Öngyilkossági sorozat zajlott le némely budapesti városrészben a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején, amikor régi negyedeket leromboltak, hogy új lakótelepeket építsenek fel. Ha egy potentát lefelé fordította a hüvelykujját, emberek ezreinek fordult fel az élete, tépték ki gyökereit tövestül. Nem véletlen, hogy a rendszerváltozás előszeleként egyre erősödött a követelés: „Ne döntsenek rólunk nélkülünk.”
Az is természetes tehát, hogy az állami akarat marokra fogott ingája a rendszerváltás után az ellenkező irányba lengett ki, s a törvények – egyebek között az önkormányzati, a véleménynyilvánítási, a gyülekezési – alapelve az egyén és a kis közösségek szabadságának kiteljesítése volt. S most ez az elv fogja marokra az ingát, olyannyira, hogy az egyén érdeke – sok esetben más, külső motivációk által gerjesztett érdeke – a nagyobb közösség érdekei ellen hat. És sokszor karikatúrája lesz annak az elvnek, amelynek képviseletében megszületett. (Gondoljunk csak a gyülekezési jog Kossuth téri vagy a véleménynyilvánítási szabadság önfeledt zsidózásba átcsapó megnyilvánulási formájára.)
A „ne döntsenek rólunk nélkülünk” elve persze magasztos elv, s nem szabad sérülnie, de az mégis elgondolkodtató, hogy az érdekek kölcsönös egyeztetése helyett szinte az egész országban szkanderezés folyik. E helyütt nem soroljuk fel, hiszen nap mint nap szó van róla: utak, hidak, kommunális berendezések – a fővárosban például a metró – építése hiúsul meg vagy tolódik ki a távoli jövőbe, s emészt fel rengeteg pénzt csak azért, mert mindenki, aki teheti, él vétójogával. S amit meg lehet akadályozni, azt megakadályozza.
Hogy újabb törvények kellenek-e, azt nem tudom. Hiszen arról mégsem lehet törvényt hozni, hogy kezeljük hímes tojásként egymás szabadságjogait…
Gyémánt Mariann
