Horváth Iván
Zsidó fiacskám?
A késő ókori Újtestamentum lapjain, aztán az egyházatyáknál, majd a keresztény középkor irodalmában a zsidó vallás hívei gyakran roppant kedvezőtlen beállítást kaptak. Az Ómagyar Mária-siralom sem kivétel. A „választ világumtul / zsidou fiodumtul / ézes ürümemtül” részletben Mária nem zsidó fiacskáját siratja, ahogy Ungvári Tamás (Zászlóbontás, ÉS, 2007/6.) és Lévai Júlia (Siralmasok, ÉS, 2007/8.) érti. A „zsidou” nem jelző, hanem alany. A három sor értelme körülbelül ez: „elválaszt világosságomtól a zsidó, a fiacskámtól, az édes örömemtől”. A szöveg azért megtévesztő, mert az alany előtt itt ma névelő állna – azonban a Siralom sokkal öregebb, mint a határozott névelő, amely majd csak a XVI. században fog megszilárdulni.
A „választ világumtul / zsidou fiodumtul” sorpár azt a jellegzetes versmondattani alakzatot valósítja meg, amelyet magyar kutatók egykor közölésnek (közrefogásnak) neveztek el, a külföldiek pedig görög szóval apo koinunak. Lényege, hogy 1) az első sorból kihagyott mondatrészt a második sor még a rím előtt tartalmazza, 2) a rímek mondattanilag azonos helyzetben vannak. Példák: „Kegyelmességedtől / nem illik, hogy megfossz irgalmasságodtól” (Balassi), „Ő parancsolati / igazak mondási” (Szenci Molnár), „Toldi is álmában csehen győzedelmet, / És nyert a királytól vétkeért kegyelmet”, „Toldi György meg, amint torkig itta-ette, / Egy öreg karszékbe úr-magát vetette” (Arany), „S a poshadt ködöket habossá, / ha nem habarja viharossá” (József Attila). A közölés nem magyar sajátság. Ugyanilyen versmondattani képletet találunk a Siralom latin mintájában, amelyet szintén megőrzött a kódex: „Orbat orbem radio, / me Judaea filio, / gaudio, dulcore”. Magyarul: „Megfoszt világot fénysugártól, / engem Júdea a fiamtól, / az örömtől, az édességtől”.
Az antiszemitizmussal szemben mindig és mindenhol eltökélten, a lehető legerélyesebben fellépünk – de a régmúlttal nincs vitánk. Azt csak tanulmányozzuk.
Horváth Iván
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 10. szám
