Az első kérdés: mi késztette a miniszterelnököt kifejezetten külpolitikai tájékoztatás megtartására? Ezt a műfajt a külügyminiszterre szokták bízni, nehogy az a gyanú támadjon, hogy a beszélőnek (netán) belpolitikai céljai is vannak az elmondottakkal. Nos, gyanítom, hogy ez a látványos keretbe foglalt előadás is része a március 15-ét megelőző, preventív kommunikációs offenzívának, amely a hazai megnyilvánulásoktól a The Timesban megjelent interjúig tart. E mostani „értékeléssel” a miniszterelnök előkészíti önmagának a pozíciót, amelyből majd elmondja lesújtó véleményét a Fidesz – és a többi ünneplő csoportosulás – március 15-i rendezvényéről és annak tartalmáról.
De vegyük sorra a hallottakat.
Belpolitikai célzattal
Az Európai Unióról elmondottakkal egyet is érthetünk, mélyítésével és hatékonyabbá tételével együtt is. Ám kormányfőként talán óvatosabban kellett volna szólni a további bővítésről, Törökországról és a Nyugat-Balkánról. Ez a kérdés nincs napirenden, ezeknek az országoknak a felvételére a következő tíz évben nem kerül sor. Kár ezzel bosszantani uniós szövetségeseinket, például a köztudottan jelentős fenntartásokat hangoztató német kancellárt. Ha már e térségről szót ejtünk, talán arról kellene beszélni, Magyarország hogyan teheti hatékonyabbá az Európai Unió szomszédságpolitikáját és hogyan vesz részt abban. A térséget, vagyis déli szomszédságunkat érintő valódi magyar külpolitikai cselekvés lehetőségei ugyanis jelenleg ebben keresendők és találhatók.
A sommás megállapítás, miszerint térségünket a nemzeti radikalizmus, a provincializmus és az idegenektől való félelem fenyegeti – ami az antiszemitizmus és a xenofóbia gyökere (vö. a már említett The Times-cikkel!) -, nyilvánvalóan a beszéd leginkább belpolitikai célzatú része. Az a tézis, amelynek értelmében a mérsékelt közép időnként szövetségre lép a nemzeti radikálisokkal, akik megfertőzik a centrumot, nem egyéb, mint a kommunikációs pozíció felvétele. Innen lehet majd március 16-án értelmezni a történteket – legyenek azok békések vagy „radikálisak”.
Nemzetpolitika
Külön figyelmet érdemel a határon túli magyarokra vonatkozó néhány mondat. „A határon túli magyarok többsége bent van az unióban”, szól a miniszterelnöki állítás. De problémáik nagy része ezzel nem oldódott meg – teszem hozzá én. Például Románia – a miniszterelnöki értékelés szerinti stratégiai partner – úgy lett uniós tagállam, hogy az erdélyi magyar egyházaknak nem szolgáltatott vissza mintegy ezerkétszáz értékes ingatlant, és a másfél milliós magyar népcsoportnak nem biztosít anyanyelvű egyetemet. Ám a miniszterelnöki beszéd nem e kérdések megoldásának fontosságát említi, hanem a „terület- és regionális fejlesztést”. A vízió tehát nyilvánvalóan „üzleti jellegű”, autópályák, bevásárlóközpontok, befektetések.
A támogatáspolitika – a könyvkiadók, oktatási intézmények, kulturális intézmények, civil szervezetek fenntartása, segítése – háttérbe szorul, csökken vagy megszűnik. Ezt ugyanis nem lehet üzleti alapon végezni, haszonelvű szemlélettel értékelni. Ezen a ponton válik el talán legélesebben az MDF, majd a Fidesz vezette kormányok és a szocialista-szabad demokrata kabinetek szemlélete és törekvése. Míg az MDF, a Fidesz és szövetségesei egységes – „modernizációs” szóval integrált – nemzetfogalom alapján határozták meg nemzetpolitikájukat, s ebben a szemléletben a szomszédos országokban élő magyarokkal kapcsolatos politika a magyar kül- és belpolitika közötti köztes mezőben helyezkedett el, 2002 óta a szomszédos országok magyarságát a kormányok igyekeznek egyre messzebbre „eltolni” Magyarországtól. A most elhangzott gondolatok szerint a mai magyar kormány már elsősorban ugyanolyan beruházási terepnek tekinti ezeket a területeket, mint bármely másikat.
Nagy, mondhatnánk, a súlyának megfelelő hangsúlyt kapott Oroszország és a magyar energiastratégia. A miniszterelnök világossá tette, hogy azt a politikát folytatja, amit eddig: mivel nincs közös uniós energiapolitika, Magyarország különalkura kényszerül az orosz szállítóval. Ha lesz közös uniós energiapolitika, akkor majd igazodunk hozzá. Ezek a jól hangzó tézisek tovább fokozzák azt az aggodalmat, amelyet a magyar állampolgár érezhet, ha belegondol az üzenet igazi tartalmába.
Magyarország nem törekszik alternatív megoldásokra, nem keres ehhez partnereket. Pedig találhatna. Például Lengyelország jelentős erőket mozgósít annak érdekében, hogy alternatív gázvezetéket építsen Norvégia irányába, és folyékony gáz fogadására alkalmas terminált építsen az egyik balti-tengeri kikötőben.
Ismét elhangzott az a már sokszor megcáfolt, de meg-megismételt félrevezető tézis, miszerint gázügyben a függésünk kölcsönös. Nos, kölcsönös, de nem azonos mértékű. Míg Magyarország gázszükségletének lassan kilencven százalékát szerzi be Oroszországból, az orosz exportnak ez a mennyiség csak mintegy három százaléka. Talán mégis el kellene gondolkodni a lehetséges alternatíván, például egy társadalmi konszenzuson alapuló komplex energiastratégia kidolgozásán.
A minisztérium szerepe
A miniszterelnök megemlítette még Kínát – így, egymagában. Furcsa volt, valaki beleírhatta a beszédbe. Kína valóban a világ egyik nagyhatalma, gazdasági kolosszus, de a problémái is kolosszálisak. Magyar szempontból nem nagyon értelmezhető a térség többi állama, főleg Japán nélkül.
Befejezésül a miniszterelnök bejelentette, hogy létrehozza a kül- és biztonságpolitikai tanácsot. Az ötlet nyilván része a kommunikációs offenzívának, amely szerint „megkérdezünk mindenkit, akit csak lehet”, másrészt azonban közvetett kritikája, illetve további lefokozása a Külügyminisztériumnak. Mi lesz a szerepe a tanácsnak? A szaktárcától függetlenül ötleteket szül, amelyeket a miniszterelnök majd önállóan használ, vagy javaslatait a külügyi apparátus is köteles lesz végrehajtani? Egyik változat sem a külpolitika szakszerűségét segíti.
Bába Iván külpolitikai szakértő
