Nagy Mariann
Siralom helyett megértés
Meglepődve olvastam, milyen érdeklődést keltett a Népszabadságban megjelent írásom egy része: „Amikor az Ó-magyar Mária Siralom olvastán a nyolcadikos gyerek megkérdezi, hogy miért zsidózik Mária, akkor meg kell neki magyaráznom, hogy Mária nem zsidózik, csupán azt mondja, hogy zsidó. Kód nélkül, egyszerűen. És akkor azokra gondol, akik keresztre feszítik a fiát. Persze hogy nincs benne tolerancia, meg ugye, nem is tud még a holocaustról.” Azért idézem a szövegrészt, mert talán észrevehető, hogy szó nincs benne arról, hogy Mária nem volna zsidó, szó nincs benne a „szabadság” élményéről, vagy az Ungvári Tamás által beleérzett „gyönyörről” a zsidózással kapcsolatban, bár igaz, ebben az írásban az a finom distinkció sincs jelen, amely megkülönbözteti az ítéletet meghozó főpapokat a végrehajtó rómaiaktól. (Zászlóbontás, ÉS, 2007/6.) De hát az én írásomnak nem is ez volt a témája.
„…a szerző zsidózás ügyben egyenesen Szűz Máriára hivatkozik mint nem zsidóra, s mint olyan szellemi elődjére, aki végre szabadon, „kód nélkül” kimondta, hogy a „zsidó” szó a „Krisztus-gyilkosok” szinonimája”, írja Lévai Júlia, majd hosszas filológiai fejtegetésbe bocsátkozik, amivel különösen megtisztel, hiszen egyébként még a „tanárnő” megszólítást is elvitatva nem tart valóban partnernek a kérdésben. (Siralmasok, ÉS, 2007/8.)
Én csupán arra hívom fel a figyelmét – és persze Ungvári Tamásét is -, hogy a nyolcadikos (mert természetesen a nyolcadikos nyelvtörténeti anyag részeként tanítjuk az Ómagyar Mária-siralom szövegét, így megnyugtathatom a szerzőt: saját tapasztalatomat írtam le) kérdését épp annak bizonyítására idéztem, hogy milyen betegesen, a gyermekekig érően ott van a közgondolkodásban, hogy a „zsidó” szó önmagában kiejthetetlen az antiszemitizmus vádja nélkül. Mindez nem nyelvészeti olvasatok, vagy a közoktatás, vagy a tájékozatlan és fölkészületlen magyartanárok rovására írható. Különösen akkor nem, amikor épp azon igyekszünk, hogy legalább a nyelvemlékeink szövegében megtisztítsuk a kifejezést a felhangjaitól. Pontosan ezt tettem a kérdés végiggondolásával az említett osztályban is. (És mivel negyedik éve voltak kezem alatt a gyerekek, valószínűleg nagyobb hatásfokkal, mint abban a bizonyos olvasói levélben, aminek a megértése látható nehézséget okozott mindkét reagáló szerzőnek.) Sorolhatnám még azokat az alkalmakat, amikor a magyar irodalom hasonló remekművein keresztül lehetőség nyílik erre. Biztos vagyok abban, hogy élünk is ezekkel a lehetőségekkel magyarórákon, történelemórákon és minden más olyan nevelési szituációban, amelyeket épp az iskolát körülvevő társadalmi környezet létező előítéletei teremtenek. Jobb lenne, ha indulatok és egymás kompetenciájának és jóhiszeműségének a megkérdőjelezése nélkül közösen tennénk valamit mindenféle hasonló „gondolati klisé” ellenében.
Nagy Mariann
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 10. szám
