Németországban szalonképtelenek az antiszemita lózungok
Népszabadság * Inotai Edit * 2007. március 10.
Werner Bergmann szociológusKép: Máté RóbertNémetországban a demokratikus pártok között egyetértés van arról, hogy antiszemita kijelentésekkel (vagy azok tolerálásával) nem próbálnak szavazatokat szerezni – mondta lapunknak Werner Bergmann professzor.
Egyszerűen vannak bizonyos polgári és erkölcsi alapértékek, amelyeket nem lehet a politikai szavazatszerzés érdekében feladni – mondta Werner Bergmann. Ha valaki vét a szabály ellen, az gyorsan a politikai partvonalon kívül találja magát.
A berlini Technische UniversitätEurópában egyedülállónak számító Antiszemitizmus-kutató Központjának szociológusprofesszora mindazonáltal nem fest rózsás képet hazájáról. Azt sem állítja, hogy Németországban ne létezne zsidóellenesség, bár a németeket ma inkább a muzulmán bevándorlók, mint a kis létszámú zsidó közösség aggasztja. Ettől eltekintve, a társadalom 10-15 százaléka (főleg az idősebbek) ma is szimpatizál antiszemita kijelentésekkel.
A fiatalok körében ugyan évek óta csökken a zsidóellenesség, paradox módon mégis nőtt a zsidó intézmények elleni támadások száma. Az erőszak mögött általában nem belpolitikai okok, hanem a közel-keleti válság „kivetülése” áll.
– Nyugat-Európában 2002- 2003 körül valóban megerősödni látszott a zsidóellenesség, de ennek fő oka az izraeli kormánypolitikával szembeni kritika – magyarázza Bergmann. A kettőt nem szabad egy kalap alá venni. A skandináv országokban társadalmi szinten alig érzékelhető az antiszemitizmus, viszont a baloldali politikusok gyakran olyan élesen bírálják Izraelt, ami Németországban elképzelhetetlen lenne. A Tel-Avivval szembeni kritika párizsi kormánykörökben is erős, miközben az antiszemitizmus Franciaországban is inkább csak az arab bevándorlókra jellemző.
Kelet-Európában más a helyzet, itt a XX. század eleji előítélek dominálnak: ma is hallani, hogy a zsidók a nemzetközi tőkét segítve, vagy a modernizáció ürügyén a nemzeti hagyományokat akarják aláásni. – A kelet-európai országoknak egyszerre két diktatúrát kellene feldolgozniuk, ami nem megy egyik pillanatról a másikra – magyarázza a Bergmann. – A politikai játék része, ha a jobboldal kommunistázik, a baloldal antiszemita vádakkal vág vissza. Tegyük hozzá, az utóbbinak helyenként mély történelmi hagyományai vannak: Lengyelországban a katolikus egyház a mai napig táplálja. A rendszerváltás után a balti államokban és Szlovákiában is erős zsidóellenességet lehetett tapasztalni, ami érdekes módon alig mutatható ki Csehországban.
A németeknél például a (bal- és jobboldali) média, a politikusok, az egyházak, a tanárok és a tudósok is részt vállaltak az antiszemitizmus elleni harcban. Senki sem vett védelmébe olyan közéleti személyiséget, aki zsidóellenes kijelentéseket tett. Elképzelhetetlen az is, hogy egy konzervatív párt rendezvénye előtt alig fél órával zsidó származású képviselők neveit olvassák fel, majd ugyanazon a színpadon a párt szónokai ettől ne határolódjanak el.
– Jól ismerem az érvelést, hogy jobb, ha a mértékadó konzervatív párt integrálja a szélsőséges szavazókat, mintha azok egy radikális csoporthoz pártolnak, de roppant veszélyesnek tartom, mivel így éppen a szélsőséges nézeteket legitimálják – figyelmeztet Bergmann, és konkrét példát is hoz. A német egyesítés után nagy vita zajlott a korábbi liberális menedékjog szigorításáról. Sok keletnémet attól tartott, hogy az ő rovásukra támogatják majd a bevándorlókat. A CDU/CSU részben felvállalta ezen aggodalmakat, de egyben legitimálta az idegenellenességet. A következmény: 1992-ben a rostocki, és hoyerswerdai menekültszállók felgyújtása és 1993-ban a solingeni, törökök elleni pogrom. Az elkövetők azzal védekeztek, hogy ők csak végrehajtották, amiről a politikusok beszéltek.
