DÁNIEL FERENC
Mipistink – avagy jegyzetek Eörsi István önkéntesről
Költő, író, műfordító, publicista, drámaköltő, önkéntes politikus, városi gerilla, szabadharcos – praxisának e billogai mindegyikéhez ragaszkodott, és nagyon rossz néven vette, ha valaki, mondjuk én, lépcsőházi dramaturgja, mertem volt állítani: „Sok! Nem létezhet ennyi szakmában jeleskedni.” Még egy hatalmasságok bajszát ráncigáló pisti bohócnak sem mehet minden, mint ahogyan ő gyakorolta a cirkuszt. Az elmeszikrái is gyakran bűzösek voltak. Hívei/ellenfelei sokallották flikflakkos sértéseit, Réz Pál szerint: „megosztja az értelmiséget!…” – azzal védtem, hogy ki zabolázhatna meg egy lisztesképű pojácát: ugyan ne ötször, csak kétszer tolja le a gatyáját?!
Művelődéstörténetileg hanyagolható, hogy a hatvanas évek közepén, a Metropol, a Hungária, az Erzsike presszó Bermuda-háromszögében ismerkedtünk össze (Eörsi, Gáli József, Obersovszky Gyula ötvenhatos börtöntöltelékek szabadulván már), a médium személye fontosabb mindennél, mindenkinél: Baranyi Tóni volt, húszéves, lángoló tehetség, a magyar sajtóvilág máig elhallgatott hőse, ő ötlötte ki, hogy a TIT égisze, palástja alatt kell világra csikarni egy periodikumot (ez lett a Valóság című folyóirat), amely 56 eszmei világát őrizné, ismeretterjesztés jegyében roncsolná/tágítaná a zsdanovi univerzumot. S minden lehetséges módon játszaná ki a cenzúra eszköztárát. A Valóság első két, kócos évfolyama tanúskodik minderről.
Baranyi Antal (költő, alkoholista, ifjú áldozat) révén jöttünk öszsze, sokan az ún. Belvárosi-körből is, amelyet bizonyos, jól megkülönböztethető, kétes figurái miatt Eörsiék mellőztek. Engem legföljebb meglepett, hogy Csoóri elszántan – követve Illyésék stratagémáját: „be kell menni az utcájukba!” – verte az asztalt, de akkor még nem zsidózott, Gyurkó már bejárt (farmernadrágban) Aczélék pártközpontjába, mások hozzászelídültek ilyen-olyan feletteseikhez, cenzúra-atyjukhoz, majdani életük majdani irányítóihoz. Például Sík Csaba a magvetős Kardoshoz, Hernádi Gyula mint avantgárd drámaköltő Aczélhoz és a minisztérium színházi főosztályához. A Valóság-csapat (Kőrösi, Sükösd, Lázár, Gyurkó, Vitányi stb…) Wirth Ádám puszta főszerkesztői jelenlététől megszelídülve intézményesen képviselte a „magyar progressziót”, amely kifejezéstől Kornai Jánosnak már 1959-ben hányhatnékja támadt. A lukácsiánus alakzatok: Hermann István, Huszár Tibor, Almási Miklós finoman szolgáltak. Jósággal, szeretetreméltóan tanítgatott erkölcsösségre Ancsel Éva, ő csupán meredek élethelyzetekben ocsúdott a pártja oldalán. A Heller-Fehér házaspár még látott fantáziát a véreskönyökű Marosán Györggyel való kokettálásban. És sorolhatnánk a testre szabott különalkuk számosságát szakmák, intézmények, ízlések, különleges hajlandóságok alapján is.
*
Egészen magától értetődő volt 56-tal kapcsolatos mély érzelmű azonosságunk. Nem vitatkoztunk a forradalom eseményeiről. Nem mintha nem lehetett volna, csakhogy hét-nyolc év elteltével az élet érdekei fontosabbak voltak. Ámde Mipistink meg a rabtársai, Angyal István hű örökösei nagyokat nyeltek, amikor 57-ről és 58-ról szólván, kintlévőként előadtam: a börtönben szerencséjükre megkímélték magukat a borzalmas kádári restauráció túlnyerésének élményeitől. A nép (tömeg, társadalom, sokadalom, parasztság, értelmiség és így tovább…) olymérvű élni akarásától, dühödt feledékenységétől, hogy az embernek már ettől is háborgott a gyomra.
a) A páncélszekrényekből kizúduló káderanyagok tanulságai: Vadász Elemér Kossuth-díjas akadémikus olvashatta: „mi sem jellemzőbb mentalitására, mint hogy olyan címeres fasisztákat támogatott, mint Sz. Kardos Elemér, ugyancsak Kossuth-díjas egyetemi tanár (…) mindketten kitüntetésre, pénzre hajtanak.”
b) „Pászter elővájár (sváb!) megkapta a maga nyolc hónapos internálását, mert térdig belevágta az oltott mészbe hűséges elvtársunkat, Rihoczki bányamestert.”
c) Örkény István a városi folklór (lásd romos Pest) éles szemű gyűjtője: „földszinten fekvő harmadik emeleti lakásomat elcserélném… lakását ingyen leválasztja Hruscsov…”
d) Pászti kollégiumi igazgató kenyérért állván sorba (mielőtt az oroszok gépfegyverrel legyilkolták volna), még magyarázta fiainak: „őrültség hinni a SZER ígérgetéseiben, bujtogatásaiban… Bell ezredes tippje, hogy tányéraknát kétfelől madzaggal megkötve húzogassátok az utcasarkok fedezékéből a közelítő orosz tankok előtt – színtiszta öngyilkosság! -, és hazudnak, amikor amerikai támogatást sejtetnek…”
e) S vajon Major Tamás mely érvei győzték meg a lángolva szavalgató (október 23-28.) Bessenyei Ferencet, hogy ne üres kézzel, hanem formás virágcsokorral köszöntse 1957. május 1-jén az emelvényen jópofáskodó Kádár-csapatot?
f) A forradalom nyugis napjaiban a zálogházak kinyitottak, és a Bizományi Vállalat ingyen osztotta ki fillérekért felhalmozott készletét. Ezrivel álltunk sorban. Nem gyönyörű, hogy több mint egy évig ki sem merték nyitni? – azután szép csöndben újra „beüzemelték” e népgyűlölte, néphasználta zálogkereskedés „ágazatát”.
g) Inkluzíve a forradalom időleges nyerteseivé a kisparasztok váltak, téeszcsén kívül nőtt a termelési kedvük, termeltek nyakra-főre, gyanútlanul vagy gyanakodva, abszolúte megint kilógtak a marxista modellből. Nagyrédén (1960-ban), a pálinkafőzde előtt, gyümölcsszeszt kortyolgatva hallgattam három vénség történelmi leckeóráját, amely az ő több évszázados, meg-megismétlődő vereségükről szólt. Mint gazdák, gyakorlatban semmi esélyét nem látták a modern farmergazdasághoz vezető ösvény kitaposásának. Ehhez képest megkapták a mi, Kósa Öcsivel forgatott Tízezer napunk rosszabbik változatát. Lókolbászt a százezrével levágott lovacskák húsából (Huszárik-Tóth: Elégia).
A-tól g-ig – tudható meg Eörsi önkéntes börtönkönyvéből – hemzsegtek a poloskák, a sétadombon fölfelé Gáli elítélt zihált Mipistink mögött, volt éhségsztrájk, megverték Bibót is, de nem kínoztak, Déry elítélt elfelejtette megosztani narancsait zárkaszomszédaival, Kosáry Domi, Göncz, Litván, Donáth, Bibó, sokan mások leckét adtak szolidaritásból és szellemi azonosulásból, versek születtek vécépapíron, az akasztófa tövében, a cirkliből figyelten az emberek többnyire jobbá lettek…
*
Eörsiéknek is meg kellett emészteniük, agyilag fel kellett dolgozniuk, hogy a magyar népet nem érdekelte Nagy Imre sorsa. A magyarság kint levő nagy többsége egyszerűen „bentfelejtette a mártírjait”. Kádárék bosszúhadjárata fölösleges vérengzés volt. Aljas szolgálattétel Hruscsovéknak, hiszen Rákosival szimmetrikusan a snagoviakat nyugodtan elröpíthették volna kazah földre vagy Belső-Kínába élethossziglanra. 1963-tól már a püspöki kar is fölesküdhetett volna: „jobb lenne nekünk eme szelídebb változat!”
Lukács Gyuri bácsi szerepén, választásain gyakran vitatkoztunk. Az öregúr párt iránti örök hűségétől Mipistink is ki-kiborult. Számomra az öregúr esztétikája, pláne dramaturgiája pásszé volt. S hogy a párt?! Nem hivalkodásból mondom, 68-ban, szép csöndben, barátaim előtt se kérkedve az ún. művész szakszervezetből is kiléptem, így az égvilágon semmi se befolyásolta Mérleg/Szaturnusz csillagjárásomat.
Sorra nem veszem, csak megjegyzem: Eörsinek, hogy úgy mondjam, a genomjába volt kódolva krónikus apahiánya vagy apamániája. A párt mint nemzőatya: Sztálin halálakor sírt, imádta Rákosi pajtást, másokra féltékenyen ezt a Lukács Gyuri bácsit. Pótpapája volt Brecht. Heine. Ginsberg. Visszamenőleg Gombrowicz. Kleist (?!). Visszamenőleg: Adyt nem merte szellemi atyjaként tisztelni, Adyhoz fűződő kapcsolatát az unokaöcs hiteles vérségi vonalában „definiál(gat)ta”. Aztán itt, az élők között Ernst Jandl és moraliter-teoretice: Kis János. Döntvényeit e hideglelős bölcselőhöz igazította.
*
Hogy válik valaki „Mipistinkké”? A gyerekek konzervatívak, nevezéktani kérdésekben sem ismerve pardont szeretnek pontosan eligazodni. (Pista, Pisti, Pityú, Pesta… ki kicsoda?) Lányom – akinek 1969 tavaszán lett szocreál keresztapja Eörsi, az IBUSZ-ban szocialista anyakönyvvezetőnő által hitelesítve – négyéves korától fogva döntött úgy, hogy a sok becenév közül ez a víg ember szólíttassék „Mipistink”-nek. A „Pisti”, a „Mipistink” Aczél György elvtársat idegesítette legjobban. Mikor növi ki?! Az önkéntes időről időre meghallgatást kért/kapott cenzurális s egyéb tilalmi ügyeiben, szinte tuti volt, száz százalékig elfogadható volt, hogy E. I. nem bír magával, froclizni kezdi e korszakot nevével jelölő politikoszt, s a végén rosszabbul jön ki, mint ment be. Én, marginális toportyán, nomadizáló értelmiségi ki nem állhattam Aczélt, soha nem kerestem úgymond közelségét. Eörsivel, szerencsére, mindig röhögve szórakoztunk az ő kudarcain, pikpakk. Dacára az ígérvényeknek, a börtöndarab tízéves altatásán, pikpakk.
Türelmetlen írásdühe különben se tűrte, hogy egy páclében forgolódjon sokáig. Egyéb szenvedélyei: a hipochondria, a hedonizmus, a poénvadászat. Például ő is megkésve szerzett jogosítványt, használt kocsit, életveszélyesen vezetett, amikor nagyobb sebességre váltva József Attilát kezdett szavalni, vagy célba értünk, vagy egy árokban kötöttünk ki.
Öröklétre vágyott (éles kontrasztban posztmarxizmusával), elfogultsága szélsőségekbe sodorta, az önkontroll hiányai váltott lovakkal sarkallták. Mire? Kortársai bántalmazásával ugyanazok szeretetére, behódolására, Petri Gyurinak megvallotta: „gyanítja, hogy itt ellentmondás lappang”. S ezt a jin-jang ellentmondást csupán a kékharisnya nők gyöngédsége képes oldani (úgy-ahogy).
Vegyük példának a fent említett börtöndarabot. Remekül fordították le német nyelvre. Ráharapott Georg Tábori és Nyugat-Berlinben Peter Stein szuper színháza, a Schaubühne. Tábori öt hónapig próbálta első osztályú színészekkel. Rájöttek, hogy a darab lineáris szerkezete elévült, önismétlő, ezért feszes szimultaneitásra törekedtek. Tábori ácsceruzával kurtított a szövegen, amely így históriailag sokkal gyilkosabbá vált: mire Koplár nevezetű kommunista hősét erőszakkal amnesztiázzák, azaz akarata ellenére kényszerszabadságba hajítják, eszményeink és utópiáink semmivé porladnak. Telt ház volt. Nagy siker. A német közönség mintegy húszpercnyi játékidő alatt átlátta: mi itt a tét. A színház melletti kiskocsmában vitattuk meg Mipistinkkel a látottakat. Kértem, tolmácsolja Táborinak, amit nélkülem is tud: zseninek tartom. S keményen kértem: ezen túl a Tábori-kurtította szöveget tekintse autentikusnak. Ezzel magam ellen hangoltam az önkéntest. Később a kaposvári, magyar, eredeti, húzatlan, végtelenségig hosszadalmas előadásra már nem volt kedvem reagálni. Úgymond, dramaturgiai kapcsolatunk fokról fokra vált semmivé. Világéletemben csapatban dolgoztam. Nagyon eszemben tartottam Peter Brook megjegyzését: „amikor egy produkció készül, mindig az a rendező, aki egy adott mozzanatban a legkreatívabb!” – vagyis itt gőgnek, önzésnek, bizonyítási kényszernek helye nincsen.
Megtisztelőnek érezhettük, hogy Várkonyi Zoltán annyira vágyott a Széchenyi (és az árnyak) címszerepét eljátszani. Horvai István rendező igencsak iparkodott, majdnem tehetetlenül a magyar slendriánság ellenében. Kevés volt a próbaidő. Várkonyi nem birkózott meg a furmányos szöveggel. Kiss titkár szerepében Mádi Szabó Gábor sokkal jelentősebben volt őrült, mint az arra kijelölt gróf. Mipistink is kiszúrta, hogy Tordy Géza jelmezbe bújva pimaszkodott mesterével. Horvai a Pesti Színház nézőterén hátra-hátrafordulva szabadkozott: „ez a premieren másképp fog mutatni!” Nem hittem benne. Barátom ún. szerzői elfogultsága és elfogódottsága is kényelmetlenül érintett. Miért nem vág oda?! Kiléptem e számomra meddő folyamatból. A bemutatón igazolva láttam a hazai kőszínházak iránti csüggedésemet. Önkéntesünk Kaposvárra korcsolyázott az odavivő jeges úton. Negyedszázadig élt ott félidei hasznos, dramaturgiailag színes, küzdelmes életet – mint mesélte -, élvezettel vívták külön harcukat Babarczy igazgatóval, lényegében arról, melyikük okosabb…
*
Pódium: Franciaország. Egy rádiós idill a dögunalmas hetvenes évek közepéről. 120 perc zene, irodalom, a műsor gazdája barátunk, Papp Zoltán szerkesztő volt (Faulkner-, Joseph Heller-fordító mellesleg, és az ő kertjében ettünk birkaperkeltet). Halász Péter galád utcai riportokból vágott össze ötpercnyi „halászó montázst”. Mipistink kedvenc francia sanzonlemezeiből válogatva + bökversekkel, mint afféle lemezlovas ironizált hallgatóinkkal. Ehhez jött még dramolett, vers, gall humor. Talán a műsor terjedelme miatt siklott át az egészen a rádiós cenzorok szeme-füle. De jól tudtuk már: másként is hallgatnak bennünket.
*
A halálban az is szégyenteljes, hogy válogatás nélkül szinte minden eleven dolgot is töröl. Mipistinkkel 89-től fogva úgymond kapcsolatunkból semmi sem maradt, ahogy egy kekec szaxofonos mondta: „kiiratkoztam Eörsiből”.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 10. szám
