A Duna folyik, a hajó áll, az A38 étterme zsúfolt, nőművészeti nőtalálkozón vagyunk. Mindenki nő, csak az íróházaspár egyik tagja és a kérdező férfi. Lévai Balázs kérdező most híres írópárokat sorol: Babits Mihály és Török Sophie, Weöres Sándor és Károlyi Amy, Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs, Mészöly Miklós és Polcz Alaine…
– A hatvanas évek legvége volt – kezdett a történetbe Vámos Miklós -, amikor a Hungária Kávéházban Nemes László és Fehér Klára íróházaspárból Fehér Klára egyszer csak odaszólt: „Jaj, Miklós, de jó, hogy jön! És könyve mikor lesz? Nekünk a könyvhéten!” Borzasztó, gondoltam akkor, és azt is, mindent, csak ilyet ne. Amikor Esze Dórát megismertem, még nem volt író. Csak megírta az első regényét, ami rendkívül tetszett, bár közben tudtam, éreztem, ebből még nagy baj lesz. Esze Dóra például azt hitte, én vagyok a könyvkiadó, holott az az akkori feleségem volt… Zűr zűr hátán, sok rossz döntéssel… Egyszer Kosztolányitól azt kérdezték, hogyan képes annyi jó döntést hozni? Azt válaszolta, úgy, hogy előtte sok rossz döntést hoz.
– Mielőtt fölkerestem a kiadót és őt – kezdett a történetbe Esze Dóra -, a munkáit nem ismertem. Televízióm sem volt, így egyetlen műsorát sem láttam. Aztán amikor valamiféle érzelem lett köztünk, gyorsan elovastam az egyik kisregényét, és nem tetszett. Rettenetesnek találtam. Aztán mikor elkezdtem belészeretni, elolvastam egy másik regényét is, és azt már sokkal jobbnak találtam… Aztán magáról kezdett beszélni, arról, milyen furcsa az ő helyzete az irodalomban, de a mondatai el se jutottak hozzám, csak mikor már három éve együtt éltünk. Nem volt mire féltékenynek lennem. Tudtam, hozzám képest húsz év előnye van. Hamarabb kezdett el írni, sűrűbben is tette; tisztában voltam avval, az írás nem mennyiségi kérdés.
– Mindig büszke akartam lenni rá. Amikor megismerkedtünk, ő huszonöt éves volt, én meg egy nagyon sikeres televíziós műsorvezető. A könyveimet őrült példányokban kezdték venni, a tévé miatt is, meg hirtelen mintha jobb könyveket kezdtem volna írni… És akkor jött ő. Elolvastam azt az első regényét, és nagyon tetszett. A második már kevésbé, azután egyre kevésbé… Amikor megismerkedtünk, ő operaénekesnek tanult. Azt képzeltem, ő lesz a következő Emily Brontë és Maria Callas egy személyben. Még csak huszonöt éves volt. Életében nem írt még semmit, de rögtön egy regénnyel kezdte. Elhozta a kiadóba, az AB OVO kiadta és nagy siker lett. Újságba sem írt soha, a Nők Lapjánál egy nap mégis azt mondták, te leszel a főszerkesztő-helyettes. A trendből nyilván arra következtetett, hogy egy nap, a ház előtt majd fehér limuzin fékez és egy szivaros zsidó azt tudakolja: „Ki skálázik itt?” Kicsit csalódott vagyok. Szerelmünk hajnalán ugyanis megbeszéltük, hogy ha őt, Esze Dórát a milánói Scala szerződteti, akkor én boldogan vele tartok, és a szállodai szobáját pattogatott kukoricával szórom tele. Jelen pillanatban féltékenységet nem, csupán türelmetlenséget érzek, hogy az a pillanat mikor jön már el.
– Az ikerfiaink háromévesek, és nagyon megváltoztatták az íráshoz való helyzetemet. Mint író, hátrányba kerültem, bár erre sokáig rá se jöttem. Mert a szerelem, a gyerek, a kreativitás és az alkotás tulajdonképpen egy és ugyanazon mező. Akkor pedig be is érhetném velük, hiszen ez a mostani is olyan kreatív szerep, melynek minden pillanatában leleményesnek és nagyon újszerűnek kell lennem… Az életemmel most regényesebb történetet írok, mintha asztalhoz ülnék és egy regény írásába kezdenék. De sajnos vagy szerencsémre, már nagyon hiányzik a regényírás… Ő most épp elkezdett egyet. Sőt nemsokára be is fejezi. Gyakorta van úgy, hogy táncos léptekkel kijön utánam a konyhába és újságolja, te, olyat, de olyat találtam ki, és abban az új fejezetben arról lesz szó…, mire én úgy érzem, itt az ideje, hogy kakaót főzzek és a klaviatúrájába szép egyenletesen beleöntsem.
– Egészen más vagyok, mit ő. Ő impulzív, én… egy mesterember vagyok. Olyan, aki ha az első novelláját elolvassa, sírnia kell. Mert oda, ahol most vagyok, olyan lassan jutottam el. Ő erősen ösztönös, mondhatnám, tehetség. Én nem. Ez utóbbinak is megvan az előnye, az, hogy az íráshoz nekem nem kell ihlet. Csak leülök az íróasztalhoz, és csinálom, és erőltetem. Kitartó vagyok, akár egy teve. Éppen ezért a körülmények is kevésbé zavarnak. Ha írok, két eset van: ha szólnak hozzám, akkor vagy örülök, vagy annyira bele vagyok mélyedve az írásba, hogy meg sem hallom. Úgy érzem, egyenjogúság van, és áldozatot mindenki arányos mértékben hoz, bár azt is érzékelem, néha neki több segítség kellene… A helyzet most jobb. Mivel az ikrek, ha épp nem betegek, akkor reggel háromnegyed nyolc és nyolc órakor a bölcsődébe beérnek, és akkor az egész nap a rendelkezésünkre áll.
– Nemrég rajtakaptam. Ott hevert a kockás füzete az asztalon, kinyitva, belenéztem, és a saját szavaim, kifejezéseim, titkos fordulataim jöttek velem szembe. És amikor rákérdeztem és nekimentem, hogy képzeli mindezt, azt mondta: ő csak leírta, nem gondolja felhasználni.
– Írtam egyszer egy regényt Marquez meg én címmel. Furcsa regény, az utolsó fejezetében a főszereplő felesége egyszer csak átveszi a szót. Az írótól. Miután a regényem megjelent, tőlem és tőle is folyton azt kérdezték, az utolsó részt ugye Esze Dóra írta? Csak mert kipróbáltam a stílusát. Aztán mikor végeztem, odamentem hozzá, arra kértem, írja át a mondatokat, amik számára idegenek. Megtette, én pedig újból átírtam. Mert hogy ez az én munkám. Volt már olyan, hogy felbukkant. Az Apák könyve utolsó fejezetében például ő az a lány, aki kutyát terel… Szeretem a regényeimbe beleírni. Halkan mondom, a volt feleségemmel is ugyanezt tettem, ami nem feltétlenül kalapemelés, hanem… Realista vagyok, ez az én alapanyagom… Neki, velem ellentétben, komoly írói korszakai vannak. Szám szerint három. Az első korszaka: realista érzelmes regény. Jellegzetessége, hogy a mondatok benne fél oldal hosszúak. Valahogy így: … a Duna-parton mind a hárman megfogták a vonót, belecsaptak, és fölharsant a Duna-zene, ez volt a Duna-zene, aminek jellegzetessége, hogy a három hangszer zenéjét a habok átvitték a túlsó partra és a madarak a fákról leszédültek… A következő korszakában és regényében vagy hatvanhét szereplő és tizennégy történeti szál van. Az utolsó könyve meg egyfajta novellatípus. Az ötlet óriási, a mondatok jellegzetessége, hogy a felét nem értem.
– Hogy mitől olyan gyönyörűség írni, az nagyrészt megfejthetetlen. De az biztos, hogy közben a férfi kiélheti az animáját, a nő pedig az animusát. S mire végigcsinálod a küzdelmet, vagyis megszületik a szöveg, minden és mindenki teljessé válik benned.
– Én például, férfi létemre nőíró vagyok, amit avval tudnék igazolni, hogy eddig tizenkét regényt írtam, a mostani lesz a tizenharmadik, s ezekből hétnek nő a főszereplője. Meggyőződésem, hogy van, vannak úgynevezett női mondatok. Hogy azonos szituációban ugyanazt a dolgot egy nő másként mondja. Gyűjtöm a női mondatokat. Azok, amiket ő abban a kockás füzetben felfedezett, ilyenek. Jó kis női mondatok. A magyar irodalom komoly hibája az, hogy nők és férfiak ugyanúgy beszélnek benne. Vagy hogy a női írók műveiben szereplő férfi is nőiesen beszél. Realista íróként az ilyentől meg tudok őrülni.
– Amikor őt megismertem, úgy éreztem, a szelídséget tanulom tőle.
– Én maradtam gyereknek, ő meg szereti magáról azt mondani, hogy olyan, akár egy kardfogú tigris. Nem tudom, jó-e vagy sem, hogy megmaradtam gyereknek. Ez persze nem jelenti azt, hogy a problémákat nem oldom meg. Bár lehet, hogy a problémákat jó ideig nem is látom annak. Ő olyan, akár egy amerikai, én meg mint egy dán. Én folyton gondoskodni, segíteni szeretnék. Például ha meglátok egy utcán fekvő férfit… Az amerikai meg mit gondol? Ha segítségre van szüksége, majd szól. Odaadjam neked ezt a tányért? – kérdezem tőle otthon, amivel halálra idegesítem. Mert ő majd szól.
– Amikor megismertem, úgy éreztem, a szelídséget, azt tanulom tőle. Aztán ezt is át kellett értékelnem, mert a szelídség olyan gyökereit vettem észre, amikről úgy gondoltam, jóval nagyobb problémák. Ma már az értelmüket is látom, s hogy a szelídség valójában micsoda mélységet mutathat ki.
Scipiades Erzsébet
