STANDEISKY ÉVA
Az én Kassákom
Tizenéves korom óta kötődöm Kassákhoz. A pécsi középiskola könyvtárában láttam egyik kötetét. Címe vonzó és nyugtalanító, formája szokatlan.1 Alaposan megjegyeztem néhány versét. Például ezt:
Feltörtem minden csomagod / minden kincsed eltiportam / nem te vagy akit kerestem / nem szeretlek jaj nem szeretlek // Veled maradtam s nem vagyok itt / hittük hogy értünk jön egy hajó / ez az igazság s most láthatod / rég megettek bennünket a cápák. (Zátonyon)
Talán a „jaj” sűrítő funkciója tetszhetett, az „igen” és a „nem”, az állítás és a tagadás egyidejűsége. Tapasztalat és képzelet állandó vibrálása, egymásba tűnése.
Meg a színek szépsége, ami mögött felsejlett a baljós világ: „üres a világ / fekete varjú száll az ég alatt / csupa vér csupa sár.” (Őszi tájban); „összezárt csőrömből / szívem vére csöpög” (a Ködszitálást lezáró két sor). A lényeget megragadni képes gyermeki látásmódot is csodálhattam benne: „Papíromon fekete tintafolt. Ez az éjszaka.” (Megállt az óra)
Az Intelem utolsó sorai mintha nekem is szóltak volna: „Vigyázz, vigyázz / nem az éjszaka útonállói / hanem emlékei ölik meg azt / aki messze ment.”
A tartásos ember
Kassák a lehetőségek szélső határáig vitte az őszinteséget. Önéletrajzi regényét, az Egy ember életét egyetemista koromban adta kezembe tanárom. Mostanság tanítványaimnak ajánlgatom, remélem, nem hiába. Ha elolvassák az igen vaskos köteteket – mondogatom nekik -, nem csupán a XX. századi történelemről tudnak meg többet, hanem önmagukról is. Az Egy ember életéből az is megtudható, hogy a megkerülés, az elfojtás helyett hogyan lehet szembenézni az általunk is előidézett rosszal és megbecsülni a magunk is teremtette jót.
Amikor 1960-ban a Párttörténeti Intézet munkatársai Kassák véleményét kérdezték e művéről, minden hivalkodás nélkül mondhatta: „…ki kellett volna nyomtatni újra, és odaadni a fiatal munkások kezébe, hogy lássák, milyen küzdelemben kellett részt vennünk. Igaz, megjelent újra [1957-ben csonkítva – S. É.], talán nyolcezer példányban, de ez rövid idő alatt elfogyott. Talán sohasem lesz kiadva még egyszer. Az Olcsó Könyvtárban kellett volna megjelentetni, mert olvasmányos, és biztosan leköti a figyelmet. Az egész Rákosi-éra alatt még a könyvtárból sem lehetett kivenni. Ez a könyv az, amelynek propagandát kellene csinálni, mert paraszt, munkás, nő, férfi, fiatal és öreg elolvashatja. Sokat tanulnának belőle.”2
Sokoldalúsága is vonzott. Írt, rajzolt, festett, maga tervezte könyveit. Horgászbottal a kezében órákig volt képes ülni a vízparton. Nem múló kíváncsisággal figyelte az embereket és az állatokat is. A zord idők sem riasztották el a véleménynyilvánítástól. Származását, munkásmozgalmi múltját adottságnak tekintette, s nem kamatoztatható tőkének. Büszke volt és független. Tartása volt.
Önjellemzése találó: „Az én életfilozófiám alapja egész fiatal korom óta az – írja 1955-ös naplójában -, hogy iparkodom jóban lenni önmagammal. Nyilván alaptermészetemből eredően ennek az életelvnek a megvalósítására törekedtem. Többé-kevésbé sikerült is elérnem, hogy megbékélten élek önmagammal. Nincsenek kínzó belső konfliktusaim, teendőim előtt nem végezek lelkiismereti meditálást, cselekvéseim után nincsenek kínos lelkiismeret-furdalásaim.”3
S egy másik bejegyzés: „Gyerekkoromban nem voltak meghitt pajtásaim, de sosem voltam félszeg, sarokban gunnyasztó, később az emberek közül elmentem az országútra csavarogni, de mindig más csavargókkal együtt kódorogtam, elég szigorú véleményem volt és van a zsidókról és a nőkről, ennek ellenére jóformán csak zsidó barátaim vannak, 22 éves koromban megnősültem, elvettem egy gyári munkásnőt három gyerekkel, ez a házasságom a nagyszerű asszonnyal 30 esztendeig tartott. Aztán elvettem egy lányt, aki 27 évvel fiatalabb nálam, 17 éve élünk együtt kritikus zökkenők nélkül, költő létemre nem szeretem és nem is alkalmazom a rímeket, szigorú kritikusa vagyok a fiataloknak, de csak velük tudok barátibb viszonyba kerülni. […] Úgy érzem, éppen a bennem levő két ember tartja szerencsés egyensúlyban egymagamat. Ha nem így lenne, rég veszedelembe hajszolt volna a vad titánkodás, vagy kétségbe ejtett volna a szomorúság. Végeredmény: nem vagyok senkié, és nem kallódom egyedül.”4
Az utóbbi évtizedekben a változás és az állandóság kettősségét csodálom benne leginkább. Hogy meg tudott maradni gerinces embernek egy olyan évszázadban, amelyben sűrűn váltották egymást a politikai rendszerek. Egyik szörnyűbb volt, mint a másik. Választásra, alkalmazkodásra kényszerült mindenki, aki élni, túlélni akart.
Mennyire értette, értette meg korábbi önmagát? Hogyan élte meg az alkalmazkodást és a kitaszítottságot? A sérelem elszenvedését és az elismerést? Változott-e attól, hogy a világ átalakult körülötte? Mennyire alakította szűkebb és tágabb környezetét, miközben maga is változott, s mégis ugyanaz maradt?
A XX. század elején a szocialista mozgalomban vált művésszé és közéleti emberré, s a maga erejéből lett a magyarországi avantgárd megteremtője.
„Kassák egész művészetfelfogására jellemző a húszas években [szerintem később is – S. É.] az a kettősség, hogy egyfelől felvállalja az életben, a „körülmények nyüzsgő világában” való feloldódás antiművészeti programját, dadaista-destruktív és produktivista-konstruktív értelemben egyaránt; másfelől viszont az „örök művészet” univerzalista és autonóm értékeket reprezentáló felfogását is hirdeti” – írja egyik méltatója.5
Az alkotó
Az alkotás mikéntjéről, a teremtés kínjáról is sokat lehet megtudni tőle.
Esténként lehajtjuk zászlóinkat, egyedül vagyunk / a sötétség betakar bennünket. / a kiszakadtság és kirekesztettség / fekete vaspántokon forognak a csillagok látni a / horizonton átlépő utakat és az összeterelt nyájakat amint levetik / fénygyapjukat / amiről beszélnek az a valóság egyszínűsége a szívben / akárha mondom NEM akárha mondom IGEN a dolgok / rendületlenül újjászületnek benne./ […] / egy a mi kezdetünk és kiteljesedésünk, / átlépünk a tehetetlenség sövénykerítésén / érezzük hogy élünk, / éjjel és nappal időnk ábrázatán dolgozunk.6
„A pohárban tükröződő vizet látva eszembe jut gyerekkorom otthona, hangos örömök, apró és nagy tragédiák s köztük azok a szörnyű pecek, mikor egyik suszterinas pajtásom belefulladt a Nyitra folyóba. Azóta a víz rejtelmes, éltető és pusztító elem a számomra. És az ostrom idején gyűszűnyi ivóvízért való rohanás a kihalt utcán puskagolyó- és bombaszilánk záporban. Száz és ezer emlék ad felejthetetlen és felmérhetetlen jelentőséget egy pohárnak és a benne levő víznek. Miért is ne lehetne róla olyant írni, ami mélyen érinti az embereket?”7
Válogatott verseinek sajtó alá rendezésekor, 1955-ben veti papírra: „Megdöbbent, hogy ötvenévi költői munkásságom milyen fakó képet mutat. Hogyan is van ez tulajdonképpen? Nem vagyok alkalmazkodó természet, sosem voltam témákat megverselő, sosem írtam azt, amit mások kívántak vagy akartak tőlem, hanem csak azt, amiben mellékgondolatok nélkül kedvem tellett. Ezért is van, hogy a bőséges anyag olvasása közben egyetlen versre sem akadtam, amire kollégáim általános szokása szerint azt kellett volna mondanom: no ezt nem vállalom, mert csak anyagi vagy politikai kényszerűségből kalapáltam össze. Minden soromat vállalom, mert minden sorom egészséges terhességi állapotból született.
És mégis verseim egy részével alig hogy megbékélek, nagyobb részével azonban elégedetlen vagyok. Nem tartom őket elég gazdagoknak, eléggé tömöreknek és főképpen eléggé sokrétűeknek és szárnyalóknak. Kevésnek tartom bennük azt a jót, amit hosszú évtizedek óta kritikusaim egy része, politikai korifeusaink zöme rossznak tartott bennük. […] Most azonban befejezett, kész dolgaimmal egészen másképp állok szembe. Kevesellem a súlyukat, a libegésüket, a tartalmukat, a formai vitathatatlanságukat. Szóval nem ilyen verseket szerettem volna írni, hanem olyanokat, amilyenek születésem óta bennem élnek, de mindmáig nem tudtam őket napvilágra hozni.”8
A gondolkodó
A háborúkat – az I. és a II. világháborút – gyűlölte, s bár a forradalmi fordulóktól – 1918-tól, 1919-től, illetve 1945-től – sokat várt, a neofita politikusokat gyanakodva szemlélte. Demokrata volt, aki megmondta lesújtó véleményét a bal- és jobboldali diktatúrákról egyaránt. A kegyetlen életkörülményeknek kiszolgáltatott embereket pedig mindenkor mélységesen szánta.
Felnőtt életének első nagy fordulója az 1910-es évekre esett, második nagy átértékelő korszaka a harmincas évek második felére datálható. Az I. világháború éveiben lett költő, képzőművész, lapalapító és híveket vonzó „próféta”, a II. világháború kitörését megelőző években pedig úgy maradt meg szocialistának, hogy egyben magányos polgár – citoyen, intellektuel – is volt.
Harmincas évekbeli kiteljesedése összefüggött a világhelyzet változásával: „…rettenetesen egyedül maradtunk ezen a tájon. A baloldali mozgalmakat mai összetételükben komolyabb munkafeladatok elvégzésére képtelennek tartjuk, s a másik oldalról diktatórikus veszedelmeket látunk fölénk tornyosulni. És a művészet területén? Nagyon kevés jó szót válthatunk arról, ami annyi rosszra való hajlandóságot mutat. […] nincs okunk az eleve megbénító rémületre. A világtörténelem folyamán hasonló körülmények között nem egyszer vergődött már a szellem embere, hányszor ásták már meg a sírját, és soha nem tudták úgy istenigazában elföldelni. […] Ha pillanatra sem álltunk be a jobboldali vagy baloldali politikai pártok szekértolói közé, ez távolról sem jelenti, hogy elfordultunk az élő, folyton alakuló világtól. […] hiszünk a jóért való harc szükségességében” – írja 1938-ban.9
A „szocializmus” évtizedeiben lényegében már nem változtatott önmagán. Aki elolvassa 1955-ben írt – halála után is csaknem húsz évig, 1985-ig asztalfiókban maradt – válaszát Déry Tibor 1937-ben hozzá intézett levelére, meggyőződhet erről.10 Déry Tibor ekkor konstatálta a munkásmozgalomtól távolodó Kassák közeledését a polgári lét felé. Déry a polgárságból jőve kínlódta meg szocialistává válását, a paraszt és munkáskörnyezetből jött szocialista Kassáknál a polgári életforma és mentalitás vállalása látszólag konfliktusmentesen zajlott. Kassák 18 évvel később megírt válasza sejteti, hogy Déry nagyon is Kassák eleven pontjára tapintott. Amit Déryről ír, rá magára is vonatkoztatható: „Déry ma [1955-ben], hogy úgy mondjam, a senki földjén áll, nem tudja elfogadni a kommunisták gyakorlatát, és nem tudja elfogadni a polgári életforma eszmei tartalmát. Sem itt, sem ott nem állítható be reguláris katonának, de harcot folytat valamiféle jó ügy érdekében a partizánok szenvedélyességével.”11
„Kedves Barátom – írja Kassák 1955-ben Dérynek -, hányszor fájlaltam úgy csendben, hogy nem volt semmilyen gyerekszobám, s hogy nem hozhattam hazulról „ingyen szerzett” műveltséget! Továbbá azt is fájlaltam, hogy messze időkbe visszatekintve csak birkapásztor, parádéskocsis, kazánkovács, suszter, foltozószabó, szolgáló és mosónő rokonaim voltak. Lehet, nem szép, hogy az én tollam alól ilyen sorok csurognak ki, de mit tegyek, ha nem tartozom azok közé a boldog eszelősök közé, akik ma nagy büszkén hordják a vállukon rabszolga őseik hulláját, s közben maguknak követelik a legkényelmesebb lakást, a legjobb falatokat, a legszebb autókat és a legnagyobb rendelkezési jogot. […] Tagadom, hogy osztályhelyzetem különös szerencse lenne számomra, sőt szörnyű tehertételnek érzem, fogcsikorgatva viselem, és testemmel, lelkemmel változtatni akarok rajta.”12
A közszereplő
1945-ben, 58 évesen, hihetetlen energiával vetette bele magát az alkotásba és a közéletbe. Hinni akart „egy jobb kor” eljövetelében, bár szkepszisét sem hallgatta el. „[E]z az ország egyelőre még nem a demokrácia földje – legjobb esetben is kínlódva és majdnem emberfeletti erőfeszítéssel kísérletezünk abban az irányban, hogy társadalmi zűrzavarunkat valahogyan eloszlassuk, s a kátyúból első lépéseinket megtehessük a demokrácia felé. Magától értetődik, mennél tudatosabb meggondolás vezeti ezeket az első lépéseket, annál bizonyosabban, annál rövidebb úton jutunk el vágyaink és terveink megvalósulásához. A lanyha jóhiszeműség vagy a mellékelgondolások érdekében tett engedmények könnyen csalódásokat, sőt tragikus jelentőségű hibákat idézhetnek elő. A közelmúltban láthattuk, hogy a demokrácia fogalmának naiv félreértéséből vagy hamis célzatú gyakorlásából milyen sorsdöntő bajok állnak elő. […] Legyünk óvatosabbak és szótartóbbak. Ne akarjuk a világot máról holnapra megváltani, és legyünk róla meggyőződve, hogy ezekben a pillanatokban a demokratikus társadalomszemlélet élgárdájának az összehozása, érzelmi és gondolati egybehangolása sokkal fontosabb követelmény, mint a tömegek válogatás nélküli becsődítése a pártokba és szavazati joghoz juttatása azokban a közületekben, amelyek politikai, gazdasági vagy kulturális szempontból irányító szerepre lennének hivatottak. Ha nem leszünk elővigyázatosak, és ha tárt kapukkal fogadjuk a neofitákat, sok olyan bárány csődül be velük az akolba, akik a múlt bacilushordozói s az újabb tragikus megrázkódtatások tudatos előkészítői. Az eléggé nyugodtnak látszó felületek alatt gyanús, rosszindulatú tüzek izzanak – kétértelmű szavakkal, megfontolatlan cselekedetekkel ne öntözzünk rájuk olajat. Hosszú idő kell ahhoz, hogy ez az ország kiheverhesse a politikai meghasonlást, a gazdasági csődöt s a nagyon mélyre szivárgott szellemi fertőzést. Az ország felépítendő demokráciájának, ha komolyan vesszük az egészet, a szocialista koncepción kellene alapulnia. Ámde tágabb értelemben milyen kevesen ismerkedtek meg itt a marxi történelmi materializmus politikai vonalával és gazdasági alapigazságaival” – írta az akkor legszínvonalasabb napilapban megjelent vezércikkében.13
A szellem képviselőinek az a feladatuk, hogy „a ma individuális egyénéből a holnap társadalmi emberét alakítsák ki. […] A művészet és az irodalom az, ami tágítja látókörünket, befogadóképessé teszi érzésvilágunkat, etikai és esztétikai követelményeket vált ki belőlünk. Az ilyen módon nevelt és egy magasabb rendű életformára előkészített ember valószínű, hogy nemcsak passzív helyeslője, hanem harcosa és védője is lesz annak az általunk kívánt új társadalmi formának, amit ma a demokrácia nevével jelölünk meg” – deklarálta 1945-ben.14
Tíz évvel később már nyoma sem maradt a bizakodásnak. „A második világháború befejeződése óta gazdasági és erkölcsi romlásban, bizonytalanságban és félelemben él a világ” – jegyezte fel 1955-ben naplójába.15
„[A] forradalom szót nem szívesen használom – írta 1955-ben Dérynek -, annyira kiforgatták, annyira meggyalázták igaz jelentését, hogy ma már alig van súlya, tartalma. Ha forradalmat mondok, akkor nem az eszeveszett rombolást, nem a népbosszú gáttalan dühkitörését, hanem a materiális és szellemi gátlások ésszerű eltakarítását értem az időszerű követelmények megvalósítása érdekében.”16
Saját osztályos társairól is reményvesztetten írt: (még mindig az 1955-ös napló):
„Ismertem ezelőtt is a robotban agyonhajszolt munkásokat, közülük való vagyok, közöttük éltem, és szerettem őket, és hittem, hogy egyszer magukra eszmélnek, felemelik az öklüket, és összetörik a hamis kőtáblákat, s íme ugyanezeket a testvéreimet ma csak szánni tudom. Lesz-e majd egyszer erejük hozzá, hogy zsarnokaikat lerázzák magukról? Lesz-e még egyszer az egymást megbecsülő emberi közösség fészke ez az ország, vagy talán minden jó remény hiába? Milyen szomorú dolog gondolni is arra, hogy akik majd megszületnek, csak a kínlódást és reménytelenséget örökölhetik tőlünk?”17
S pesszimizmusának mélypontja: „Nem lettünk Kelet-Európa kultúrközpontja, de lettünk szárnyatlan papagájok, kórón élő öszvérek.”18 (1922-ben született klasszikus versének ez volt a címe: A ló meghal a madarak kirepülnek, s a hosszú költemény kezdősorából tudható, hogy az idő, a nyerítő, a papagájos szárnyú, a húszas évek elején nagyon is tudott repülni: „Az idő nyerített akkor azaz papagájosan kinyitotta a szárnyait mondom széttárt vörös kapu.”19)
A Kádár-korszakban a hatalom urai már nem kiközösített „jobboldali szocdemként” tartották számon: gyanús szabadgondolkodót láttak benne, aki publikálhatott, kiállíthatott ugyan, de át kellett jutnia a pártállami szűrőkön. Sokszor nem jutott át. Utolsó éveiben kaphatta csak meg a legmagasabb állami kitüntetést, a Kossuth-díjat.
Mint annyi más nem behódolóra, rá is ügynököket állítottak, hogy tudjanak minden lépéséről, s lehetőleg a gondolatairól is. Miközben könyve lelkes hívének mutatkozó szerkesztőjével tárgyalt, vagy baráti körben beszélt a világ és saját dolgairól, szavait a „szervek” buzgó kopói lejegyezték, majd az állambiztonságiak, ha veszélyesnek ítélték azokat a szellemi közrendre, a jelentésekből készült kivonatokat továbbították a kultúra pártirányítóinak.
Kassák Lajos százhúsz évvel ezelőtt, 1887. március 21-én született, és 1967 nyarán, nyolcvanéves korában halt meg. Már ennek is negyven éve.
Jelentőségét nagy tisztelője, Déry Tibor tudta leginkább szavakba foglalni: „Hatalmas ív felettünk.” Felettem mindenképp.
(Az írás a szerző Kassák, az ember és a közszereplő című kötetének bevezetője, amelyet az idei könyvhétre jelentet meg a Gondolat Kiadó.)
1 Kassák Lajos: Szerelem, szerelem. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1962. A nagyméretű, vékony kötetben nincsenek oldalszámok. Vannak benne viszont rajzolt fejek, amelyeket szintén Kassák alkotott. A címlap – rácsos börtönéből kiszabaduló félabsztrakt galamb – is az ő munkája.
2 A kérdezők: Erényi Tibor és Jemnitz János. Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár. 867. f. 2/k-182.
3 Kassák Lajos: Szénaboglya. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1988. 110.
4 Uo. 244.
5 Hegyi Lóránd: Kassák „képarchitektúra”-elmélete és az antiművészeti koncepciók viszonya. In Fráter Zoltán-Petőcz András (szerk.): Kassák Lajos emlékkönyv. Eötvös Könyvek, Budapest, 1988. 85.
6 49 [számozott vers], in Kassák Lajos: Számozott költemények. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1987. 107. Első megjelenés Versek, I. címmel: Munka, 1935. június, 1235.
7 Kassák Lajos: Szénaboglya. I. m. 163.
8 Uo. 28-29.
9 Kassák Lajos: Tíz esztendő. Munka, 1938. október, 2118-2119.
10 Déry Tibor: Az elégedetlenségről. Levél Kassák Lajosnak. Szép Szó, 1937. július-augusztus. A válasz: Kassák Lajos: Szénaboglya. I. m. 199-213.
11 Kassák Lajos: Szénaboglya. I. m. 133.
12 Uo. 205.
13 Kassák Lajos: Demokrácia – vagy demokrácia? Világ, 1945. július 17. Az 1945-ös demokráciafelfogásokról lásd: Standeisky Éva: Remény és szorongás. Demokráciaelképzelések és demokráciaértelmezések. In Rainer M. János-Standeisky Éva (szerk.): A demokrácia reménye – Magyarország, 1945. Évkönyv XIII. 2005. 1956-os Intézet, Budapest, 2005. 54-91.
14 Kassák Lajos: A művészet és irodalom jelentősége a nevelésben. In Szabadnevelés (1945) 28.
15 Kassák Lajos: Szénaboglya. I. m. 129.
16 Uo. 204.
17 Uo. 266.
18 Uo. 330.
19 Az összefüggésre Szőke György hívta fel a figyelmem.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 10. szám
