Háttér
George W. Bush március 8. és 14. között felkeresi – sorrendben – Brazíliát, Uruguayt, Kolumbiát, Guatemalát és Mexikót. Az amerikai földrész déli részén a mumussal, Hugo Chávezzel szembeni washingtoni elvárások lesznek mondandója középpontjában, Mexikóban az illegális bevándorlás is, és mint általánosan megfogalmazható követelés, a drogkereskedelem elleni hatékonyabb harc. Bush persze nem megy üres kézzel.
Washington latin-amerikai politikája az elmúlt évtized eseményeit áttekintve – ha egyértelműen nem is, de – George W. Bushnak és külügyminiszter-helyettesének, John Negroponténak az utóbbi napokban elhangzott nyilatkozatai alapján politikai kudarcok sorozata. Több okból is. Latin-Amerika politikai térképére tekintve a Bush-adminisztrációnak elég sok fejtörést okozhatott a meglátogatásra érdemes országok kiválasztása, hiszen jobboldali kormányt alig találni a térségben. És Brazília sem azért került be a sorba, mintha Luíz Inácio da Silva, „Lula” szociáldemokrata kormánya oly közel állna Washington szívéhez. A dél-amerikai óriás baloldali kormányzata nem fenyegette sem Washington, sem pedig a helyi oligarchia érdekeit. Ezzel együtt Bush már a látogatás megkezdése előtt üzent „Lulának”: elvárja, hogy elhatárolódjon Hugo Chávez venezuelai elnöktől. Lulától ezt nem kellett volna kérnie, a spanyol és portugál nyelvű Latin-Amerika sorsa nem fonódott össze a múltban sem, és Brazília túlzottan nagy falat lenne Cháveznek, nem is szerepel a spanyol Dél-Amerika országainak sorában. Úgy tűnik, hogy Bush mostani látogatásának elsőrendű célja az, hogy vélt és valós szövetségesei kezét ne engedje el. Hárommilliárd dolláros csomagot visz magával, de ebből csak az kaphat, aki ellenáll a venezuelai elnöknek, ő Bush szerint rosszabb, mint Fidel Castro, mert a kubai ideológiai eszközökkel próbálta azt elérni, amit most Chávez a pénz erejével tesz. Ki gondolta volna, hogy Washington egyszer Fidel Castrót kedvező színben állítja be?
Washington rosszallással, mondhatni dühvel reagál Chávez minden akciójára. Ha nem így lenne, akkor a látogatás előtt miért használ ki minden lehetőséget Bush arra, hogy jól odamondjon Cháveznek? Való igaz, hogy Chávez az olajdollárokkal bőkezűen bánik. Argentína adósságállományából öt és fél milliárd dollárnyit megvett, Evo Morales Bolíviája, Daniel Ortega Nicaraguája is konkrét támogatásokra számíthat.
Bush beszéli a spanyolt, de nem érti a latin lelket. Nem érzékeli a latin-amerikai országok közötti testvéri szolidaritás természetes érzetét, azt, hogy ezek az országok másságuk ellenére mégiscsak egy tőről fakadnak. Egy a nyelvük, a kultúrájuk számtalan eleme hasonló. Chávez ráérzett erre. S hogy csak úgy tudja elképzelni Simón Bolívar eszméjének 21. századi vízióját, ha segíti, ha akarjuk, megveszi sorstársai szimpátiáját? Igen, ezt teszi.
Washington sem változtatott bejáratott politikáján: a gazdasági függőség fenntartását elegendőnek ítélte ahhoz, hogy Latin-Amerika kormányai a washingtoni elvárások szerint alakítsák mindennapi tevékenységüket. Az amerikai külpolitika figyelme szinte kizárólagosan az energetikai ellátás szempontjából létfontosságú Közel- és Közép-Keletre összpontosít évek óta, hozzácsatolva ehhez az izraeli-palesztin viszályt, és közben Latin-Amerikának mindössze a szabadkereskedelmi övezetek kialakítását kínálja, ezzel demonstrálandó, hogy a földrész egészének gazdasági összetartozása a kor szükségszerűségéből fakad. A diskurzus szintjén ez úgy jelenik meg, hogy Washington engedményeket tesz, s mindezt azért, mert idejét múlt a Monroe-elv, az „Amerika az amerikaiaké”, de a háttérben a latin országok gazdasági kiszolgáltatottsága mozgatja a washingtoni politikát, ami a követelek, feltételeket szabok pilléreire épül.
Ez az alapvetően leegyszerűsítő washingtoni politika nem volt hajlandó tudomást venni arról, hogy a latin-amerikai országok iszonyatos társadalmi feszültségekkel küszködnek, és a kormányok mozgásterét meghatározó függőségeket előbb vagy utóbb felülírják a szegénységben élők százmilliói.
A nyolcvanas évek elejéig oly jellemző katonai diktatúrák elsöprésében Ronald Reagan, a „demokrácia megszállottja” igen fontos szerepet játszott, hiszen a kétoldalú kapcsolatok előfeltételévé a demokratikus berendezkedést állította. Az eredmény magáért beszélt: mindegyik latin-amerikai ország immáron 20-25 éve a sajátosan latin parlamenti demokrácia keretein belül él.
Washington demokratizálási politikája kiszabadította a szellemet a palackból. A latin-amerikai társadalmakra összességükben jellemző szegénytömegek sorsuk aktív formálójává léptek elő. A korábbi leosztás, a korrupciótól rothadó állam helyébe a saját igényeiket kielégítő államot kívánnak építeni. És ezt Latin-Amerika országainak többsége a baloldallal látja megvalósíthatónak.
A szegénység, a kiszolgáltatottság, a korrupció hármasából a baloldal sem jelent biztos szabadulást. Washington felől pedig nem érkezett és ma sem érkezik egyértelmű üzenet arra, hogy megérett az idő arra, hogy a politikai változások leképződjenek a társadalmi jólét szintjére.
Verebélyi Kálmán
