Forrás: ÉS

SEBŐK JÁNOS

A fehér ló túlsó oldala

A Horthy-évfordulóról

Fenségesen zengett az Ave Maria a zsúfolásig megtelt Bazilika kupolája alatt a Horthy Miklós kormányzó halálának 50. évfordulóján rendezett szentmisén, amelyen a jobboldal teljes spektruma képviseltette magát a Vitézi Rend tagjaitól a keresztény úri középosztály maradékáig, a hagyományőrzőktől a kopaszokig, a papságtól a konzervatív politikusokig. Meghökkentő, furcsa látványt nyújtott ez a vegyes összetételű templomi gyülekezet, hiszen a honfoglalók ruhájába öltözött harcosok, a hetvenes éveikben járó honvédhuszárok, a bocskaiban feszítő táblabírák éppúgy ott voltak, mint a military-öltözéket és Martens bakancsot öltött fiatalok vagy a középkori zászlókat tartó mai lovagok. A külső szemlélőnek azonban már az esemény maga is különleges élményt nyújtott, hiszen furcsa keveréke volt ez a szentmisének és a politikai gyűlésnek, amelyen a közönség a hagyományos liturgiát pontosan betartva hol állva, hol térdepelve imádkozott, miközben a kormányzó felidézett 1938-as beszédét előbb gyér, majd a templomteret betöltő nagy taps fogadta.

A kormányzó mellett, a kormány ellen

Horthy halálának évfordulóját családi eseménynek hirdették meg, de az aktuálpolitika – az újratemetéshez hasonlóan – ezúttal is igyekezett az emlékezést a maga céljaira kihasználni. A Kenderesen, Budapesten és más városokban megtartott rendezvényeken megjelentek a pártok (MDF, KNDP, Jobbik, Fidesz) képviselői, kik csak egy főhajtásra érkeztek, mások némi publicitás reményében szerepeltek, de a vasárnapi emlékezés után a Jobbik már egyértelműen politikai tőkét akart kovácsolni az eseményből.

Az emlékmisét követő lovas parádén – a menet élén egy fehér lovat vezetve – nemcsak felvonultak a történelmi panoptikum lelkes figurái, hanem a Március 15-e téren (!), a Petőfi-szobornál (!) Horthy méltatása mellett a már ismerős lózungokat is megfejelték azzal, hogy egy veterán hadfi az 1945-ös februári kitörést méltatta (!), a Jobbik elnöke pedig arról beszélt, hogy a kormány részéről tudatos, szervezett, lassú magyarirtás folyik: „és ez nem más, mint a magyar holokauszt”, majd pedig azt jelentette be, hogy a február 11-i megemlékezést Horthy Miklós rehabilitálása kezdő napjának tekintik.

Nem kétséges, hogy a jobboldal – stílusosan – most már adja a lovat Horthy alá. Ennek az állításnak az igazolására elég beleolvasni az évfordulós cikkekbe, amelyek immár a történelmi tényeket semmibe véve méltatják a kormányzó érdemeit és jelentőségét, Horthy alakját ismét nemzeti szimbólummá kívánják emelni, sőt az új „szegedi gondolat” jegyében – három évvel a sikertelen nagykőrösi próbálkozás után – ismét mozgalom indult a „lovas tengerész” szobrának felállításáért. Ha így haladunk, a politikai cinizmus Horthyt előbb-utóbb a zsidómentő igazak közé is javasolja.

A két világháború közötti Magyarország mára mitikussá növesztett kormányzója ugyanis megfelelő alany a spirituális vezetőre áhítozó, jobboldali elkötelezettek és szimpatizánsok érzelmi szükségleteinek a kielégítésére. Horthy személyét ennek megfelelően a jobboldalon a rendszerváltozás, de legalábbis az újratemetés óta csak hódolat illetheti, s nem bírálat. Az ezzel kapcsolatos „feladatokat” az elmúlt másfél évtizedben az „udvari” történészek, újságírók, művészek el is végezték, az elmúlt egy év azonban már ezen is túltett! A jobboldalnak a választás utáni új politikai taktikájához – az akcionizmus keretében mozgatható randalírozók mellé – Horthy rehabilitált, kultikus alakjára is szüksége van. E törekvés jegyében látványosan elkezdődött Horthy mitizálása, napjainkban pedig erőteljesen folyik a személye körüli kultusz megteremtése, és persze aktuálpolitikai kihasználása. Az így megteremtett vezetői-kormányzói eszménykép ugyanis a mai viszonyok között vonzó a széles tömegeket érintő, konzervatív nézeteket valló jobboldali körökben (ezt az emlékmise gyülekezete is bizonyította), hiszen azok, akik idegenkednek az utcán hőbörgő szélsőségesektől vagy alakizó, „ébredő” újnáciktól, már csak életkoruk, emlékeik okán is jól megszólíthatók a Horthy-rendszernek és névadójának legendájával, az akkori „nagyság” hangsúlyozásával, esetleg újraálmodásával.

A mítosz és szolgálója

Az elmúlt hetekben-hónapokban az évforduló kapcsán számos elfogult, túlzó értékelés látott napvilágot – újságokban, könyvekben, interneten – Horthyval és rendszerével kapcsolatosan. A kormányzó személye körüli kultusz kialakításáért azonban kétségtelenül Koltay Gábor Horthy – A kormányzó című két és fél órás dokumentumfilmje tette a legnagyobb szolgálatot, amely jelentős propagandisztikus erővel járul hozzá, hogy napjainkban vitéz nagybányai Horthy Miklós legyen (már megint!) az egyik legnépszerűbb történelmi személyiség Magyarországon.

A filmet – bemutatója után – sokáig csak a fővárosi Uránia mozi tűzte műsorára, de január végétől a vidéki nagyvárosokban is játsszák, s a bemutatókat szinte mindenhol heves érzelmi kinyilvánításokkal, nemritkán vastapssal honorálja a közönség, s még az is előfordul, hogy a nézők a vetítés után szimpátiatüntetést rendeznek az utcán a kormányzó mellett, a kormány ellen. Az országot járó rendező fürödhet a sikerben, mert filmje kiválóan megfelel a jobboldali közönség elvárásainak, s bár hallatszanak kritikai hangok is, a rendezőt a bírálatok már az előzménynek tekinthető Trianon című filmje bemutatásakor sem zavarták. Ő rendületlenül teszi továbbra is a dolgát, hiszen megnyilatkozásai szerint neki most ez a küldetése.

Koltay érdekes és egyben tipikus alakja a magyar értelmiségnek, a művészvilágnak, és úgy általában is, a politikai életnek. Műveivel – film, könyv, újságcikkek, rövidfilmek – a nyolcvanas évek elejéig az Illés-mítosz kialakítását és ápolását, a zenekarban játszó zenészek elismertetését szolgálta. Az István, a király bemutatása, majd páratlan sikere után viszont a magyar történelemben – a nemzedéki után a nemzeti mítoszban – rejlő lehetőségek kezdték el foglalkoztatni, ám az akkori megrendelőknek dolgozva még a pártállam szükségleteit („szelepelt nacionalizmus”) szolgálta ki sorjázó alkotásaiban.

A Forradalmi Ifjúsági Napok rendezvényei keretében a felszabadulás 40. évfordulójára – az „MSZMP Politikai Bizottságának döntése értelmében, a KISZ Központi Bizottsága irányításával” – így készült el a Hősök terén bemutatott Itt élned, halnod kell című „történelmi misztériumjáték”, amely a magyar történelem forradalmi és reformküzdelmeiről szólt (forgatókönyvíró Koltay Gábor, tanácsadó Nemeskürty István), s az ezeréves történelmi tabló 1945. április 4. éltetésével fejeződött be. A rendező lényegében a „felszabadulást” ünnepeltette a közönséggel, de a Himnusz énekeltetése és a magyar zászló lobogtatása helyett akkor még látványos tűzijáték volt hivatott kifejezni azt az örömöt és hálát, amelyet az egységbe forrt magyar népnek kellett volna éreznie a „felszabadítók” megjelenése láttán. Koltay csaknem hasonló kincstári elfogultsággal jelenítette meg az előadás többi, forradalminak hirdetett hagyományát (1948-49-es forradalom és szabadságharc, 1919-es Tanácsköztársaság) is, ellenpontozásként pedig a fény mellett az árnyékot is igyekezett bemutatni, és ebben a fekete-fehér szemléletű látványos revüben a Horthy-rendszer természetesen a sötét oldalhoz tartozott. Koltay filmre vett művét egy évvel később a mozikban is bemutatták. A budapesti pártbizottság reprezentánsaként, mint újonnan kinevezett színházigazgató, később is kiemelt szerepet kapott a különböző pártállami rendezvények megvalósításában és népszerűsítésében.

Ennek már több mint húsz éve, s azóta nagyot fordult a világ. Koltay számos, egykoron kiváltságos, „pártosan” elkötelezett értelmiségihez, művészhez, politológushoz hasonlóan kalandos utat járt be, s ma már a jobboldal egyik mértékadó reprezentánsa. Ünnepségek, megemlékezések, temetések rendezője és szervezője. Szemléletében, gondolkodásmódjában filmesként is átváltott a jobboldalra. Miután megalkotta Trianonról szóló, a mérvadó történészek által súlyosan elmarasztalt dokumentumfilmjét, elkészítette ezt az újabb dokumentumfilmet is, amely a két világháború közötti ellenforradalmi rendszerről és névadójáról, Horthy Miklósról szól. A rendező a korábbi hazugságokkal, elhallgatásokkal szemben igyekezett Horthyt – mint mondja – új szemszögből, hitelesen ábrázolni.

Új alak a piedesztálon

A Horthy személyét és cselekedeteit bíráló kritikákat a jobboldalon mostanában mindig azzal söprik félre, hogy az előző évtizedekben a kormányzó megítélése szélsőségesen elfogult és egyoldalú volt, hiszen a tankönyvekben és történelemkönyvekben Horthy-fasizmust emlegettek, s a kormányzó személyét is ebből a kontextusból tárgyalták és festették feketére. A mai alkotók ezeket az érveket hangoztatva lendülnek át a ló túlsó oldalára, és túlzó buzgalmukban nem egyszerűen idealizálják a kormányzó alakját, de elkezdődött propagandisztikus célzatú heroizálás is. Ahogy Koltay fogalmazott: „Én is abban a közegben nőttem fel, mint sok százezer, ma már sok millió magyar ember, hogy Horthy-fasizmus. Ez a Kádár-korszak vége felé annyiban enyhült, hogy félfasiszta vagy fasiszta. Jelenleg, a mai napig – a médiában, a közbeszédben – ez sajnos megjelenik. Amiről szó nem volt. Tehát én egy olyan Horthy-képet szeretnék fölvázolni, ami ezeket a begyepesedett, rosszindulatú, célzatos és agresszív megközelítéseket árnyalja.”

Koltay filmjének módszertani hibáira, elfogultságaira és tévedéseire a kritika és a történészi szakma már felhívta a figyelmet, (legutóbb Ungváry Krisztián a Népszabadságban). Annak bizonyítására sem kell szót vesztegetni – Koltay nyilatkozatát cáfolva -, hogy az elmúlt negyedszázadban, de a rendszerváltás óta bizonyosan a hazai történetírás törekedett és törekszik egy tárgyilagos Horthy-kép kialakítására. Régen szakított a posztsztálinista, majd kádárista történészi megközelítésekkel, ideológiai elfogultságokkal, s ma már egy korábbinál sokkal objektívabb Horthy-képpel rendelkezünk, amit nemcsak könyvek, de folyóirati (História, Rubicon) különszámok is bizonyítanak.

Ugyanakkor az is tény, hogy a jobboldalon ezzel az árnyaltabb szakmai megközelítéssel ellentétben egy rendkívül elfogult, apologizáló, propagandisztikus Horthy-képet alakítottak ki az elmúlt másfél évtizedben (ez megint csak könyvek és folyóiratcikkek bizonyítják). Következetesen folyik a volt kormányzó személyének és szerepének „átigazítása”, és a jobboldali ideológia mögé immár sikerült egy idealizált Horthy-alakot is teremteni, aminek köszönhetően a volt kormányzó – nem utolsósorban Trianon revíziójának napirenden tartása kapcsán – ma a jobboldali érzelmű emberek körében a XX. századi magyar történelmi tabló egyik kiemelkedő főalakja, a második honalapító, a csodálni való nagyúr – „a mi urunk és hadurunk”! S mivel a szakmai körökben kialakított újabb értékeléseket még nem sikerült átültetni a köztudatba, az új kutatási eredmények nem váltak a reális nemzeti önismeret részévé, az elmúlt másfél évtized propagandájának köszönhetően a jobboldallal szimpatizáló tömegek körében élő Horthy-alak nem más, mint a valóság „égi mása”.

Koltay is ezt az átigazítást szolgálja. A filmben idézett dokumentumok, a kiválogatott történészi vélemények, családi visszaemlékezések mind azt a célt szolgálják, hogy ezt az ideálképet könnyen befogadható, hihető mozivá varázsolhassa. S ez a bűvésztrükk – mint arra a nézők reakciója utal – sikerült is. A jobboldali közönség pontosan azt kapja, amire jegyet vált. Egy olyan idealizált képet a korszakról, s annak főszereplőjéről, amely alkalmas alap a rehabilitálásra és a szoborállítási törekvéshez.

Koltay alaptézisei szerint ugyanis Horthy egy nagyhatalmak játékszerévé vált, vesztes kis ország nagy fia, aki nemcsak a XX. század, de az ezeréves magyar történelem egyik legjelentősebb államférfija. Hatalomra jutása után sokat tett az ország felemelkedéséért, függetlenségének megőrzéséért, a zsidóság megmentéséért, és nem terheli felelősség a két világháború közötti szociális egyenlőtlenségekért, a hárommillió koldusért, a háborús bűnökért, a deportálásokért. Ő előbb hősies, majd tragikus figurája a kornak, aki – amíg lehetett – megőrizte Magyarország függetlenségét, védelmet nyújtott a menekülőknek, a zsidóságnak, miközben sorra elvesztette a gyermekeit (életben maradt fiát pedig a németek rabolták el), majd amikor megzsarolták, lemondott a hatalomról, elhurcolták. Fogságából a háború után a szövetségesek szabadították ki, akik nem tartották bűnösnek, s miután Nürnbergben tanúvallomást tett, haláláig megbecsülésben élt Estorilban, nem utolsósorban a megmentett zsidóság támogatásának köszönhetően.

A Horthyval kapcsolatos kérdések

Nincs itt tér Horthy történelmi helyének, szerepének, egyéniségének részletes taglalására, de alaptézisként néhány dolgot fontos leszögezni – amíg a részletes vita kibontakozik – a filmmel vagy a szoborállítás szándékával kapcsolatosan. Horthy Miklóst – függetlenül a két világháború közti békeidőben tanúsított magatartásától és a közreműködésével elért eredményektől – kormányzóként és legfőbb hadúrként – rendkívül súlyos politikai és morális felelősség terheli Magyarország katasztrófába torkolló II. világháborús szerepéért, a milliós létszámot elérő emberveszteségért, az országot ért mérhetetlen anyagi kárért. Konkrétabban: a zsidótörvények jóváhagyásáért, a Kamenyec-Podolszkij-i mészárlásért, a Szovjetunió és Jugoszlávia elleni hadba lépésért, a II. hadsereg frontra küldéséért, a munkaszolgálatosok haláláért, a vidéki zsidóság deportálásáért. A felsorolt vádakkal kapcsolatban Horthy személyét és cselekedeteit azzal szokás mentegetni, hogy a kormányzó nem tudott semmiről, kormányai, miniszterelnökei, hivatalnokai, a különböző intézmények, illetve a német megszállók a felelősek a történtekért, akik és amelyek Horthy tudta nélkül hozták meg rendeleteiket, intézkedéseiket, hajszolták bele az országot a végzetes lépésekbe.

A valóság azonban egészen más. Példaként a rendkívül szerteágazó témakörből most vegyük csak a zsidókérdéssel kapcsolatos részleteket.

Tudott-e az atrocitásokról?

Horthy az első zsidótörvény aláírásától kezdve az utolsó vagonajtó bezárásáig közvetlen, illetve közvetett felelőse azoknak az atrocitásoknak, amelyeket Magyarországon a zsidósággal szemben elkövettek. Számos dokumentum, emlékirat, vallomás áll rendelkezésünkre, amelyek azt bizonyítják, hogy Horthy már 1938-tól kezdve figyelemmel kísérte a zsidókérdés alakulását. Nemcsak tájékoztatták a fejleményekről, de ő is tájékozódott és pontosan tudta, hogy mi történik a német, az európai, majd a magyar zsidósággal. Wannsee után pedig már nemcsak diplomatái (pl. Sztójay) utaltak a nácik által tervezett kiirtásra, de 1943-as klessheimi találkozójuk alkalmával Horthy is ezt a szót használta, amikor Hitler a zsidókkal szembeni erélyesebb fellépését sürgette. Az 1944-es klessheimi kiutazását megelőző napon pedig – többek között – Stern Samu, a Zsidó Tanács elnöke is felkereste, aki sírva távozott a kormányzótól, mert mindketten pontosan tudták, hogy mi lesz a sorsa az európai „zsidószigetnek”, amennyiben sor kerül az ország német megszállására. Horthy elindulása előtt még harciasan bizonygatta is miniszterelnökének, Kállay Miklósnak, hogy nem fog engedni a követeléseknek, de a klessheimi három tárgyalás során mégis alapvetően változtatta meg véleményét, s tudomásul vette a tervezett megszállást.

Miért lett kollaboráns?

Horthy a II. világháborút megelőzően, majd a háború kitörése után számos létfontosságú döntését a területi revíziónak, illetve a bolsevizmus elleni gyűlöletének, a szovjetellenességnek rendelte alá. Az általa vezetett ország e célok jegyében kötötte össze sorsát politikai, gazdasági, majd katonai vonatkozásban a náci Németországgal, s Horthy – még laza pórázon tartott csatlósként is – hajlandó volt olyan döntéseket hozni, amelyek nemcsak erkölcsi-politikai felelősséggel, de utóbb súlyos véráldozatokkal is jártak. Az 1944 márciusában Klessheimbe kirendelt Horthy ráadásul új kényszerpályán találta magát, amikor Hitler bejelentette az ország megszállását. Horthynak – előzetes fogadkozásai ellenére – szinte perceken belül kellett vagy-vagy döntések közül választania: feltétel nélkül odadobja az országot a németeknek, vagy ellenáll, s vállalja a konzekvenciákat; fogságba esik és kiszolgáltatja családját, vagy hazatér és a helyén marad; hazatérve a katonai ellenállást választja, vagy morális példát szolgáltatva, Telekihez hasonlóan, öngyilkos lesz.

Horthy számos döntés közül választhatott volna, végül – a saját, valamint a továbbra is uralni kívánt ország jövőjét illetően – a megszállást tudomásul vevő, egyezkedésen alapuló együttműködés tűnt számára a legcélszerűbbnek. Bár erről az alkuról nem készült írásos jegyzőkönyv, a német és magyar tervezetekből, levelekből, diplomáciai iratokból, emlékezésekből tudhatjuk, hogy Klessheimben Hitler azt ígérte meg Horthynak, hogy Magyarország abban az esetben kapja vissza a függetlenségét, ha teljesülnek az alábbi német követelések: Horthy a helyén marad, meneszti a Kállay-kormányt és egy új nácibarát kormányt nevez ki, biztosítja az ország gazdasági és hadipotenciáljának német háborús célok szolgálatába állítását, a német csapatok támogatására újabb hadseregnyi katonát küld a keleti frontra, pénzügyileg hozzájárul a német háborús terhek megoldásához, s nem utolsósorban a lehető leggyorsabban megoldja a zsidókérdést. Horthy ezt vállalta, magyarán kollaborált, amiért az ország, de különösen a zsidóság jelentős része rettenetes árat fizetett. E teljesítésekről 1944. június 6-án levelet is írt Hitlernek, amit a bemutatkozó látogatásra érkező Sztójay vitt magával Berlinbe. Ebben a kormányzó tételesen felsorolja, mi valósult meg a német követelésekből, majd arra kéri a Führert, hogy ő is tartsa be az ígéretét. Horthy beszámolójából – mint minden írásos hagyatékából – csak a zsidókérdésre vonatkozó „teljesítések” hiányoznak, de erre vonatkozóan Hitler a Sztójaynak adott válaszában figyelmeztetett is: „…holnapután kivonulunk Magyarországról, de csakis azzal a feltétellel, hogy a zsidókérdést már megoldottnak lehet tekinteni.” Hitler válaszát Horthy is rögzítette emlékirataiban: „Hitler (…) miután néhány elismerő szót ejtett a zsidókérdésben addig történtekre, hangsúlyozta, hogy még többet kíván, és hogy e végből a Gestapo mindaddig Magyarországon marad, amíg csak a zsidókérdés tökéletes megoldása be nem következik.” Horthy tehát Klessheimben nem a viszszavonulást, nem is a cinkosságot, hanem a bűnrészességet vállalta, amikor „megegyezett” Hitlerrel, s hazatérve teljesítette és teljesíttette – sürgetve a beosztottait – a német kívánságokat. Többször átírt, s manapság sokat idézett emlékirataiban utóbb a maga mentségét fogalmazta meg azzal, hogy azt állította, március 19. után visszavonult a Várba, ahol fogolynak tekintette magát.

Mennyire volt antiszemita?

Horthy a magyar úri, középosztály tagjaként, a K.u.K. hadsereg admirálisaként, vidéki birtokosként korának tipikus figurája volt, aki hatalomra kerülése után is elvi és meggyőződéses antiszemitának vallotta magát, és kormányzósága alatt sem titkolta ezt a meggyőződését. Nézeteit azonban nem faji vagy származási alapon alakította ki. Szelektív antiszemitizmusa nem általában a zsidók, hanem csak a szegény, „haszontalan”, „jöttment”, egy számára teljesen idegen világot, vallást, kultúrkört, szokásrendet képviselő „kiszsidók” ellen irányult, akiknek jelentős része a visszacsatolt területeken élt. Velük szemben Horthy ellenszenvet érzett, s szónoki fordulatainak, elítélő nyilatkozatainak mindig ők voltak a céltáblái. Idézem Walter Schellenberg levelét 1942 nyaráról Luther külügyi államtitkárnak: „A kormányzónak az az álláspontja, hogy a kis, Galíciából származó és bevándorolt zsidókat feltétlenül ki kell kapcsolni, de akik tudományos téren, Magyarország iparosítása és a pénzügyek terén az országban érdemeket szereztek, azok jó hazafiaknak tekintendők, s azokhoz nyúlni nem szabad.” „Utálom a kommunista és galíciai zsidókat, ki velük az országból, ki, ki! De te is belátod, hogy itt is vannak ugyanolyan jó magyarok a zsidók között, mint te, meg én.” Ez áll Baky László népbírósági vallomásában Horthynak, az államtitkári kinevezése alkalmával tett kijelentéséről.

A jobbmódú, nagyvárosi, főleg Budapesten élő, asszimilált zsidósággal szemben viszont csak a legritkább esetben lépett fel nyilvánosan. Őket hangsúlyozottan hasznosnak és szükségesnek ítélte az ország fejlődése, gazdagodása, kultúrája szempontjából. Családja tagjai és személyesen ő maga is jó személyi-üzleti kapcsolatokat ápolt ezzel a körrel, sőt „az udvari zsidók” (Chorin, Goldberger, Stern) közül többen is bejáratosak voltak hozzá a Várba. Amikor Klessheimben kényszerű választás elé került, s beletörődött a megszállásba, a zsidókérdés megoldásában Pilátusként félreállt, mosta kezeit, s nem akadályozta meg, hogy általa kinevezett „jó emberei” (Endre, Baky) a csendőrséggel és a hivatalnoki karral együttműködve a lehető leggyorsabban (a minél hamarabb visszaszerzendő függetlenség reményében) végrehajtsák a vidéki zsidóság elhurcolását. Horthy azzal áltatta lelkiismeretét, hogy a vagonokba zsúfolt, mindenüktől megfosztott embereket munkára viszik; valójában azonban – nem csak az előzmények ismeretében – a beszámolók, emlékezések, dokumentumok (Auschwitz-jegyzőkönyv) alapján bizonyíthatóan tudta, hogy mi lesz a sorsa a klessheimi alku keretében a németek által „igényelt” munkaerőnek (öregek és csecsemők!), illetve azok itthon maradt vagyonának.

Miért állította le a deportálásokat?

Horthy a klessheimi tárgyalások utáni hetekben sokáig vakon megbízott Hitler ígéretében, s igyekezett eleget tenni vállalásainak, arra gondolva, hogy ha a megegyezés szerint jár el, akkor a Führer is előkészületeket tesz csapatai kivonására. Június elejéig azonban a két ország viszonyában – a buzgó magyar „teljesítések” s a rohamtempóban végrehajtott deportálás ellenére – nem történt érdemleges változás, és semmi nem utalt arra, hogy a németek teljesíteni akarnák a maguk ígéreteit.

A katonai helyzet azonban június első hetében alapvetően megváltozott. A sikeres normandiai partraszállás után a katonailag is meggyengült Németország már kétfrontos háborúra kényszerült, s a továbbiakban minimális esély sem mutatkozott a „végső győzelemre”. Horthynak – csatlósként – a továbbiakban azzal kellett számolnia, hogy a háború után – ráadásul vesztesként – őt is felelősségre vonják az elkövetett szörnyűségekért. Erre Hitler is figyelmeztette, aki miközben a zsidókérdés tökéletes megoldását követelte, azt is kijelentette a Sztójay-küldöttség tagjaként Berlinben jelen lévő Vörös János naplója szerint: „Ha a birodalom a háborút elvesztené, akkor a vezetők a német-magyar barátság megerősítéseként közös kötélre akaszthatnák fel magukat: ha a háborút megnyerik – ami a Führernek szilárd meggyőződése -, (…) akkor kétszáz évre lesz szükség a Németországnak jutó területek kihasználhatóvá tételéhez…” Hitler ezt a kijelentést a sikeres normandiai partraszállás másnapján tette, így a kormányzóhoz érkező üzenet már egyértelmű volt: dicsőség vagy bukás. Glória vagy kötél. Ezek az alternatívák. Ha győznek, akkor senki nem kéri számon rajtuk a történteket, ha viszont veszítenek, akkor halál vár rájuk.

Hitler válaszának ismeretében Horthy nem áltathatta tovább magát. Nemcsak azt kellett tudomásul vennie, hogy a németek továbbra is megszállva tartják az országot, hanem azt is, hogy a szuverenitás viszszaállításának feltételéül a számára értéktelen, közömbös, vidéki, „galíciai zsidók” után fel kell áldoznia a haza oltárán a nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező, befolyásos budapesti zsidóságot is. A hadihelyzet fordulatának ismeretében viszont ez a döntés már nyilvánvalóan azzal a következménnyel járhatott, hogy Horthy azt a bizonyos Hitler által emlegetett kötelet önként akasztja a nyakába, hiszen a magyar határokhoz közeledő szovjet csapatoktól, de a deportálások ellen egyre határozottabban tiltakozó angolszász szövetségesektől sem remélhetett megértést és kegyelmet a háború befejezése után. Horthy tehát nem a zsidóság miatti aggodalomtól vezérelve kezdett érzékenységet mutatni a deportáltak sorsa iránt, nem humanitárius okokból kezdeményezte a halálvonatok leállítását (ezt a gesztust korábban is megtehette volna!), hanem pragmatista megfontolásból, egyéni érdekből, annak a felismerésétől vezérelve, hogy ha továbbra is kivár és statisztál (mossa kezeit) az ország-világ tudomására jutott eseményekhez, akkor már nem menti, hanem éppen ellenkezőleg, vásárra viszi a bőrét, s a történtekért a háborút követően neki is felelnie kell! Horthy tehát elsősorban nem mások életét akarta menteni, hanem a saját nyakát akarta kiszabadítani a hurokból (amit ha nem is konkrétan, de fenyegetések formájában, jelképesen Roosevelt és Sztálin is megígért neki!). Horthy gondolkodásmódjában, magatartásában tehát június elején, Hitler válaszának megismerése után, „átverése” felismerésének pillanatában állt be a döntő változás. Ekkor kezdte újra átgondolni a magyar-német viszonyt, illetve személyes sorsának kérdéseit, s ezek járulékaként – többek között – a zsidókérdés kezelésével kapcsolatos eddigi és jövőbeli magatartását. Horthy a ránehezedő diplomáciai nyomás hatására végül június 26-án a koronatanácson lépett fel nyilvánosan a deportálások ellen. A deklarációját követően azonban „jó emberei” a deportálásokat július 7-ig (még százezer ember!) folytatták, s így a vidéki zsidóság deportálása maradéktalanul befejeződött. A budapesti zsidóság elszállítására a németek számára egyre kedvezőtlenebbül alakuló kül- és belpolitikai helyzet következményeként már nem került sor. Horthy júliusban már nemcsak mert, de tudott is intézkedni az új helyzetben, de fellépése csupán okozat (következmény) volt, a mozgatórúgókat (okokat) Horthytól független eseményekben, fejleményekben kell keresnünk.

Bűnös vagy nem bűnös?

Horthy cselekedeteinek végső megítélésére (mentségére) azt szokták felhozni, hogy a háború befejezése után a szövetségesek barátságosan viselkedtek vele, s Nürnbergben sem ítélték el, ahol csupán tanúként szerepelt. Valójában 1945. május elején Horthyt – miután az SS-őrség elmenekült – az amerikaiak azonnal őrizetbe vették, amiben feltehetően szerepet játszott, hogy a magyar hadsereg Újvidéken elkövetett atrocitásai miatt neve ekkor már rajta volt az Egyesült Nemzetek Háborús Bűnöket Vizsgáló Bizottsága által közzétett háborús bűnösök listáján. A következő hetekben – különböző táborokban – náci és olykor magyar főbűnösökkel (Göring, von Papen, Szálasi, Dönitz stb.) együtt tartották fogva, s május 17-én Mondorfban maga is értesülhetett, hogy a jugoszláv hatóságok háborús bűnösként ismételten kikérték a szövetségesektől, és Tito bíróság elé akarja állítani. Horthyt azonban más csatlós országok kollaboráns államfőivel ellentétben nem adták ki – bár a náci vezetők ellen felhozott nürnbergi vádpontok egyike-másika alapján őt is felelősségre lehetett volna vonni – sem Jugoszláviának, sem pedig az „anyaországnak”. Horthyt szeptember végén a nürnbergi börtön tanúknak fenntartott épületszárnyában helyezték el, ahol hónapokig raboskodott. A szövetségesek Nürnbergben Horthy bűnösségének kérdésével nem foglalkoztak, csak Keitel és Ribbentrop ügyében kívánták tanúként szerepeltetni, de szellemi leépülését látva végül nem tartottak rá igényt a perben.

Bár írásos dokumentumok nem állnak rendelkezésre, feltételezhető, hogy a kormányzóval kapcsolatos döntések meghozatalában amerikai, illetve szovjet részről is aktuálpolitikai szempontok, s nem Horthy cselekményeinek tényleges súlya játszották a főszerepet. Egyrészt tudjuk, hogy Sztálin a közép-európai térségben igyekezett gátat szabni Tito hatalmi súlyának, szavának, másrészt meg akarta kímélni a hatalomra pályázó magyar kommunistákat egy Horthy személyével kapcsolatos, kedvezőtlen kimenetelű belpolitikai konfliktustól. Ezért miután megvétózta Tito kérését, azt javasolta a magyar kormányköröknek, hogy korára és érdemeire való tekintettel ne vonják perbe, ne ítéljék el Horthyt, hanem száműzzék. Horthy személyével és háborús múltjával kapcsolatosan azonban korántsem volt mindenhol ilyen megengedő a hivatalos körök álláspontja, hiszen a kormányzót – kérése ellenére – sem Svájcban, sem Bajorországban nem akarták befogadni a családjával, s így került Salazar Portugáliájába, ahol Estorilban élt – kegyelemkenyéren.

Mindezekről a kérdésekről s a rájuk adandó válaszokról – mint ahogy sok minden másról – sem Koltay filmjében, sem a mai, Horthy rehabilitását sürgető közbeszédben nem esik szó. Csak politikai indíttatású és szándékú kinyilatkoztatások vannak, és százezrek abban a hitben nézik végig a filmet, hogy amit látnak, hallanak, az a helyreállított igazság, az a valós Horthy-kép. Valójában ennek kialakítására még várnunk kell, hiszen ebben a témában még el sem kezdődött a nemzeti önismeretet szolgáló érdemi vita, s a régóta várt mérvadó, tudományos Horthy-életrajz sem készült el magyar szerző tollából. Ha ugyanis létezne ilyen, akkor a Horthy személyével kapcsolatos „peres ügyeket” már kibeszéltük volna, akkor nem létezhetnének olyan politikai ritterek, akik újra és újra „nemzeti intézménnyé” próbálnak formálni egy olyan embert, aki erre korántsem szolgált rá, akkor nem készülhetett volna el Koltay manipulatív filmje, s akkor fel sem vetődhetne az a kérdés, hogy emeljünk-e szobrot Horthynak Magyarországon?

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 10. szám