E. Zs., vilag@hetivalasz.hu
Fogy a népesség az Európai Unióban, az idegen kultúrából érkezőket viszont aligha lehet integrálni a társadalomba.
Fogy a népesség az Európai Unióban. A családtámogatási intézkedéseken túl ma a bevándorlásnak köszönhető, hogy nem csökken az elöregedő Európa lélekszáma. Az idegen kultúrából érkezőket viszont aligha lehet integrálni a társadalomba.
Másfél millió honfitársunk „kitántorgott” Amerikába az előző századforduló környékén. Ma közel ennyi embernek kellene „betántorognia”, hogy ideigóráig javítson a gazdasági-társadalmi hanyatlással fenyegető népességcsökkenésen. A tízmilliós lélektani határ felett azért tudott megmaradni a 27 éve csökkenő magyarországi népesség, mert évente 15-20 ezerrel több a bevándorló, mint az országot elhagyók száma – elsősorban a környező országok magyarjainak köszönhetően.
Ahhoz, hogy még nagyobb számban, esetleg Ázsiából érkezzenek új honfitársaink, társadalmi vitára és konszenzus kialakítására lenne szükség a kormány, a munkaadók és a munkavállalók között. Ennek szükségszerűségét támasztják alá a több évtizedes nyugat-európai tapasztalatok. Mára minden európai állam több bevándorlót fogad be, mint amennyit kibocsát. Nyugat-Európában ez a folyamat a 60-as évek óta tart, hála a gazdaság felvirágzásának és az életszínvonal emelkedésének. A vasfüggöny lebontása után, a 90-es évektől Közép-Európában is hasonló folyamat indult be. Tranzitterületből egyre inkább befogadóvá kezd válni a régió. Az OECD (a világ gazdaságilag fejlettebb országainak szervezete) adatai szerint Ausztriában, Hollandiában és Svédországban már tíz százalék körül van a külföldön születettek aránya. Magyarországon – még – két százalék. Az ENSZ adatai szerint az EU 15-öknél hét százalék az átlag, ami 26 millió embert jelent. Döntő többségük Európa valamelyik másik országában született.
Nyugat-Európában a 70-es évek első felében nagyon megszigorították a legális betelepülés lehetőségét. Ennek ellenére egyre nagyobb számban érkeznek illegális bevándorlók Európába, főleg Afrikából és Ázsiából. Évente legalább 500 ezren. Az emberkereskedelem visszaszorítása érdekében is érdemes azzal foglalkozni, hogyan lehet – a törvényi tiltások és határvédelem eszközein túl – hivatalos keretek közé szorítani a bevándorlást. Európa ma az Egyesült Államokkal vetekedve a világ szegény régióiból menekülni akarók legfontosabb célterülete.
Egy 2004-es adat szerint az EU 15 régi tagországaiban a bevándorlók tíz százaléka érkezett Ázsiából, nem számítva a hatszázaléknyi törököt. A nyugatra vándorlás folyamatos, de a legtöbb ország esetében általában csak néhány ezer főt jelent évente. KözépÁzsia vagy a Közel-Kelet tízmilliós vagy annál kevesebb lakosú országaiban komoly társadalmi válságot idézne elő, ha hirtelen milliós tömeg vándorolna ki Európába. Egy internetes felmérés szerint a magyarok az ázsiaiak közül legkevésbé a japánokat utasítanák el betelepülőként. Ám a távolkeleti szigetországra a kivándorlás nem jellemző. Népessége ugyan a 130 milliót közelíti, de közben az átlagos életkor is nő, elöregedik a lakosság. A fiatalok elvándorlása gyengítené a 90-es évek eleje óta magára találni képtelen japán gazdaságot.
Az ország fejlődéséhez és megmaradásához Izraelben is szükség van a fiatalokra. Több százezres betelepülést könyvelhetett el a közel-keleti ország, amikor a 90-es évek elején a Szovjetunió felbomlása után „alijáztak” Izraelbe az oroszországi zsidók. Mára részben megfordult a folyamat. Azok közül, akik megtartották orosz állampolgárságukat is, sokan visszatértek vagy „kétlakivá” váltak, összhangban a ki- és bevándorlás mindenkori jellemzőjével: haza lehet térni a szülőföldre.
A hatalmas kulturális különbség feloldása megoldhatatlan feladat, a számokat tekintve az európai népességhiány pótlására mégis szóba jöhet jó néhány ország, ahol a lakosság évente az egymilliót meghaladó létszámmal növekszik. Ilyen lehet Kína és India. Mindkettő előkelő helyen szerepel az elvándorlási világranglistán: India a negyedik, Kína mostanában veszi át az első helyet Mexikótól.
Az al-Kaida európai robbantásai óta a muszlim közösségek integrációjának esélye még nehezebbé vált, pedig folyamatosan érkeznek Európába. Ázsiában élnek a világ legnépesebb muszlim közösségei. Indonéziából, Pakisztánból és Bangladesből évente százezrek kelnek útra, hogy a gazdag országokban dolgozzanak.
Nem mindenki akar kontinenst váltani, sokan Ázsiában próbálják megtalálni számításukat. A 145 milliós Bangladest évente legalább 100 ezer ember hagyja el ideiglenesen vagy véglegesen. Sokuk a vallási azonosság okán a muszlim olajországokban keres munkát. Világelső az egy főre jutó bevándorlók tekintetében az Egyesült Arab Emirátusok. Ám az azonos kulturális gyökerek ellenére beolvadásról szó sem lehet. Omán vagy Szaúd-Arábia gondosan ügyel arra, hogy ne kaphassanak állampolgárságot a külföldi munkavállalók. A másodrangú helyzet is kifizetődő azonban a koldusszegény rokonoknak. A megtakarításokból hazaküldött pénz jól jön Pakisztánban is. Ott az egykori gyarmattartót, Nagy-Britanniát tekintik a legfőbb kivándorlási célországnak. A volt francia ázsiai gyarmatokról lényegesen kevesebben települtek be Franciaországba, mint a szintén évtizedeken át ellenőrzött Észak-Afrikából, de így is 300 ezer vietnami él Franciaországban. Nem feltétlenül szükséges a történelmi kapcsolat. Olaszországban például 61 ezer Fülöp-szigeteki él és dolgozik.
Az emberi jogok védelme is indoka lehet az ázsiaiak európai befogadásának. Svédország és Dánia iraki közössége Szaddám Huszein elnyomó rendszerének köszönhető. Ugyancsak politikai okok miatt érkeztek afgánok jelentősebb számban Dániába.
A kör bezárult
G. F. P.
Noha Európában nem volt szervezett betelepítés, a második világháború óta folyamatosan érkeznek az idegenek az öreg kontinensre, annak is a fejlettebb részére. A bevándorlók nem egyenletesen oszlanak meg a befogadó államban, hanem elsősorban a kereskedelmi, ipari központok körzetében élnek.
A befogadó országokat két nagy csoportba lehet sorolni. A volt gyarmattartó országokra, ide elsősorban Franciaország, Nagy-Britannia, Portugália, Belgium, Hollandia tartozik, valamint azokra az iparilag fejlett államokra, amelyeknek nem vagy csak alig voltak tengeren túli területeik. Elsősorban Németországról, Ausztriáról, Olaszországról, Svédországról, Dániáról, Norvégiáról van szó. Ide sorolható Spanyolország is, amely viszonylag régen elvesztette jelentős gyarmatbirodalmát.
A második világháború alatt a klasszikus gyarmati birodalommal rendelkező Nagy-Britannia és Franciaország tengeren túli területeinek lakossága derekasan kivette részét a szövetségesek oldalán a harcokban. Nem szabad elfelejteni, hogy De Gaulle tábornok a francia gyarmatokon hozta létre a szabad Franciaországot. A Párizsba bevonuló francia csapatok jó részét is gyarmati katonák alkották. A britek oldalán pedig ott harcoltak az indiai és más gyarmatokról verbuvált hadtestek. Ezek után nehéz lett volna sok magas rangú, a gyarmatokról származó tisztnek azt mondani, hogy nem maradhatnak az anyaországban.
A gyarmatok függetlenné válása idején az ottani középosztálybeliek, akik a gyarmattartók szolgálatában álltak, részben félelemből, részben egzisztenciális okokból tömegesen indultak Európába. Féltek, hogy elveszítik nyugdíjukat, nem is beszélve arról, hogy gyerekeik az anyaországban jártak középiskolába, egyetemre. Részben azért, mert ezt a folyamatot maga az anyaország is támogatta, azt remélve, hogy az így kiművelt fiatalok, visszatérve szülőföldjükre, természetes szövetségesek lesznek. Spanyolország helyzete némileg eltért, mert Dél-Amerikából a XIX. század óta folyamatos volt az ideoda vándorlás.
A második bevándorlási hullám a hatvanas években kezdődött, amely már a gyarmatokkal nem rendelkező államokat is érintette. Európa, elsősorban az amerikai segélynek köszönhetően, jelentős gazdasági fejlődésnek indult. Ez főként Németországban okozott munkaerőhiányt. A németek ekkor a törökökhöz fordultak segítségért, és több államközi szerződést is kötöttek vendégmunkások fogadására. A tervek szerint a török vendégmunkások jönnek, dolgoznak, majd visszatérnek, hogy újaknak adják át helyüket. Csakhogy a betanítási időszak és a nyelvtanulás után a munkaadóknak már túl értékessé vált a török vendégmunkás, és egyre-másra hosszabbították meg a tartózkodási engedélyüket. Humanitárius okokból be kellett engedni a közvetlen hozzátartozókat is. Ettől kezdve a folyamat gyakorlatilag ellenőrizhetetlenné vált. Sok török gyerek már Németországban született, a nagy családok elbújtatták az illegálisan érkező rokonokat, önálló török vállalkozások alakultak ki, amelyek feketén foglalkoztatták a tartózkodási engedéllyel nem rendelkező honfitársaikat. Így nem lehet azon csodálkozni, hogy Németországban már hárommilliós török népesség él.
A jelenlegi helyzet pedig még az eddigieknél is kezelhetetlenebb. Ma már a bevándorlók harmadik hullámáról beszélhetünk. Afrika és Ázsia válságövezeteiből áradnak a menekültek. Ezeknek az embereknek nincs mit veszíteniük. Ha maradnak, majdnem biztos, hogy meghalnak, ha jönnek, akkor lehet, hogy életben maradnak. Ha sikerül belépniük az EU területére, és eljutniuk egy-egy nagyobb bevándorlóközösséghez, majdnem nyert ügyük van. Itt elrejtőzhetnek, és kiutasítani sem lehet őket, mert nincs hova. Papírjaik nincsenek, állampolgárságukat nem tudják igazolni. A kör bezárult.
