KRUSOVSZKY DÉNES
Ti kinek imádkoztok?
G. István László: Amíg alszom, vigyázz magadra. Palatinus Kiadó, Budapest, 2006. 99 oldal, 1900 Ft
Ha azt mondom, hogy 2006 nem volt eseménytelen év, valószínűleg nem fogok meglepni senkit, ha ezt azzal egészítem ki, hogy irodalmi szempontból sem, még mindig csak ugyanazt a közhelyes véleményt fokozom, de ha mindehhez még azt is hozzáteszem, hogy a tavalyi év egyik fontos irodalmi eseménye G. István László legújabb kötetének megjelenése volt, lehet, hogy néhányan már csodálkozni fognak. De hiába, ez a szinte feltűnéstelenül (reklámkampány, kritikai vita, médiabotrány stb. – és ebbe a satöbbibe sajnos a komolyabb olvasói érdeklődés is beletartozik – nélkül) a könyvesboltokba kerülő kötet minden bizonnyal az egyik figyelemre méltó színfoltja az elmúlt esztendő magyar költészetének. Persze nem egyszerű szövegekről van szó, de nem is túl radikálisakról. G. István László új versei éppen anynyi nehézséget okoznak a befogadóiknak, amennyi szükséges ahhoz, hogy ne múljanak el hatás nélkül, és ne is lehessen csak úgy átfutni őket.
Az egyébként ízléses külsővel rendelkező (s ami ennél ritkább: nyelvi, tördelési hibáktól mentes) könyv valószínűleg azzal sem kedvez a mai olvasási szokások számára, hogy nem félbeszakítható. Ez persze a legtöbb verseskötetre igaz, de itt különösen érvényes kijelentés, hisz egyrészt a kötet szerkezetéből is, de ami ennél fontosabb, az egyes szövegek egységes, kisebb részekre problémátlanul nem szétbontható gondolati ívéből is következik. Ami nem jelenti azt, hogy nem lehet kisebb egységekről beszélni az Amíg alszom… kapcsán, de ezt már csak akkor lehet megtenni, ha az egészet többször is körbejártuk. A körbejárást itt tulajdonképpen szó szerint értem, úgy lehet ebben verstérben sétálni, akár egy templomban (vagy inkább katedrálisban, amint ezt a könyv első fejezetének címe is sugallja), ahol az ember nem elégszik meg csak egyik-másik mellékoltár megtekintésével, hanem kellő időt rászánva, alaposan feltérképezi az egész épületet. Ha ezt megtette, persze visszatérhet egy-egy, számára a többinél érdekesebb részlethez, de ez még mindig távol áll attól a befogadási modelltől, amit például a strandregények vagy a spiritualitást gyorséttermi tálcán kínáló (kvázi) szépirodalom indukál. G. István László versei aszketikus olvasókra vannak hangolva, az pedig, hogy ezen szövegek hangoltsága, és az éppen aktuális befogadói eljárások között alig van átjárás, nem vethető szemére egyik oldalnak sem, ez egyszerűen ennek a kötetnek (általánosabb szinten pedig a kortárs költészetnek) a helyzeti hátránya.
De nemcsak azért beszéltem az előbb templomi sétáról vagy aszketikus olvasóról, mert a két nagyobb részből álló kötet első felének Katedrális a címe (a másodiknak pedig ugyanaz, mint magának a könyvnek), hanem azért, mert isten keresése a témája (és tétje) ezeknek a verseknek. A hátsó borító ajánlóját jegyző Ferencz Győző szerint G. István László „a magyar líra egyik sok évszázados vonulatát követve kétely és hit mélyen megélt belső küzdelmeiről ír”. Ezt még annyival érdemes kiegészíteni, hogy nemcsak követi, de átértelmezi, belsővé teszi ezt a hagyományt, mégpedig úgy, hogy az eredmény egy ízig-vérig modern, mai költészet lesz, mely valójában nem a meggyőződésen, sokkal inkább a kételyen alapul. Már a borító is érzékelteti ezt az izgalmas kettősséget, hisz a rajta látható, talán imádkozó, talán áldást osztó kéz ugyanúgy származhat egy freskóról, ahogy egy ikonról vagy akár Duliskovich Bazil egyik festményéről is. Talán nem véletlen (és csak ezért dicsérendő), hogy nincs feltüntetve a kötetben az eredeti mű címe.
Az Amíg alszom, vigyázz magadra, mint már említettem, két nagyobb részből áll, melyek három-három címtelen, római számmal jelzett kisebb egységre tagolódnak. Ez a precíz belső szerkezet a korábbi kötetek után azonban nem is meglepő. A Merülő szonettek kétszer tizenöt vagy a Napfoltok háromszor harminchárom versből álló rendszerének ismeretében már szinte az tűnik lazaságnak, hogy a harmadik kis szakasz a többivel szemben nem tizenegy, hanem tizenöt szöveget tartalmaz.
A Katedrális harminchét írása különös tablóként vezet be ennek a költészetnek a világába. Olyan versek következnek itt egymás után, melyeknek már a címe is jelzi azt a sokrétű közeget, ahol a versbeszélő istent (ami itt egyszerre a másik, az ismeretlen szinonimája is) keresi: Katedrális, Burger King, Resti. Az alapkérdés pedig már a könyv első sorában benne van: „Mi a félelem záróköve?” (Katedrális). Ez magára az istenfélésre, s ezzel együtt az isten nemlététől, a metafizikai magánytól való félelemre is vonatkozik. A második kis rész az első kérdéseire úgy próbál választ találni, hogy hétköznapi arcokat, helyzeteket vizsgálva kísérli meg a nem hétköznapit kikövetkeztetni. G. István László asszociációkra épülő, néha csapongónak, nehezen követhetőnek tűnő versépítkezése végül bármerre is indult, ugyanazokhoz a problémákhoz kanyarodik vissza: „Kiömlött a só, egy tányér elgurult, / minden ember hozzátartozó, / mindenki megboldogult.” (Főpincér) vagy: „ha levegőt vesz, látja, kifújhatja, / tüdejére a lelke ráragad, mint a lakk” (Színésznő). Az első fejezet harmadik szakasza erről a pontról rugaszkodik el, s egészen váratlanul a mítoszokhoz ugrik vissza. A sumér, a görög-római és a zsidó-keresztény kultúrkörök néhány alakján keresztül kutatja megszállottan ugyanazt, amit kicsivel korábban még a Burger Kingben keresett. Természetesen a végső kérdésekre itt sincsenek végső válaszok, de maga a munka a lényeges: „Mint törött cserép, darabját / összetenni nem hiába mindegy,” (Istár mérlege). Az egész kötet egyik legizgalmasabb része ez, különösen úgy, hogy az itt olvasható versek vezetnek át a második nagy fejezet személyesebb hangvételű lírájába.
Az amíg alszom, vigyázz magadra címet viselő rész dialogikus, hol vallomásos, önmegszólító, hol istentagadó, átkozódó szövegeinek sora (jelzés szerűen) a Hitetlen című verssel kezdődik: „Uram, ne játssz velem, ne védj a tűzzel.” és a Rám hunyd szemed cíművel végződik: „helyetted mondok egy / első imát, fogadd úgy, mintha benned / foganna, tükrödre: rám hunyd szemed”. Mindeközben pedig egy olyan utat jár be, melyet minden, a mai világban önmagának helyet kereső ember kénytelen bejárni, ráadásul úgy, hogy a legcsekélyebb mértékű megnyugvásra sincs közben esélye, s végül az istentől (legyen bármi is az), már csak annyit tud kérdezni: „Te kinek imádkozol?” (Rám hunyd szemed).
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 10. szám
