WEISS JÁNOS
Szociológiai diskurzus a modernségről
Felkai Gábor: A német szociológia története a századfordulótól 1933-ig. I. kötet. Századvég Kiadó, Budapest, 2006. 543 oldal, 3360 Ft
Felkai Gábor csaknem egy évtizedes elmélyült munka eredményeként egy rendkívül értékes és sok szempontból egyedülálló kötetet tett le az asztalra: a kötetben nemcsak számos új kutatási eredmény található, hanem kézikönyvként vagy tankönyvként is kiválóan használható. A könyv készüléséről egy 1999-es tanulmányból értesülhettünk: „A XIX. század közepe táján a német nyelvű szociológiai irodalomban az uralkodó biológista-szociáldarwinista paradigma mellett határozottan kezdtek hallatni magukról alternatív paradigmák is. […] Ezek […] az irányzatok igazán a kora huszadik században értek meg […], úgy hogy célszerűbbnek látom, ha […] A német szociológia története a századfordulótól 1933-ig című munka keretei között tárgyalom majd [őket].” (Felkai Gábor és mások: A szociológiai kialakulása, Új Mandátum, 328. o.) Ezekből az alternatív paradigmákból vagy irányzatokból nőtt ki a XIX. század végének és a XX. század első évtizedeinek német szociológiája. Az anyag természetesen hatalmas, és az elrendezése igazi kihívást jelent. A teljes vállalkozásnak most csak az első kötete jelent meg; az ebben szereplő szerzőket Felkai a történet- és kultúraszociológia címszava alatt tárgyalja. „Az irányzat tagjai a történelem és a kultúra folyamatainak, útelágazásainak kutatása révén igyekeztek választ találni az őket leginkább foglalkoztató, a kapitalizmus eredetével, jellemzőivel és távlataival kapcsolatos kérdésekre.” (57. o.) Én inkább azt mondanám, hogy a „korai német szociológia” alaptémája a modernség magyarázata volt, amit a korabeli szerzők általában a kapitalizmus alakjában próbáltak megragadni. A címadás így arra vonatkozik, hogy a tárgyalásra kerülő szerzők a modernség kialakulását és alapvető sajátosságait a történelmi-kulturális folyamatokkal próbálták magyarázni. A feladat – a „korai német szociológia” történetének kronológiai elbeszélése, szerzők és művek szerint – csak látszatra egyszerű. „Munkánk elsődleges törekvése az volt, hogy értelmezéseink nagyon alapos, a legfontosabb szövegekhez szorosan tapadó rekonstrukciókon alapuljanak.” (7. o.) A könyv valóságos elemzéseiből azonban az derül ki, hogy a kronológia nem mindig tartható: a koncepciók néha átszelik egymást, és esetenként jó lenne ismerni az általános kontextust is. Felkai Gábor könyvének legnagyobb érdeme (véleményem szerint) az erre a kihívásra válaszoló metodológiai keret kidolgozásában áll.
A könyv alapvető szólamát természetesen a történeti áttekintés adja: ez Tönniesszel kezdődik és Norbert Eliasszal végződik, közöttük pedig olyan jelentős szerzők találhatók, mint Werner Sombart és Max Weber. Tönnies a modernséget a par excellence társadalomként mutatja be, szembeállítva a (hagyományos) közösségekkel. Ezt az átmenetet Tönnies nem is próbálja empirikus történelmi eseményekkel kitölteni. Ebből kiindulva, és ezt korrigálandó Sombart és Weber a modernségről szóló szociológiai elméletet szorosan összekötik a gazdaságtörténettel. Felkai meggyőzően bizonyítja, hogy Sombart nagyrészt elfelejtett életműve – a nagy belső heterogenitása ellenére is – különös figyelmet érdemel. (Az érdemek között szerintem különösen fontos a mikrotörténet-írás módszerének felfedezése és alkalmazása.) De ahhoz mégsem férhet kétség, hogy az egész korszak legkiemelkedőbb gondolkodója Max Weber volt. „Weber kétségkívül az általunk vizsgált korszak legkimagaslóbb alkotója, aki saját kora társadalomtudományos életére – de az utókoréra is – minden bizonnyal az egyik legnagyobb hatást gyakorolta.” (306. o.) Ezt a kiemelkedő szerepet Felkai elsősorban Weber módszertani tudatosságára és érzékenységére vezeti vissza. Weber – mint ismeretes – a szellemtudományok és a természettudományok elkülönítéséről folyó filozófiai vitához kapcsolódva próbálta lefektetni a szociológia módszertani alapjait. A végponton álló Norbert Elias már tudatosan és reflektáltan alkalmazza a mikrotörténet-írás módszerét; szerinte szociológiailag teljesen terméketlen egy olyan történetírói beállítottság, amely kizárólag a hatalmi, a gazdasági és a szellemi elit tettei és gondolatai iránt érdeklődik. Elias másik fontos programatikus gondolata az, hogy a modernség elemzéséhez nem a kultúra, hanem a civilizáció történetével kell foglalkoznunk. (Ennek a megkülönböztetésnek azonban Németországon kívül nem sikerült semmiféle értelmet sem adni.) Mindenesetre Elias szerint a civilizáció döntő jellegzetessége az, hogy a külső társadalmi kényszerek belsővé válnak. (Nagyon tanulságosnak tartom e koncepciónak a freudi szublimáció-fogalommal való összevetését.)
A könyvben szereplő kitekintéseket mindenekelőtt két szempont motiválhatta: egy bizonyos téma szisztematikus körüljárása és egy adott elképzelés elrelativizálása. Az „idegen”-ről szóló kitekintés apropóját Sombartnak a zsidóságról szóló (sokszor rendkívül kínos) elemzései nyújtották. A zsidók és a gazdasági élet című könyvében némileg terjengősen, de mégis egyetlen pont körül keringve azt írja le, hogy a zsidó vallás már magában foglalja a kapitalisztikus orientációt. És ebből aztán arra következtet, hogy a kapitalizmus a maga összes problémájával (és az elidegenedés legkülönbözőbb formáival) a zsidóság, vagyis az idegenek műve. Az antiszemitizmus itt nem egyszerűen „beszüremkedik” a szociológiába, hanem a szociológia legalapvetőbb problémájának megoldásává stilizálódik. Csak egyetérteni lehet Felkai ítéletével: „A sombarti konstrukció végletekig leegyszerűsítő, és a korabeli német kultúra, tudomány, gondolkodás, művészetek színvonalához mérten megdöbbentően primitív.” (286. o.) A kitekintésben a szerző rámutat arra, hogy az adott korban voltak olyan szerzők is, akik az idegen problémáját nem a többség szempontjából (és ezért előítéletesen), hanem magának az idegennek a perspektívájából ragadták meg. (Georg Simmel és Alfred Schütz kitűnő esszéi időközben már magyarul is olvashatóak.)
A korabeli szociológiai közéletet Felkai a Német Szociológiai Társaság kongresszusainak vitáin keresztül mutatja be. (Ez a rész – még a szakértők számára is – számos új és meglepő gondolatot és leírást tartalmaz.) A társasági ülések egyik állandóan visszatérő témája a fajelmélet és a szociobiológia volt. „A történethez tartozik, hogy Max Weber és Werner Sombart tudatosan törekedtek a szociobiológiai és fajantropológiai témák napirenden tartására […].” (155. o.) Nagyrészt a Weimari Köztársaság idejében mozgunk: a korban valószínűleg még úgy tűnt, hogy minden nyitva van. Visszatekintve azonban már látjuk, hogy a modernségről szóló szociológiai diskurzust súlyos, belső veszélyek fenyegették.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 10. szám
