Népszabadság * Dési András * 2007. március 12.
Chirac már a kifáradás jeleit mutattaKép: REUTERS – Charles PlatiauElődei világhírűvé lett kulturális központtal, modern diadalívvel, a Louvre üvegpiramisával, Jacques Chirac viszont az Európán kívüli, ősi kultúrákat bemutató pazar múzeummal ajándékozta meg Párizst. A Jean Nouvel sztárépítész által tervezett épület és maga a kiállítás egyaránt lélegzetelállító, de sokan gondolhatják: a tizenkét év után búcsúzó, nemegyszer a kifáradás jeleit mutató köztársasági elnöktől többet vártak volna. Különösen, hogy Chirac eddig Franciaország legközvetlenebb, az emberekkel legjobban kvaterkázni képes államfője volt.
A „Nagy Taktikusként” ismert, az algériai háborút is megjárt férfiún sosem tudtak fogást találni a párizsi főpolgármesterségét (1977-1995) kísérő, gyanús pártfinanszírozási és egyéb kétes pénzügyekben. A híresen sörbarát konzervatív politikus viszont többször elszámította magát stratégiai kérdésekben. Például az 1997-es előre hozott választásokkal: a kényszerű hatalmi társbérletet hozó baloldali győzelem elvette azt a lendületet, amellyel Chirac két évvel korábban, az Élysée-palota friss lakójaként megkövette a francia zsidóságot a második világháborúban ellenük elkövetett bűnökért.
A szélsőjobboldali Jean-Marie Le Pennel szembeni 2002-es győzelemmel és a Bush-adminisztráció iraki háborújának ellenzésével szerzett bizalmi tőke is gyorsan odalett, amikor a franciák a 2005-ös népszavazással elutasították az európai alkotmányt. Az utódként kiszemelt Dominique de Villepin kormányfő egyelőre csak asszisztál az államfői posztért folyó versenyhez. Chirac pártja azt a Nicolas Sarkozyt emelte pajzsra, aki időközben maga alá gyűrte az egykori mentora által 1976-ban alapított mozgalmat.
A lelkes szumórajongó, a kulturális sokszínűség harcos szószólójaként ismert Chiracot gyakran bírálták, hogy keveset tett Franciaország „hanyatlásának” megakadályozásáért. Külpolitikáját mindenesetre nagyban meghatározták az amerikai hiperhatalom ellensúlyozására tett kísérletek. Némi késéssel, de felismerte: az EU keleti bővítése feltartóztathatatlan, és igyekezett a Baltikumtól a Balkánig terjedő térségben a francia befektetők nyomában járva befolyást szerezni.
