Népszabadság * Bíró Béla * 2007. március 9.
Kép: MarabuA politikatudomány közismert tétele, hogy a konfliktusok bizonyos feltételek közt korántsem károsak, ellenkezőleg, a társadalmi kohézió, az intézmények megerősödését, a döntéshozatalban részt vevők körének bővülését eredményezhetik. Kedvezőtlen feltételek közt persze destruktív hatásai is lehetnek.
Azok a konfliktusok például, melyeket a 1989 utáni Magyarországon tapasztalhattunk, mind destruktívabbaknak bizonyultak, s korántsem véletlenül vezettek utcai összecsapásokhoz. A magyar politika ugyanis a társadalmon belüli természetes ellentéteket képtelen volt valóban demokratikus keretek közé szorítani, még azt sem tudta megnyugtató módon „eldönteni”, hogy 1945 áprilisa felszabadulás vagy leigázás volt-e.
S ugyanez – mutatis mutandis – a román „demokráciáról” is elmondható.
Igaz, a nyílt erőszak itt hamarabb felszínre tört (lásd Marosvásárhely véres márciusa, Egyetem tér, bányászjárások), s ezért a román politika – főként az európai integráció követelményrendszerének nyomása alatt – hamarabb rátért a konszenzusos megoldások keresésére.
A megalapozás azonban itt is elmaradt. A Nyugat (reményeink ellenére) beérte tetszetős látszatokkal. Így aztán a társadalomban tovább érvényesülhettek a kisebbség- és értelmiségellenes indulatok. Ez utóbbiakat jól szemléltetik a kommunizmus bűneit kivizsgáló bizottság jelentésével kapcsolatos reakciók, s a több százezer zsidó, cigány és egyéb kisebbségi haláláért felelős Antonescu tábornok – vehemens moldáviai reakciókat is kiváltó – bírósági „rehabilitálása”.
Az ok: a valóságos demokrácia hiánya. A demokrácia ugyanis elsősorban nem szólásszabadságot, nem a politikai szervezkedés szabadságát, nem a szabad választásokat jelenti, hanem ezek előtt és ezeket megalapozva a másik meggyőződése, nyelve, kultúrája, emberi méltósága iránti tiszteletet. Ha a politikai ellenfél hatalomra jutásának esélyét a világvége szekuláris változatává nyilvánítjuk, a demokrácia puszta látszattá degradálódhat. Csak a másik iránti tisztelet teheti lehetővé, hogy a demokrácia játékszabályainak megfelelően bonyolódó konfliktusok végkimenetelét a vesztes is legitimnek fogadhassa el, hogy úgy érezhesse: nem esélyegyenlősége sérült, csupán a körülmények alakultak számára – átmenetileg – kedvezőtlenül. Csak ebben az esetben lehet a konfliktusoknak jótékony hatásuk.
Ha azonban valamelyik párt antidemokratikus módszerekkel szerzi vagy tartja meg a hatalmat, ezzel a másik oldalt is feljogosítja antidemokratikus eszközök és módszerek alkalmazására.
Az RMDSZ kongresszusának fő jelszava az egység volt: a romániai magyarság célkitűzései csak akkor érhetők el, ha mindannyian felsorakozunk az RMDSZ által képviselt álláspontok, stratégia és személyiségek mögött. A magyar érdekek hatékony képviseletének alapfeltétele a román törvényhozásban és az Európai Parlamentben való minél számosabb jelenlét.
Annyi képviselőt természetesen nem juttathatunk a román parlamentbe, hogy a többségi demokrácia keretei közt közvetlenül érvényesíthessük akaratunkat. (Az Európai Parlamentről nem is beszélve.) A többségi döntéseket legfeljebb átgondolt politikai alkuk által befolyásolhatjuk, s ha több szavazat fölött rendelkezhetünk, alkupozícióink is kedvezőbbek lehetnek. Következésképp, mindenki, aki megosztja a magyarságot, a hatékony érdekképviselet lehetőségét ássa alá. Azaz, ahogy az a kongresszuson is megfogalmazódott: „felelőtlen” akcióival „elárulja” a magyar érdekeket.
Kérdés azonban, hogyan dönthető el, hol van a határ a véleménynyilvánítás szabadsága és az „árulás”, az ideológiai sokféleség igénye és a „felelőtlenség” között, hol ér véget a választás szabadsága, és hol kezdődik a vélt vagy tényleges többség rejtett diktatúrája.
A politikai hatékonyság szempontjából a látszatdemokrácia persze fölötte áll a valódinak. Egy ilyen „demokráciában” ugyanis a társadalom egészét az össztársadalmi érdekként azonosított célok szolgálatába lehet állítani. Ezt a – külső tényezők által összetartott – „demokráciát” azonban a jelentéktelenebb konfliktusok is veszélybe sodorhatják. Mert leleplezik a kohézió hiányát.
A demokratikus konfliktusok ezzel szemben soha nem a társadalmi kohéziót gyengítik. Ellenkezőleg. Minél markánsabbak az ellentétek, annál többen érzik úgy, hogy részt kell venniük a döntések meghozatalában és kivitelezésében, semleges kívülállókból elkötelezett és felelős állampolgárokká kell válniuk, akik érdekellentéteik dacára is összetartoznak.
A demokrácia ezért a politikai hatékonyságnál is fontosabb. Ha a demokrácia nem működik, a konfliktusok nem erősíteni, hanem rombolni fogják a politikai közösséget, felszámolják azt az összetartozás-érzést, mely a politikai közösség alapja. A szemben álló felek többé nem együttműködésre törekszenek, hanem megpróbálják kizárni egymást a politikából.
Ha Markó Béla és Tőkés László az RMDSZ-en belül, azonos esélyekkel vívhatta volna meg politikai küzdelmeit, e küzdelmek az erdélyi magyarságon belül megteremtették volna azt a kohéziót, melynek a korábbi antidemokratikus – s ezért a romániai politikai közösség egészének kohézióját gyengítő – román-magyar konfliktus a „90-es évek elején még csupán a látszatát volt képes kialakítani.
A mai konfliktus azonban két olyan politikai alakulat közt zajlik, melynek mindegyike a romániai magyarság kizárólagos képviseletének igényére alapozza retorikáját. Az eredmény tehát csakis a magyar közösség összeforrottságának eróziója lehet.
S ezen mit sem változtat, hogy az érzelmi politizálást Tőkés László kezdeményezte, hogy ő volt az, aki az ellentétes véleményt nemzetárulás gyanánt megbélyegezve, arra kényszerítette az RMDSZ européereit, hogy taktikázással, színfalak mögötti alkukkal, klikkpolitikával semlegesítsék „karizmáját”. Az eredmény nem is maradt el, Tőkés – az egyetlen igazság fanatikus híveként – fejjel rohant a falnak, s fokozatosan perifériára szorult.
A klikkpolitika ezzel fölöslegessé vált ugyan, de nem szűnt meg. Az RMDSZ továbbra is a színfalak mögött hozta döntéseit. A szövetséget néhány fiataltól eltekintve több mint másfél évtizede ugyanazok az emberek vezetik, s az előbbieket is az utóbbiak emelték maguk közé, nem a politikai közösség döntései.
Mindez persze „csupán” a forma. A szövetség programja, politikai célkitűzései, diplomáciai stílusa kifogásolhatatlanok. Sajnos azonban a politikában, akárcsak a művészetekben a forma tartalom is. A demokrácia hiánya a romániai magyar közösség tagjainak emberi minőségét is alapvetően és egyenként meghatározza.
Ha választanom kéne, hogy olyan közösségben éljek, melynek nincs ugyan európai uniós képviselete, de amelynek tagjai politikai meggyőződésüktől függetlenül tisztelik (de legalábbis emberszámba veszik) egymást, vagy olyanban, melynek van ugyan európai képviselete, de politikai közösségként gyakorlatilag nem létezik, aligha kéne hosszan töprengenem.
Az RMDSZ kongresszusának sem kellett.
A szerző újságíró, Kolozsvár
