A feszültség ugyan napról napra nő, de most mégis fölsóhajthatnék. Akár. Hogy azért úgy látszik, szerencsére nem feltétlenül rohanunk újabb utcai összetűzésekbe, majd a teljes zűrzavarba, hiszen lám, az utolsó pillanatban megint föleszmélt a Fidesz. Rájött, hogy talán mégse lenne jó neki, ha 1848-ra (na és persze a gaz Gyurcsányra) emlékezve összekeveredne az Erzsébet hídnál a „rendszerváltó” (vagyis a demokráciát leváltani szándékozó) szélsőjobboldaliakkal, és ha elhatárolódni nem akar is tőlük, legalább a rendőrséget arra kéri, hogy hajtsa már el őket más égtájra. Gúnyosan nevethetnék is, elvégre hónapok óta más se jön ki a szájukon, mint az, hogy a brutális rendőrség, amely csizmával tiporja a demokráciát, nem engedi e hazában a szabad gyülekezést és véleménynyilvánítást, és erre most éppen a Fidesz az, amely megtiltaná (a neki e pillanatban speciel kellemetlen) mások szabad gyülekezését. Mégsem sóhajtok föl, és nevetni sincs kedvem, mert az az érzésem, mindez nem több, mint taktikázgatás, és a stratégia közben változatlan maradt.
Ez a stratégia tudniillik nem más, mint a magyar társadalom minél erőteljesebb megosztása és (két felének) szembeállítása. Ennek érdekében pedig a Fidesz (Orbán) kész elmenni az erőszakkal való fenyegetésig is. Igaz, a nyíltan kimondott és alkalmazott erőszakig nem, hiszen azt a Fidesz (Orbán) is tudja, hogy az Európai Unióban az ilyen (totálisan antidemokratikus) politikát senki nem hajlandó elfogadni, ám az erőszak lehetséges bevetésének (lásd a kormány elkergetése akár az alkotmányos kereteken túli eszközökkel is, vagy a több hónapon át tartó utcai és útszéli nyomásgyakorlással) állandó emlegetése is életveszélyes. Mégpedig azért, mert az erőszakosan gondolkodók és az erőszakra hajlamosak nem biztos, hogy mérlegelnek. Nekik bőven elég, ha Orbán szavaiból meghallják azt a néhányat, amely felhívás táncra, sőt haddelhaddra. Nem kivárni a következő választásokat, hanem kikényszeríteni egy előrehozott szavazást. Az erkölcstelen, illegitim hazudozókkal szemben a társadalomnak igenis joga van fellépni. Az új arisztokráciát, amely megengedhetetlen eszközökkel szerezte hatalmát és gazdagságát, meg kell fosztani csalárdul szerzett kiváltságaitól. Csupa „forradalmi” felhívás, jelszó, üzenet. Süketnek kell lennie annak, aki ebből nem hallja, hogy furkósbottal, nuncsakuval vagy szerszámíjjal is meg lehet indulni a haza- árulók ellen.
A Fidesz néha gátlástalanul felhasznált, néha ugyancsak gátlástalanul és szemrebbenés nélkül ejtett szélsőséges szövetségesei nem süketek. Figyelnek a biztató és ráutaló szavakra is, meg az óvatosan kifarolókra is. A lényeg azonban számukra az, hogy nem egyszer, nem kétszer, hanem ezerszer megkapták tevékenységükre a legmagasabb vezéri (vezénylő tábornoki, sámáni, spirituális vezetői) áldást és jóváhagyást. Nem esik ugyan jól nekik, hogy a Fidesz (Orbán) néha magukra hagyja őket, de tudják, hogy a stratégiai cél közös, és ezért alapjában mégis bízhatnak a Fideszben (Orbánban). A jobboldal ugyanis abban érdekelt, hogy magyarra és nem magyarra ossza a magyar társadalmat. Ebben az aljas felosztásban tudniillik nyilvánvaló és örök többsége lehetne a jobboldalnak, elvégre a magyarok többsége nem szégyelli, hogy magyar, valószínűleg büszke is rá, sőt (sajnos) van benne valamilyen hagyományos lenézés is a környező népek iránt. Ha tehát sikerülne a magyar társadalmat aszerint megosztani, hogy ki a nemzeti és ki a hazaáruló, akkor garantált, hogy a nagy többség az előbbi kategóriához szeretne tartozni. Ha a mindennapi ügyeket, sőt akár a szakmai jellegű vitákat (az egészségügyi reformoktól a tandíj bevezetéséig) is úgy lehet beállítani, hogy itt a magyarok küzdenek az idegen érdekek elvtelen kiszolgálóival, akkor hamar eljuthatunk oda, hogy vannak a népnyúzó, hazug, erkölcstelen idegenek (Gyurcsány és tsai), velük szemben pedig az igaz magyarok, akik sem vizitdíjjal, sem tandíjjal, sem más teherrel nem szorongatnák meg nemzettársaikat, ellenben mindenkinek öntenék a zsebébe a pénzt, hiszen a magyarok többet érdemelnek. Ezért kell minden egyes konfliktusból magyar kontra hazaáruló ügyet csinálni, mert a Fidesz (Orbán) teóriája az, hogy a jobboldalnak egyetlen igazi ütőkártyája van: a nacionalizmus. A magyar kultúrfölény képzete és a magyar sérelmek évszázadok óta lelkünkbe és tudatunkba ivódott, napról napra növekvő halmaza. Ha ezt a nacionalizmust még meg lehet spékelni a magasabb rendűnek kikiáltott keresztény erkölccsel (gyakran nagyvonalúan hozzáengedve a vaskos pogány hőzöngést is), akkor kész: a baloldal (úgy is, mint komcsi, sőt nemritkán zsidó új arisztokrácia) jó időre le van nyomva a víz alá. Ütni kell őket, ameddig sírva el nem eresztik a kormányrudat. Ez a stratégia.
És ez természetesen élet- veszélyes. Nemcsak a baloldalra, hanem az egész országra nézve. Olyan szörnyű előítéleteket hoz fel lentről, a belekből már a torkunkig, hogy mindannyian hányni fogunk tőle, csak éppen egyikünk sem tudja, hogy hányás és gyűlölködés közben mit fogunk csinálni. Ebben a közveszélyes őrületben a baloldalnak nincs játéktere. A józan szó, a hidegvérű kormányzás önmagában kevés, és ráadásul nehéz gazdasági, politikai helyzetben nyilvánvalóan több lesz benne a hiba, kevesebb az eredmény. Amiben (akiben) a leginkább bízni lehet, az a Fidesz (Orbán). Hogy megint nem ismer mértéket. Hogy ennek következtében a végletekig és végletesen követett stratégia menet közben mégis megbukik, mielőtt még a hidegből langyos, majd melegebb polgárháború lenne. Vannak jelei ennek is. Az árpádsávos zászló például. Azzal, hogy Orbán (vezér, vezénylő tábornok, sámán, spirituális vezető) egy tévéinterjúban közölte, nincs abban semmi kivetnivaló, csak akkor lenne, ha volna benne nyilaskereszt (felhívom szíves figyelmét, hogy nem lehet benne, mert tilos, talán épp ezért használják nyilaskereszt nélkül), megadta a felhatalmazást az árpádsávos zászló legszélesebb körű bevetésére. Csodálkoznék, ha március 15-én a város és az ország nem lenne tele a (nyilaskereszt nélküli) zászlókkal. De azon is csodálkoznék, ha a jobboldali, konzervatív gondolkodású magyarok józan többsége nem érezné úgy, hogy ez azért már túl sok. Hogy ezt már nem kellene. Hogy nem lehetünk annyira megosztottak, hogy az árpádsávos zászló alatt álljunk politikai ellenfeleinkkel szemben. Egyelőre hiábavalónak látszik minden értelmes szó, de talán még nem kell az utolsó szó jogán beszélnünk.
A szerző újságíró
