GELLÉRT KIS GÁBOR
A tények Horváth Aladár szerint…
akkor tények, ha az ő szándékait igazolják. Legalább is az ÉS múlt heti számában közöltek alapján (Etnikai konfliktusok és a jogállam). Menjünk sorjában.
Az általa említett konferenciára csak azt követően hívta meg az olaszliszkai polgármestert, hogy a község vezetője többedmagával tudomást szerzett a rendezvényről, és felháborodott levelet írt mindazon közjogi méltóságoknak s néhány másnak, akiket Horváth Aladár szervezete, a Roma Polgárjogi Alapítvány meghívott a konferenciára. Ebben az első tájékoztatóban a rendezvényt Olaszliszka Konferencia címmel hirdették meg. Utóbb változtattak rajta. Tehát a dolog úgy nem igaz, ahogy írásában előadta, a dokumentum a kezemben van.
Azt írja legutóbb az ÉS-ben Horváth, hogy igyekezett egyértelművé tenni: „semmiféleképpen nem gondoljuk Olaszliszkát bármilyen megbélyegzésnek kitenni…” Ehhez képest a konferenciának szóló, általa mellékletként csatolt „tényfeltáró” szöveg bevezető mondata így szól: „Olaszliszkán szörnyűséges méreteket ölt a gyűlölet és a rettegés”. Döntse el az olvasó, melyiket hiszi el; azt-e, amely egy hónapja íródott, vagy azt, amely egy hete…
Állításával ellentétben nem délután érkeztem a konferenciára, hanem a második előadás közepére. Nem igaz, hogy a Dankó Pista utcai cigánysort kétfelől fal veszi körül mintegy gettót alkotva az egyébként szocpolos segítséggel épített házak köré, hiszen a sor alatt kövezett út vezet a faluba, s annak túloldalán van a zsidó temető. Miként beszélhet, írhat rasszizmusról, ha közben soha sehol nem említi: a liszkai óvoda gyerekeinek nyolcvan, az iskola tanulóinak csaknem hetven százaléka cigány. Miféle tényfeltárás az, amely alapvető szociológiai ismereteket negligál?
Rossz néven veszi, hogy – bár nem voltam jelen – azt mertem állítani: nem a helyiek izzították a hangulatot a faluban, s igazolásul pártatlan, elfogulatlan tanúként idézi Majkó Évát, aki egyébként a konferencián is felszólalt (nem elhanyagolható tényként pedig hatalmasat bukott a polgármester-választáson, s a faluban azóta ő az „ellenzék” – Horváth Aladár rejtjelezett meghatározása szerint). Nem nevez meg viszont senkit, aki a cigányok elleni hangulatkeltéssel volna megvádolható a község lakosai közül… Nehéz így vitatkozni.
Folytathatnám szinte vég nélkül.
Minden bizonnyal az váltotta ki Horváth Aladár – és mások – haragját, hogy a konferencián egy addig gondosan elkerült szempontot bátorkodtam kimondani. Ne felejtsük el – emlékeztettem -, a krízishelyzetet az váltotta ki, hogy egy tanárembert brutálisan meglincseltek a faluban. Az elkövetők nem vitásan cigányok voltak. S a nagyszámú nézősereg pedig hoszszú percekig tétlenül nézte a lincselést. (Ezt az információt – „több tucat ember jelenlétében” – megerősítette a megyei rendőrfőkapitány helyettese, cáfolva a Horváth által hivatkozott Majkó Évának a konferencián közölt állításait.) A tömeg által végignézett lincselés ténye fölött elsiklani s a rá következő reakciók mindegyikét sommásan a rasszizmus igazolásának betudni súlyos tévesztés. Ezt mondtam ott, s csak most teszem hozzá, hogy a tényekkel szembeni goromba tiszteletlenség. Ezt a tiszteletlenséget rosszalltam ott, később a Népszabadságnak mondottakban, s rosszallom most is.
Nekem okom van örülni, és büszkének lenni arra, hogy keresztapa vagyok Olaszliszkán. Igen, van ott egy apró keresztgyerekem. Nem szívesen foglalkozom ízlésbeli dolgokkal, de hogy Horváth Aladár épp evvel a szóval, evvel a minőségemmel bírt játszani a maga kedvére engem jellemzendő, az rá vall, s pont azt látszik alátámasztani, hogy jó okkal olvastam fejére prekoncepciózus eljárását, előítéletességét, a tények iránti tiszteletlenségét. Nekem érdekem nem, erkölcsi elkötelezettségem azonban bizonyosan fűződik ahhoz, hogy Olaszliszkát és az ott történtek igazságát minél többen megismerjék, s minél kevesebben használhassák személyes céljaikra.
Gellért Kis Gábor
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 10. szám
