Bazsányi Sándor
Grigorij Pavlovics Szojkov Csikágóban
Követési távolság
Békés Pál: Csikágó. Gangregény. Palatinus Kiadó, Budapest, 2006. 332 oldal, 2800 Ft
Békés Pálnak baja, vagy legalábbis személyes ügye van a regény műfajával. Egyik korábbi könyvének ajánlójában hivatkozik például „a körülmények változására, a terjedelmes művek iránti egyre csökkenő érdeklődésre”, „az idő szűkösségére”, tehát mindarra, ami – gyenge magyarázatként – megnehezíti a napjainkban regényt nem író regényírók dolgát. De nézzünk inkább egy erősebb – mivel személyesebb hangfekvésű – magyarázatot: „Egyetlen nekirugaszkodással mondtam le nagyratörő terveimről egy szürke, szivacsos délutánon.” Békés a „szivacsos”, azaz nagy felszívó képességű és kis terjedelmű formák mestere. Novellista, elbeszélő. Most mégis az áll új könyve műfajmegjelöléseként, hogy: Gangregény. Tehát nem igazi regény, csak annak gangzik. A kötetbe foglalt rövidebb-hosszabb elbeszélések közege ugyanis a belső udvarairól híres Csikágó, Budapest VII. kerületének a Keleti pályaudvarhoz közeli vidéke.
És túl azon, hogy könyvünkben tényleg emlékezetes történeteket olvashatunk a városrész jó százéves múltjából, a millenniumtól egészen a közelmúltig, Békés gondoskodik arról, hogy az elbeszélésekben érvényesüljön valamiféle folytonosság, legtöbbször valamiféle átvezető motívum vagy figura segítségével. Aki ugyanis főszereplője az egyik elbeszélésnek, bármikor mellékalakja lehet egy másiknak. Aki az egyik történetben jelen van az előtérben, könnyen válhat egy másik történet múltjának ködlovagjává. Van tehát a könyv átfogó miliője, Csikágó, és vannak a jellegzetes vándormotívumok és -figurák. És közben a pesti városrész telő ideje. Meg az olvasásé, minek során egyre otthonosabbak lehetünk Békés Csikágójában. És ennyiben tényleg regényszerű olvasmánnyal van dolgunk. Csikágói, új legendával, mely regényszerűen életik s olvastatik.
A kötetnyitó elbeszélésben Békés megadja az alaphangot. Az amerikai nagybácsi első bekezdésében már felismerhetjük a pesties ízű helyzeteket és fordulatokat, például a személynév határozott névelős formáját: „…a Rétiék muskátlis ablaka, Bergerék főzelékszagú konyhája…” (7.) A Sumin testvéreket – egyfelől feleségként, másfelől szeretőként – mozgató, és végül egymásnak ugrasztó főhősnő, Aranka pedig „gangkirálynő”. (52.) És miként az utolsó elbeszélés közelmúltbeli hőse, Sumin Ernő „itt kezdte és talán itt is végzi, a Csikágó kellős közepén””, (321.) úgy felmenői a század első felében is be vannak zárva abba a térbe, amely legfeljebb a fehérterror elől menekülő Sumin Frigyes jóvoltából az amerikai Chicagóig tágítható, például az alábbi átfogó mozdulattal: „…a férfi [Csikágóban] hátramaradt, hogy rendezze a [cukrászdai] számlát. // Az írek is [Chicagóban] rendezni akarták a számlát az olaszokkal, és azok is ővelük.” (66.)
Ezekben a csikágói történetekben az idő esetenként jócskán felgyorsul, és az elbeszélésmód is egyre távlatosabbá, már-már nagyvonalúvá válik. Olykor persze egészen egyszerűen csak a sűrítés praktikus döntéséről van szó, ami ugyanakkor meglepő lehet a viszonylag rövid távú, kis hordfelületű Ördögszekér esetében: „A híg hetvenes évek elfolytak, helyüket elfoglalták a bomladozó nyolcvanasok…” (285.) Ám olykor Békés egy másik elbeszélés világába utal át minket valamely távlatos, elharapott megjegyzésével: „…olyankor a Tulipánban fröccsözött, jobbára a bőrkabátos újságárussal, Lajával – akinek még mindig volt hátra vagy nyolc-kilenc éve -, úgy várták, hogy jobbra forduljon az idő”. (233.) De van úgy is, hogy csupán a korrajz végett tudjuk meg: miközben Spitzer bácsi otthon üldögél Csikágóban, addig „Adolf Eichmann az utolsó simításokat végzi a zsidók deportálásának tervein”. (160.) És az sem lehet titok, sem a szerző, sem az olvasó előtt, hogy a 44 tavaszán szolgálatát teljesítő Veres Márton őrmester őrhelyének, a lőszerraktárnak a „megsemmisülése (…) csak fél évvel későbbre volt beütemezve a sors előjegyzési naptárában”. (162.)
Békés „előjegyzési naptárában” bizonyára még számos csikágói figurának a neve, sorsa, szerelme, bánata és öröme van „beütemezve”, vagy legalábbis bejegyezve, amelyekből szabadon válogathatott könyve egyes darabjainak megírása során. A kompozíció éppen ezért nyitott szerkezetű. Bármikor tovább bővíthető, továbbírható. Vagy éppen félbehagyható. A félbehagyás-jellegű relatív zártság, illetve abszolút nyitottság persze csak a nagyszerkezetre nézvést igaz. Hiszen az egyes darabok mindig mívesen megmunkáltak, lekerekítettek, akárcsak a bőrműves Sumin Vendel által készített lábbelik. A „gangregény” műfaji definíciója tehát: nyitott, mivel kis egységekből álló, laza motívumátfedésekkel, variatív ismétlésekkel dúsuló, dúsítható szépprózai forma, amely többnyire egy konkrét térség történelmének konkrét időkoordinátái között szerveződik. Ezek a koordináták: az első világháború, a tanácsköztársaság, a fehérterror, a második világháború, az 1956-os forradalom, meg ami azután, azóta történt.
„Ki minek tekinti a Csikágó névvel illetett néhány utcai kellemetlenséget” – morfondírozik Békés egy helyütt: „negyednek”, „kerületnek”, „környéknek”. (93.) Vagy éppen az elbeszélői kedv övezetének, mely kedv többnyire mindentudással társul. A mindentudó szerző kedvétől függ, hogy mi, olvasók mit tudhatunk meg, és milyen körülmények között, Csikágó egy-egy lakosának életéről, amely a legtöbb esetben sorsszerű, determinált, fokozatosan tudatosuló rejtély, önmagába kunkorodó ördögi kör, alkati és térségi fatalizmus – legnyilvánvalóbban talán a beszédes című Ördögszekérben. És ha egy Magyarországon még 56 ősze előtt nem járt, noha magyar anyától született, továbbá célzás és lövés közben magyar dalocskát („Csicseriborsó, bablencse…”) dúdoló szovjet kiskatona, Grigorij Pavlovics Szojkov puskájának távcsövén keresztül látjuk a Keleti pályaudvar környékét, akkor is szabatos a leírás, utcanevekkel, mindennel: „A távcső közel hozta a házakat. A nyílegyenes úttest keresztülszelte a Csikágót a Baross tértől egészen a túloldalt jelentő Damjanich utcáig…” (180.) Hiszen valójában nem a szovjet katona látja a számára ismeretlen városrészt, hanem az otthonos tekintetű szerző.
Mivel Békés úgy döntött, hogy belelát mindenki fejébe, úgy kénytelen mindenki az ő szemével látni. Továbbá az ő hangján beszélni. És az is elgondolkodtató, noha logikus, hogy a szereplők tragikus életfonalát ugyanaz a mindentudó elbeszélői kedély gombolyítja, amely, ha úgy jön ki a lépés, nyugodt lélekkel szabadjára ereszti például az alábbi többfokozatú poént is: „- Jegeeees! – A rövid, hideg szóból hamarosan kikoptak a mássalhangzók: – Jeeeeeee! – A döcögősen dallamos kiáltás mintha a sivár angol kikötőváros ócska pincelebujából ekkortájt előkecmergő Beatles eksztázist gerjesztő refrénjét visszhangozta volna: – Je-je-jeeeeeee! – Baraczka tudtán kívül járhatatlan hidat vert kelet és nyugat, a liverpooli Docklands és a pesti Csikágó egyformán lehangoló utcái között.” (234.) Kérdés, a „gangregény” nyitott formája vajon elbírja-e a nagyon különböző eredetű és stílusrétegű gondolatokat, szólamokat, amelyeknek egyetlen közös nevezője – persze az ábrázolt Csikágón kívül – a mindentudásában otthonos elbeszélői kedély.
Ám ezek a kérdések nem is anynyira a megvalósult „gangregényre”, Békés Pál tényleg jókora élvezettel forgatható könyvére, mint inkább magára a műfajra vonatkoznak.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 10. szám
