koppenhágában történt.
A lakók persze ettől nem lesznek feltétlenül barátságosabbak. Az egyik nemrég felújított, színesre pingált házban sem járunk sikerrel: a kertben kialakított fa játszótér ugyan sokat ígérő, de amikor két morcos lakó mellett megjelenik az egyikükre kísértetiesen hasonlító pitbull is, akkor gyorsan a távozás mellett döntöttünk. Az alternatív életstílusról ők sem akarnak beszélni.
Pedig Berlinben nagy hagyománya van az efféle szabad életnek, és a lakatlanul álló házak birtokbavételének. Az 1990-es évek elején Kelet-Berlinben komplett utcákat vettek birtokba a „házfoglalók”: a tulajdonosok egy része nyugatra költözött, volt, hogy a teljes berendezést is hátrahagyták. A tulajdonviszonyok csak lassan tisztázódtak, közben a megszállt épületekben vidám társasági élet folyt: volt, ahol közös konyhákat és étkezőket alakítottak ki, ahol esténként összejöttek a lakók, vigyáztak egymás gyerekeire, a pincében féllegális sör- vagy borkimérést üzemeltettek, hogy valami bevételük mégis legyen. Egyesek szociális segélyből, mások alkalmi munkából, megint mások jobb módú szüleik titkos támogatásából éltek.
Ha az időközben omladozó ház és a benne lakók már nagyon zavarták a környék összhangját, vagy megkerült a jogos tulajdonos, akkor az önkormányzat intézkedett: jött a kényszerkilakoltatás, olykor szabályos utcai harcok árán, vagy az egyezkedés a felújításról. Valódi „megszállt ház” egyre kevesebb van, de aki otthonosan mozog az underground fiatalok körében, azért talál néhányat.
Mint például Noa és Omir. Az orr- és szájpiercingekkel bőven felszerelt fiatalok egy, a német vasút egykori barakkjaiban működő alternatív kulturális központban dolgoznak. Egy éve érkeztek Izraelből, ahol elmondásuk szerint efféle szabad élet elképzelhetetlen lenne. – Zenélünk az utcán, és ebből úgy-ahogy megélünk – mondják mosolyogva. Berlinben először ők is „házfoglalók” voltak: történetesen egy palesztin fiú igazította útba őket. – Megmutatta, hogy hol vannak lakatlan házak Berlinben. Elmagyarázta, ha nincs bezárva a kapu, akkor nyugodtan beköltözhetünk. Na jó, egy kis feszegetés kellett de az ajtó gyorsan kinyílt – mesélik ártatlan arccal. Végül mégis továbbköltöztek egy olcsó, ám legális lakásba, mert attól tartottak: ahogy ők, úgy más is behatolhat a házba, és hangszereiknek egyik nap egyszerűen nyoma veszhet. Hiába, a (saját) tulajdon azért nekik is szent.
