Szalai Zoltán
Egy értelmiségi köztársaság polgárai
Detlev von Uslarral, a zürichi egyetem filozófiaprofesszorával Szalai Zoltán készített interjút
Szilasi Vilmos, aki 1947 és 1962 között – Martin Heidegger közvetlen utódaként – vezette Freiburgban a német filozófia legfontosabb katedráját, 1889-ben született Budapesten. Tanácsköztársaság után Freiburgba távozott, ahol a fenomenológia „atyja”, Edmund Husserl mellett dolgozott. Hitler hatalomra kerülése után Svájcba, Brissagóba emigrált, ahonnan 1947-ben tért vissza Freiburgba, már tanszékvezetőként. Detlev von Uslarral a két kimagasló filozófus-zseni, Martin Heidegger és Hans-Georg Gadamer volt tanítványával, a Zürichi Egyetem filozófiaprofesszorával, a mára legendássá vált „freiburgi 50-es évekről” és magyar mesteréről, Szilasi Vilmosról beszélget Szalai Zoltán.
– Ön Szilasi Vilmos tanítványa volt Freiburgban, nála írta doktori értekezését is. Hogyan találkozott vele, és tudott-e az ő magyar származásáról?
– Mindenki tudott Szilasi Vilmos magyar származásáról. 1950-ben barátom, Peter Kottmeier mutatott be neki, akivel együtt jártunk Martin Heidegger szemináriumára. Egyik tanítási óra után az egyetemen sétálgattunk, amikor Peter felhívta rá a figyelmemet, és azt mondta: „figyeld meg, milyen udvariasan mutatkozik majd be, ha megszólítjuk”. Ő volt Szilasi Vilmos, az egyetem filozófiaprofesszora. Kalapjának illedelmes megemelésével köszöntött bennünket, és azonnal barátságos beszélgetésbe elegyedett velünk. Nagyon szimpatikus volt, és – mivel korábbi témavezetőm, Nikolai Hartmann elhunyt, Martin Heidegger pedig akkortájt még nem jöhetett szóba mint témavezető – nála folytattam a tanulmányaimat. Rendszeresen látogattam előadásait és szemináriumait is, mi több, még a feleségemet is közvetetten rajta keresztül ismertem meg. Történt ugyanis, hogy amikor vázoltam neki doktori témám, másnapra tízoldalnyi gépelt összefoglalást kért. És mivel én nem gépeltem elég gyorsan, egy barátom közvetítésével mostani feleségem írta le a szöveget.
– Milyen ember volt Szilasi Vilmos? Mesélne arról, milyen tanár volt, hogyan adott elő, hogyan érvelt, hogyan beszélt?
– Nagyon sajnálom, hogy akkoriban még nem készültek hangfelvételek. Az elbeszélés nem tudja viszszaadni azt a hihetetlen életerőt, azt a nagyon mélyről jövő életvidámságot, ami őt jellemezte. Mindig erős magyar akcentussal beszélt, és gyakran a nyelvtani szerkezeteket is „magyarosította”. Időnként szintaktikailag sem megfelelő mondatokat használt, de amikor ott állt a katedrán és beszélt, a hibák már senkit nem zavartak. Nagyon erőteljesen lehetett érezni nála Bécs és Budapest hatását: az Osztrák-Magyar Monarchia szellemi ereje egész lényét átjárta.
– Hogyan látta Szilasi saját magát, hogyan értékelte saját tevékenységét? Milyen volt filozófiai munkastílusa?
– Nagyon élményszerű képe volt a filozófiáról. A filozófia szerinte valami ősrégi, de ma is élő jelenség, amiről állandóan beszélni, írni, gondolkodni kell. Ő az élő beszéd embere, igazi beszélő filozófus volt. Mondatai tanítványai körében szállóigeként keringtek, például: „Olvasson, kedves barátom, olvasson, olvassa A transzcendentális idealizmus rendszerét, utána írjon, kedves barátom, írjon, és Lili és én elolvassuk.” És mindezt egy lélegzetvételre mondta, az ő félreismerhetetlen hanglejtésével.
– Ez nagyon motiváló lehetett az önök számára.
– Az is volt. Nagyon sok impulzust adott nekünk. Hirtelen nem tudok neveket mondani, de emlékszem, hogy sokan, akikkel az idő tájt együtt ültünk Szilasi szemináriumain, később neves professzorok lettek, vagy más jelentős állásban tevékenykedtek. Nagyon nagy hatást gyakorolt mindenkire, főleg a személyes kisugárzásán keresztül. Visszatekintve életemre megállapíthatom, hogy sok gondolat még a legújabb könyveimben is az ő hatására született. Még mindig nagy hatással vannak rám a közelében eltöltött évek.
– Az előbb emlegetett Lili egyébként Szilasi felesége volt, az író Déry Tibor unokahúga, a legendás iparmágnás Rosenberg család szemefénye. Vannak esetleg emlékei róla is?
– Nagyon életerős asszony volt. A szemináriumokon nagy szerepet játszott a jelenléte. Képzelje el azt a gyönyörű lakást a Starkenstrassén, ahol az ebédlőben, az ablakok mentén körben székek álltak, Szilasi az ablaknál ült, térdén Schelling már korábban említett kötete, el volt ragadtatva mindentől, ami abban a könyvben állt… És csak beszélt és beszélt. Ez egyébként egy régi husserli tradíció, Husserl, de maga Heidegger is nagyon sokat beszélt. Közben mi, hallgatók kérdéseket tettünk fel, Lili asszony állandóan ott volt a háttérben, majd egyszer csak észrevétlenül eltűnt a konyhában, és egy hatalmas tálca szendviccsel tért vissza. Mindenki gyümölcslevet ivott, ezzel zárult az étkezés. Szilasi újra csak beszélt és beszélt, mindez egészen késő estig folytatódott. Éjfél közeledtével gyakran elfáradt, ilyenkor kiáltott: „Lili, hozz nekünk kávét!” Mindenki kapott kávét, ezután a szeminárium hosszan az éjszakába nyúlt. Egyszer megkérdeztem Lili asszonyt, hány kávéscsészéje van, mert akárhányan voltunk, mindig jutott mindenkinek. Ő elmosolyodott, és azt felelte: harminchat. Ezzel csak azt szeretném érzékeltetni, hogy a Szilasi-ház még akkor, a háború után is igazi nagypolgári háztartás volt, és mindez nekünk, diákoknak meseszerű volt. Mi akkor még szétbombázott házakban éltünk, semmi pénzünk nem volt, náluk azonban minden olyan elegáns és magától értetődő volt. Ezt csak tetézte, hogy mind Szilasi, mind Lili asszony nagyon szívélyes vendéglátók voltak, mindenki barátnak, igazi vendégnek érezhette magát a házukban.
– Németországot zsidó származása miatt kellett Szilasi Vilmosnak 1933-ban elhagynia. Amikor ön a háború után megismerte, mit jelentettek neki a gyökerei? Hogyan viszonyult a zsidósághoz?
– Soha nem beszélt a származásáról, nem volt fontos számára, ő a filozófusok társadalmához tartozott, filozófusként élt és gondolkodott, és teljesen egyértelmű volt számára, hogy a kérdések, amelyekről beszél és gondolkodik, amelyekről tanít, az emberi lét legfontosabb alapkérdései. Vagyis – akárcsak Helmuth Plessner, ő is – teljes identitásában európainak tartotta magát, nyugati embernek, akinek a zsidósága teljesen természetes és köztudott dolognak számított, mint hogy ma valaki katolikus vagy református, de nem játszott jelentős szerepet. A háború utáni éveket a német emberek többsége hatalmas felszabadulásként élte meg, az új környezetben mindenki világpolgárnak érezte magát. Igencsak nemzetközi társadalom kezdett formálódni, és Szilasi ezt testesítette meg. Mi, a tanítványai olyan embert láttunk benne, aki a különbségek fölött áll. Soha nem beszélt a zsidóüldözésről vagy a koncentrációs táborokról, érdekes módon akkoriban még nem is érezte a társadalom e cselekedetek súlyát. Emlékszem, Plessnernél Göttingenben is csupán a háttérben voltak jelen ezek az események, az újra létrejött közösség érzése sokkal erősebb és fontosabb volt az emberek szemében. A nemzetiségi különbségek valahogy eltűntek, legalábbis nem játszottak olyan szerepet, mint manapság, egy értelmiségi köztársaság volt kialakulóban.
– Szilasi Vilmos 1922-ben Babits Mihályhoz írt levelében Martin Heideggert legjobb barátjának nevezi, röviddel a háború után pedig Wolfgang Schadewaldtnak – az ókori görög klasszikusok német tolmácsának – vall hasonlóképpen a filozófusról. Milyen kapcsolat volt valójában Szilasi és Heidegger között? Hogyan hasonlítaná össze két mesterét?
– Szilasi és Heidegger nagyon különböző ember volt. Heidegger paraszti családból származott, Szilasi egy igazi felvilágosult polgári környezet neveltje. Véleményem szerint ez nagyon fontos különbség, feltétlenül lényegesnek tartom megemlíteni. Heidegger személyisége nagyon bonyolult volt, hihetetlenül sokrétű, megfontolt játékosság jellemezte, a Lét és idő összes szójátéka mélyen a személyiségéből fakadt. Ő a jövőbe tekintő zseni, míg Szilasi a beszéd embere. Heidegger mindig kérdéseket tett fel: Mi ez? És hogyan? És miért? Folyton kétségbe vonta a dolgokat, ahogyan a Lét és időben is olvasható. Szilasi ezzel szemben mindig megpróbált összefüggéseket felfedezni. Fiatalon nagyszerűen kiegészíthették egymást, de valóban nagyon eltérő volt a jellemük. Heidegger a filozófiatörténet kiemelkedő alakjává vált, Szilasiból viszont „csupán” filozófiaprofesszor lett. Azt hiszem, ez az igazi különbség. Szilasi vérbeli tanár volt, aki nagyon jól tudott értelmezni, kiváló analitikai képességekkel rendelkezett, de nem állított fel kiemelkedő saját elméleteket. Számára a filozófia évszázadokon átnyúló beszélgetést jelentett, Schellinget, Spinozát és Kantot érezte igazi kortársának. Ez egyébként Heidegger esetében sem volt másképp, a történeti látásmód nála is kiemelkedő szerepet játszott, sokkal nagyobbat, mint azt a kívülálló sejtené. Heidegger szemináriumain keveset beszélt saját filozófiájáról, sokkal inkább Kantról és Arisztotelészről, persze, indirekt módon ebben is mindig benne volt a heideggeri gondolkodásmód.
– Szilasi Vilmost Martin Heidegger helyettesítésére hívták meg a világháború után Freiburgba. Szilasi 1947 októberében gyakorlatilag Heidegger örökébe lépett az egyetem filozófiai tanszékén. Ez akkortájt az európai filozófia legfontosabb pozícióját jelentette. Mennyire volt fontos Szilasinak ez a kiemelt szerep?
– Mint szemtanú állíthatom, hogy Szilasi Vilmos méltó utóda volt Heideggernek a tanszék vezetésében, annak minden kötelességével és kiváltságával. Ő azonban csak arról beszélt, amit tanított. Látszólag nagyon keveset törődött az őt körülvevő tudományos miliővel, mindig csak a számára éppen aktuális filozófiai téma foglalkoztatta. És ha beszélt is a kortársakról, mindig csak Heideggerről, és csak mint szerzőről és filozófusról.
– Martin Heidegger hetvenedik születésnapjára Szilasi könyvet tervezett megjelentetni a Lét és időről. A könyv azonban soha nem készült el. Hagyatékában viszont megtalálható a mű nagy része, kéziratban. Ön – ha jól tudom – járt Szilasi azonos című előadásaira. Hogyan értékelné a tudomány mai állása szerint ezt a művet?
– Nagyon összetett és eredeti gondolatmenetet vázolt fel Szilasi, melyben megvilágította a „fordulatról” [Kehre] vallott heideggeri nézeteket. Összefoglalta az „idő” és a „lét” [Sein] valamint a „jelenvalólét” [Dasein] összefüggését Heidegger nagy művének tükrében. A Lét és idő ragyogó elemzése volt az az előadás, nagyon precízen próbálta meg Heidegger egyes koncepcióit – mint a „világban-benne-lét” [In-der-Welt-sein], az „utalásösszefüggés” [Verweisungszusammenhang], a „jelenvalólét” [Dasein] „tulajdonképpenisége” [Eigentlichkeit] és „nem-tulajdonképpenisége” [Uneigentlichkeit] – értelmezni. Nagy hangsúlyt helyezett a különböző idősíkokra [Zeithorizonte]: a „voltság” [Gewesenheit] és a jövőség [Zukünftigkeit] kérdésére az egyik oldalon, a „múló időre” [ablaufende Zeit] pedig a másikon. Alaposan kidolgozta ezeket a fogalmakat, de úgy, hogy mindenki megérthesse. Tényleg bámulatos volt, ahogy mindent a valóságra vonatkoztatott, különösen, amit a „világban-benne-létről” és az „utalásösszefüggésről” mondott. Rendkívüli hatással voltak rám a gondolatai, például a „jelenvalólét tulajdonképpeniségéről” és „nem-tulajdonképpeniségéről”. Véleménye szerint a fenti fogalmakat semmiképpen sem szabad morálisan értelmezni, mert azok csak azt az állapotot írják le, amelyben az emberi „jelenvalólét” valójában megmutatkozik, tehát a „jelenvalólét” olyasvalami, ami kapcsolatban áll saját „létével”. Hangsúlyos volt számára, hogy a „tulajdonképpeniség” fogalmát ne mint értékítéletet fogjuk fel, nem fogadta el, hogy Heideggert sokszor emiatt kritizálják. Nagy jelentőséget tulajdonított annak, hogy Heidegger a Lét és idő végén még egy fejezetet tervezett a „lét időbeliségéről” [Temporalität des Seins]. Ez nagyon foglalkoztatta őt, de persze mások is sokat írtak erről már azóta, akkor azonban a legtöbben észre sem vették ezt a hiányt. A Lét és idő utolsó mondata a következő: „Vajon maga az idő a lét horizontjaként nyilvánul meg?” Ez anynyit jelent, hogy Heidegger a „jelenvalólét időbeliségéről” át akart térni a „lét időbeliségére”, a temporalitásra. Ez volt az a momentum, amelyet Szilasi részletesen kidolgozott előadásában; magam is erre építettem fel doktori munkámat, ugyanis a „találkozásról” [Begegnung] írtam, dolgozatom pedig a Wesen der Begegnung in Hinblick auf die Unterscheidung von Selbst-sein und Sein selbst bei Heidegger címet viselte. Az „önmaga léte” [Selbst-sein] a „jelenvalólét” viszonya a „saját létéhez” [eigenes Sein], kapcsolata a „léthez önmagához” [Sein selbst] pedig a „lét” idősíkjához való kapcsolata. Ez az, amit később Heidegger a „fordulatnak” [Kehre] nevezett. Szilasi ezt nagyon tisztán látta, mindenhez pontos jelentést társított, és Heidegger összes későbbi írását ebben a síkban értelmezte. Érzékeltette tehát, hogy most már nem a „lét jelenvalóléte” [Sein des Daseins] a valódi kérdés, hanem maga a „lét”, valamint hogy az idő mit jelent a „létnek önmagának” [Sein selbst]. Ez volt előadásának alapgondolata. Egy kitűnő ember kitűnő előadása volt.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 10. szám
