SZÉKY JÁNOS
Akárki a házamban
A Fővárosi Közgyűlés október 26-án módosította a fővárosi közterületek használatáról szóló rendeletet. A lényeg az volt, hogy a gyülekezési törvény hatálya alá eső politikai rendezvényeken, a többi fajta rendezvényhez hasonlóan, engedélyhez kötötték volna például „építmények és berendezések” elhelyezését, vagyis a színpad állítását és a hangosítást. A döntésre a sajtó egyöntetűen felzúdult, irányzattól függetlenül. A Társaság a Szabadságjogokért nevű jogvédő szervezet is „megdöbbenéssel értesült” a hírről, és azonnal megtámadta a jogszabályt az Alkotmánybíróságon. „Aggodalommal figyeljük azokat a próbálkozásokat – így a TASZ közleménye -, amelyek a napi politikai konfliktusokat az 1989-ben kivívott politikai szabadságjogok korlátozásával kívánják feloldani.” Itt érdemes megjegyezni, hogy a TASZ kétszeresen is téved: a gyülekezési törvény nem 1989-es vívmány, sőt igazából senki sem „vívta ki”. A részletekről később.
Az Alkotmánybíróság aztán február 12-én semmissé nyilvánította a passzust, mondván, hogy korlátozza a gyülekezés alapvető szabadságjogát, arra pedig a Városházának nincs felhatalmazása. Schiffer András, a TASZ ügyvivője ekkor a következőt nyilatkozta a Hírszerzőnek: „a főváros döntése tipikus állatorvosi ló”, és az önkormányzatnak „semmi keresnivalója nincs ebben a procedúrában.” A nyilatkozatból kihallani a „győzött az igazság” diadalittas kiáltását, de udvariasak leszünk, és ezt is csak tévedésnek mondjuk. Az önkormányzatnak (mint minden tulajdonosnak) így ránézésre igenis van alkotmányos keresnivalója minden olyan procedúrában, amely arról szól, hogy mi történik a tulajdonában lévő területen és területtel.
Az alkotmány 12. cikkének (2) bekezdése szerint „az állam tiszteletben tartja az önkormányzatok tulajdonát”. Nehéz tiszteletről beszélni ott, ahol a tulajdonomról akárkicsoda és esetleg az állam rendőrsége dönt, tőlem függetlenül. A villanyszerelőt beengedem az ingatlanomra. Ha a fiam barátai születésnapi buli alkalmából sátorozni szeretnének a kertben, rájuk hagyom, ha szépen kérik. De olyan nincs, hogy köteles legyek akárkicsodát beengedni, mert úgy gondolja, hogy kellő hangerősítéssel a japánszilvám alól hirdetheti legjobban politikai nézeteit fél Alsórákosnak (és aztán tűrnöm kelljen, hogy ott maradjon, ameddig kedve tartja). Ezen a helyzeten örvendezni pedig a legkevésbé sem vall polgári gondolkodásra, a szó egyik értelmében sem.
Az állatorvosi ló hasonlatával viszont könnyű egyetérteni. Az eset és mindaz, ami megelőzte avagy körülvette, remekül példázza a politikai osztály egy részének lemmingszerű, önsorsrontó bambaságát; egy másik részének rutinná vált, vészhozó cinizmusát; egy harmadik, igen vegyes összetételű részének kétségbeesett barkácsolási kísérleteit, hogy mentse, ami ebben az elbaltázott rendszerben még menthető. Végül pedig azt a tényt, hogy a független nyilvánosság, vagy mondjuk úgy, a művelt publikum némely jeles képviselője nem hajlandó az orránál tovább látni még akkor se, ha leszakadóban az ég.
A következőkben nem rendpárti manifesztum olvasható (bár az se volna szégyen), hanem elemzés arról, hogy miért minősül ez a liberális érvelés napjaikban, Magyarországon szélsőségesen rendpártinak. Az ok, röviden: hazugság, emlékezetzavar, önáltatás, önigazolás, optikai csalódás, ismerethiány, elhallgatás. Mivel ezeket nehéz elkülöníteni, maradjunk az erkölcsileg semleges „tévhit” szónál. A biztonsági öveket tessék becsatolni.
Első tévhit: A gyülekezési jog az „1989-ben kivívott szabadságjogok” közé tartozik, a demokraták a csendes forradalom keretében kikényszerítették az utóvédharcot folytató pártállam erőitől.
A valóság az, hogy gyülekezési törvényünk, legalábbis „közlönyállapotában”, mindenestül pártállami folyamat terméke. Akkor divatos terminológiával azt mondhatnánk, a magabiztos Hatalom ajándéka volt a Népnek. Az MSZMP KB Jászai Mari téri székházában vetődött fel a gondolata, embrionális formájában valamikor 1988 első felében dolgozták ki Fejti György KB-titkár pártfogásával és vélhetően az ő kezdeményezésére. Az ajánlást – egy-két nyitva hagyott kettős változattal és a végső állapothoz képest viszonylag sok korlátozással – a Központi Bizottság 1988 júliusában egyhangúlag elfogadta. Ezután az egyesülési törvénnyel együtt „társadalmi vitára” bocsátották a Hazafias Népfront égisze alatt. Állítólag ötvenezer vélemény hangzott el, bár ezek leginkább az egyesülési törvény körül forogtak („Kevés” – jegyezte meg Grósz Károly. „Nem tudtuk a munkás-paraszt közvéleményt megmozgatni.”) Közben a formális törvény-előkészítésre Kulcsár Kálmán, a Fejtivel szívélyes kapcsolatot ápoló igazságügy-miniszter felügyelt. Végül november 8-án a Politikai Bizottság (még mindig nyitva hagyott alternatívákkal), november 10-én pedig a Grósz-kormány is elfogadta a javaslatot saját szája íze szerint, igencsak válogatósan értékelve a „társadalmi” véleményeket. Módosító indítványt fűzött hozzá az Országgyűlés Jogi, Igazgatási és Igazságügyi Bizottsága (ez részben amatőrökből állt; az első számú szaktekintély alighanem Antalffy György volt, a nagy tudású, de négy évtizede vonalasságáról közismert szegedi jogászprofesszor). Így jegecesedett ki az a szöveg, amelynek elfogadására – szokatlanul rövid vita után – valóban csak 1989. január 11-én ért rá a Stadinger István elnökletével feszített ütemben dolgozó parlament. Nemzeti Kerekasztalról ekkor még szó sem volt. Jogállami fordulatról csakugyan lehet beszélni, de „kivívásról” vagy éppenséggel forradalomról (mint Kukorelli István, a Hazafias Népfront későbbi főtitkára tette már alkotmánybíróként, 2001-ben) aligha. A forradalom ismérvei hiányoznak.
Második tévhit: A gyülekezési törvény hangsúlyozottan liberális karaktere, a korlátozások hiánya közvetlenül a rendszerváltó erők diktatúra fölötti győzelméből ered (tehát minden korlátozás a diktatúra visszahozatala felé mutat).
Mint láttuk, a „kivívás” forgatókönyve nem áll. Az engedékenység eredetileg látszólagos, és két okból fakad. Az egyiket talán a jogalkotó felületességének hívhatnánk, a másik pedig az, hogy a pártállam a törvény megfogalmazásakor még bízhatott azokban a diktatórikus eszközökben, amelyek éppen a törvény elfogadásának történelmi másodpercében csúsztak ki a kezéből.
Érthetőbben: Fejti György a KB, Kulcsár Kálmán az Országgyűlés plénuma előtt utalt rá, hogy a kevéssé korlátozó német és osztrák szabályozást tekintették mintának, azt vizsgálták alaposabban, és nem például a sokkal szigorúbb – lényegében az 1935-ös szélsőjobb tömegtüntetésre válaszul létrejött – franciát. Hozzá kell tenni, hogy a német nyelvterület idevágó törvényei 1953-ban születtek, amikor a politikai szélsőségektől és utcai jelenlétüktől – történelmi okokból – éppen a legkevésbé kellett tartani. Aztán – a 68-as közjátéktól eltekintve – a gyarapodó jóléti társadalom és a konszenzuális parlamenti váltógazdálkodás légkörében tétettek próbára. (A rendőrség összehasonlíthatatlanul jobb felkészültségéről és politikai legitimitásáról nem is beszélve.) Mindez sem akkor, sem azóta nem volt jellemző a magyar állapotokra. De a törvényjavaslat, mint Kulcsár is elismeri, még a német és osztrák mintánál is puhább volt. És éppen azért lehetett puhább, mert az MSZMP berkeiben homályosnak és jogilag megfoghatatlannak ítélték a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának olyan fogalmait, mint az „állam biztonsága” (eredetiben: nemzetbiztonság), közbiztonság és közrend, annál jobban bíztak viszont a büntető törvénykönyvben. Hogy Grósz Károly miért bólintott rá a „puha” javaslatra, azt könnyebben megérthetjük a törvényjavaslatot megvitató minisztertanácsi ülés jegyzőkönyvéből (Magyar Országos Levéltár, XIX-A-83-a-920/1988, 79. lap). Szóba került, hogy két és fél héttel korábban, október 23-án „az államrend elleni izgatás százával elhangzott”, az ügyészség azonban nem indított egyetlen eljárást sem. Grósz erre szó szerint azt mondta: „Nem akartunk indítani, mindenki tudja. Úgy gondoltuk, hogy ne lövöldözzünk, lesz még idő, amikor kell, némán kellett végignézni.”
A magyar törvény ama – kezdettől fogva változatlan – passzusa, hogy a gyülekezési jog gyakorlása „nem valósíthat meg bűncselekményt vagy bűncselekmény elkövetésére való felhívást”, szemantikailag az 1989. január 11-én érvényes büntető törvénykönyvre utal, az pedig még ismerte a politikai bűncselekmény diktatúrabeli fogalmát. Utána pedig úgy maradt a mondat. De ez sem forradalom.
Harmadik tévhit: A gyülekezés szabadsága a közterületen való gyülekezés szabadságával egyenlő, másfelől a véleménynyilvánítás szabadságával kölcsönösen behelyettesíthető fogalom. Márpedig a véleménynyilvánítás szabadságának kitüntetett szerepe van az alkotmányos alapjogok között. Tehát aki a rendezvények közterületen való megtartását bármi módon korlátozza, súlyos merényletet követ el alkotmányos szabadságunk ellen.
Nem fárasztom az olvasót Alkotmánybíróságunk idevágó érveléseinek nyelvi elemzésével: miként válik a véleménynyilvánítás szabadsága (mint a többinél magasabb rendű „anyajog”) az amúgy korántsem kitüntetett szerepű gyülekezési szabadság megnemesítő szinonimájává. Először is a véleményszabadság sok minden másnak is anyja, például a sajtószabadságnak, és mulatságos nézni, hogy nagyjából ugyanazok a politikusok, akik az alapjogok megtiprásának tekintik, ha Satu nem ágálhat a Parlament tövében, képtelenek abbahagyni a sajtószabadság elleni módszeres jogi hadviselést. Még ennél is kevesebben gondolnak bele – nyilván, mert nem tudják -, hogy a közterületi gyűlés, felvonulás, tüntetés a gyülekezésnek csak egyik típusa. Számos más jogszabállyal (például a mintaként szolgáló német törvénnyel ellentétben) a magyar törvény nem szól külön az épületben, magánterületen zajló gyülekezésről – nem valamiféle mélyebb meggondolásból, hanem csak a rövidség kedvéért. Holott fedél alatt ugyanúgy, sőt még inkább mód van „a nézetek, információk megszerzésére és másokkal való megosztására, a vélemények közösen történő kialakítására” (így fogalmaz az egyezségokmány, és nyomában, de csak a szabad térről szólván, a magyar Alkotmánybíróság). A közterületen való gyülekezés viszont a politikai kommunikáció sajátos formája. Itt szó sincs a vélemények közösen történő kialakításáról – hiszen már kialakultak, sőt indulattá fajultak, vagy alkalmasint előbb volt az indulat, mint a vélemény -, hanem csak a másokkal való megosztásáról. Ezek a „mások” pedig – közvetlenül vagy a médián keresztül – a politikai hatalom (petíciós jog); az a Köz, nevezetesen az a város, amelynek területén a gyűlés, tüntetés zajlik; a legtágabb körben pedig a teljes társadalmi nyilvánosság. A kommunikátorok pedig jellegzetesen a parlamenten kívüli erők, azok, amelyek másképp nem tudják hallatni hangjukat: civil csoportok, szélsőjobbosok és szélsőbalosok, de legfőképpen a szakszervezetek. Ők rendezik a milliós tömegdemonstrációkat Párizsban, Rómában. Szabályozásra éppen azért van szükség, mert a politikai hatalomtól eltérően a demonstrációnak helyet adó közösség nem kötelezhető korlátlan béketűrésre. Azt diktatúrának hívják. És ha a parlamenten kívüli erők taktikáját egy parlamenti párt alkalmazza rövid időközönként, azt csak egyetlen szakkifejezéssel lehet illetni.
Negyedik tévhit: a magyar szabályozás éppen egészséges mértékben engedékeny, demokráciákban így szokás.
Ez a legegyszerűbb: meg kell nézni más országok jogszabályait, mind szigorúbbak. Az osztrák törvény háromszáz méteres védett zónát ír elő a parlament körül, Berlinben a Bundestagon és környékén kívül a védelem kiterjed a holokauszt-emlékművekre, Lengyelországban a koncentrációs táborok helyszínére, Brüsszelben a Grand Place-ra, pedig ott parlament sincs, és a gépjármű-közlekedést sem zavarja, Londonban szigorú engedélyhez kötik a demonstrációt a Parliament Square-en (akár csak egy személynek is), a hangosítás pedig tilos. A New York-i rendőrség drákói előírásait nem említem, más világ. Franciaországban este 11-kor haza kell menni és passz. A francia Code Pénal ismeri a törvénytelen gyülekezés fogalmát („olyan, közterületen való gyülekezés, amely veszélyezteti a köznyugalmat”); aki az oszlatási parancs után nem távozik, az egy év börtönt kap és 15 000 eurót fizet; akinél fegyver van akár az oszlatási parancs előtt is, az ennek a háromszorosát üli le és fizeti. Magyarországon a rendezvényen való fegyverviselés szabálysértés, a pénzbírság 1989 óta, az inflációtól elmaradó ütemben, 20 000-ről 50 000 forintra nőtt. Ennek a háromszorosát kell fizetni nem engedélyezett helyen való strichelésért. A nem bejelentett tüntetésen való részvétel még csak szabálysértésnek sem számít, mint arról nemrég a Fővárosi Bíróságtól értesülhettünk.
Ötödik tévhit: a Hatalom (ugyanabban a szereposztásban, mint 1989 előtt) folyton az egészségesen tág korlátok szűkebbre vonásán fondorkodik, de a demokratikus nyilvánosság és a független jogvédők szerencsére megakadályozzák ebben.
A valóságban nem történik egyéb, mint a már kihirdetésekor „puha” törvény folyamatos tovább-ivartalanítása. A betiltás és a szankciók lehetőségének kiküszöbölésével a feltehetően jó szándékú kritikusok mindent elkövetnek, hogy védtelenné tegyék a polgári életvitelt és általában az egyezségokmányban is említett közrendet (ami oly fontos például a francia közjogi gondolkodásban). A gyülekezési törvény életének első két hónapjában még védelmet élvezett a Parlament környéke. Majd ugyanaz a Jogi, Igazgatási és Igazságügyi Bizottság, amely ezt a paragrafust még 1988 végén külön beillesztette a törvénybe, most hatályon kívül helyezését javasolta (Bödőné Rózsa Edit szegedi energetikus – később az SZDSZ-frakció tagja – és tíz képviselőtársa, valamint Varga Miklós képviselő kezdeményezésére.) Az érv az volt, hogy a „népképviseleti szervek működésének zavartalanságára” vonatkozó rész fölöslegessé teszi ezt a túlbiztosítást. 2006-ban megtudhattuk, mennyire. 1988 novembere és 1989 márciusa között annyi történt, hogy végleg eldőlt: hazánkban többpártrendszer lesz, és ez végzetes csapást mért a nem demokratikus Országgyűlés legitimitására, valamint arra a fikcióra, hogy a Köz akaratát fejezi ki. De ez akkor volt. Ma parlamenti demokráciában élünk, bár erről némelyek a parlamenten belül sem értesültek, a jelek szerint.A véleményszabadsággal azonosított gyülekezési szabadság kultusza miatt az amúgy is kompenzációs kényszerrel küzdő rendőrségnek nem maradt más hátra, mint hogy „a közlekedés rendjének aránytalan sérelmével” barkácsoljon. Az ezredforduló után gyakorlatilag ez volt az egyetlen tétel, ami ürügyet adhatott az ésszerű korlátozásra. Miután ennek jegyében több képtelen intézkedésre került sor, az egyetlen használható eszközt is kivették a rendőrség kezéből: 2004 óta már azt kell bizonyítania, hogy a közlekedés „más útvonalon nem biztosítható”. Ez ugyan egyértelmű az „aránytalan sérelem”-hez képest, de sokkal nagyobb képtelenség: zsákutcák rövid szakaszait kivéve mindig van másik útvonal. (Érdemes összevetni a közúti közlekedésről szóló lengyel törvény gyülekezési jogot érintő hosszas paragrafusaival, például azzal az előírással, hogy a szervezőknek maguknak kell kijelölniük szalaggal, kordonnal vagy hasonlókkal a rendezvény térbeli határait.)
Hatodik tévhit: a gyülekezési jog a véleménynyilvánításra vágyó állampolgár és a Hatalom (illetve az utóbbit képviselő rendőrség) kétszereplős játszmája, holmi civil helyhatóságnak itt semmi keresnivalója nincs.
Ismét meg lehet nézni a törvényeket: Londonban, Berlinben, Varsóban, Brüsszelben a civil helyhatóság veszi tudomásul vagy éppen engedélyezi a demonstrációt, és nem egy helyütt korlátozásokat is bevezethet. Abban a tervezetben, amelyet 1988 júliusában a Központi Bizottság elfogadott, és amely – változtatásokkal – novemberben a kormány elé került, nyitva maradt a kérdés, hogy a rendezvényt a helyi tanács VB-titkáránál vagy az illetékes rendőrkapitányságon kell-e bejelenteni. Noha a civil megoldás látszott demokratikusabbnak, a rendőrség végül is – a dokumentumokból következtethetően – azért maradt a porondon, mert a tanácsi vezetők ködös történelmi ismereteiben a gyülekezési jog mint rendőrségi/csendőrségi téma szerepelt, és nem akarták, hogy rájuk lőcsöljék a rosszfiú szerepét. A rendőröknek szintén nem fűlt a foguk hozzá, de az intézkedés – azaz a törvény szellemében főként a rendezvény zavartalanságának védelme – így is, úgy is az ő feladatuk volt, a tanács mindenképpen hozzájuk fordult volna. A kormányülésen végül is Horváth István belügyminiszter és Iványi Pál fővárosi tanácselnök szava döntött a rendőri változat mellett, Grósz Károly látható megelégedésére. Önkormányzat és önkormányzati tulajdon akkor még nem létezett. Így rögzült egészen máig 1988 második felének boldog emlékezetű felállása: magabiztos tüntetők, akiknek Csak Igazuk Lehet, szemben a bizonytalan rendőrökkel, akiknek Nem Lehet Igazuk, polgármester sehol.
Ki lehet szállni az időgépből.
Ezt a cikket eredetileg úgy kezdtem volna, hogy „Demszkyről nem illik jót mondani”. De ha zárójelbe tesszük teljesítményét, akkor is ajánlatos lenne a politikával hivatásszerűen foglalkozóknak elgondolkodniuk azon, hogy Magyarország legnagyobb, legjobb módú, politikailag legaktívabb helyi közössége ötször választotta meg főpolgármesternek egy nem túl népszerű kis párt bizonyítottan csekély érdekérvényesítő képességű, pártpolitikusként is kudarcos emberét. Ez a közösség még lehetőséget sem hagyott magának, hogy összehasonlítási alapja legyen. Vajon nem azt mondja ezzel, hogy nem kér a politikai osztály egyik részének lemmingszerű, önsorsrontó bambaságából; másik részének rutinná vált, vészhozó cinizmusából, a nyilvánosságra erőszakolt tévhitek szövevényéből? Vajon nem arra bizonyíték ez, hogy ezt a közösséget és demokratikusan választott önkormányzatát nem ócsárolni, semmibe venni, alkotmányjogból kioktatni kellene, hanem – legalább – egyenlő félként meghallgatni? Merthogy több köze van saját rendjéhez és békéjéhez, mint a rendőrségnek. És ugyanannyi joga van a véleménynyilvánításhoz, mint a demagóg Akárkicsodának. Ha lehetősége kevesebb is, mert erről a béna elit éppen úgy gondoskodik, mint az elit önjelölt minőségellenőrei.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 10. szám
