Szakcsi Lakatos Béla büszke arra, hogy muzsikája cigány hagyományból ered. S bár megszokta, hogy nevére hangversenytermek, csarnokok telnek meg, nem röstell néhány tucat ember kedvéért játszani, ha a barátairól van szó. Így történt a napokban is, amikor a Kultea apró színpadán Winand Gábor dzsesszénekes tiszteletére adott koncertet.
Szakcsi Lakatos Béla szerint ha a fiatal tehetségeken múlik, Budapest lesz Európa dzsessz fővárosa (fotó: Hernád Géza)
– Vannak tehetséges fiatalok, mégis úgy tűnik, hogy a dzsesszéletben ma már inkább a mesterek korosztálya van jelen. Kiöregedett a műfaj?
– Ellenkezőleg. A magyar dzsessz fokozatosan letisztul, robbanás előtt áll. Húsz-harminc évvel ezelőtt a magyarokat a népzenéről, a hagyományos cigánymuzsikáról ismerték. Körítésként jött a puszta és a paprika. Amerikában és Euró-pában napjainkban már ismerik és elismerik a magyar dzsesszt. Az utánunk jövő generáció biztos alapokra építhetett, amelyeket, minden álszerénység nélkül mondva, mi teremtettünk meg. Szaxofonosok, zongoristák, gitárosok, bőgősök, dobosok és énekesek nyomulnak az ismert, idősebb zenészek nyomában. Mi tudunk róluk. Csupán a nevüket kell elfogadottabbá tenni a nagyközönség előtt. S akkor könnyen Budapest lehet Európa dzsessz fővárosa.
– Miből szűri le ezeket a következtetéseket?
– Abból, hogy egyre többet ját¬szunk amerikai és vezető európai művészekkel. És egyre több elismerést kapunk tőlük. Őszintén, nem udvariasságból dicsérnek bennünket, szeretnek együtt játszani velünk. Feloldódnak az eurodzsesszben, levethetik az otthon berögződött rutin kötöttségeit.
– Mondjon egy példát!
– A Columbus hajón adott műsor után volt egy jam session. Az asztalunknál ülő két amerikai sztár, a trombitás Randy Becker és a Grammy-díjas fúvós, Bob Mintzer felkiáltott: „Hol vagyunk? New Yorkban? Ez hihetetlen!” Éppen a zongoristák játszottak ritmusszekciót. Nyugat-Európában sem hallottak ilyen „kifejezésbeli” dzsesszt. A mi játékunkban ott van a gipsy- feeling, amely ezúttal nem a cigány származásra utal, hanem a jelzővel kifejezett ősi zeneösztönre. Vendégeink sokszor azon is elcsodálkoznak, hogy az alig tízmilliós népességből ennyi jó zenész kerülhet ki.
– Mégis, miért éppen most állunk az ön által említett dzsesszrobbanás előtt?
– A klasszikus értelemben vett cigánybandák iránti kereslet megcsappant. A híres cigányzene elhalt, ami nagy szomorúság. Kell-e mondanom, hogy Liszt, Brahms, sőt még Beethoven is szerette, s bőven merítettek belőle munkáikhoz? Nos, a muzsikából élő idősebbek, valamint a zenei pályát választó fiatalabbak átjöttek erre az oldalra. A muzsikus cigány családok nem hajlandók lemondani az öröklött tradíciókról, gyermekeik elárasztják a zenekonzervatóriumokat, a Zeneakadémia tanszékeit. Sőt újabban már a könnyűzene más területén is. Érdekes módon velük tartanak a magyar és zsidó zenészek is. Így lesz kerek a magyar dzsesszélet. Mindenki játszik mindenkivel.
– Nehéz egy cigány zenésznek átállni a dzsesszre?
– A fiatal romák zömének nem okoz gondot a formaváltás. Ne feledje, a muzsikuscsaládokban a kisrajkó először hallás után tanulja a zenét, a kottát utólag ismeri meg. Ez azt jelenti, hogy az improvizálás, a dzsesszzene sava-borsa a vérük¬ben van.
– Önálló előadóművész úgy variálja a főtémát, ahogy neki tetszik. Miképpen működik az improvizálás egy többtagú zenekarban, főleg ha először játszanak együtt?
– Megbeszéljük, hogy milyen számokat adunk elő, s azt is, hogy azon belül, ki hol jön be, és hol megy ki. Ám ezek csak vezérfonalak, hisz az adott közönség, a hely hangulata, a zenekar tagjainak egyéni képessége s egymásra találása, az improvizációk igényessége dönti el, miképpen alakul a darab. Minden jam egyedi, soha meg nem ismételhető produkció. Ettől lesz dzsessz.
– A zenész előre elkészíti a terveket, vagy rögtönöz?
– Érdekes lenne erről a jelenség¬ről egy agykutatóval beszélgetni. Az improvizációnak az a titka, hogy a másodperc század része alatt kell eldönteni bizonyos dolgokat, tehát már nem lehet gondolkodni. A jelenség számomra is megmagyarázhatatlan, pedig harminc éve csinálom. Rengeteget kell gyakorolni. Sok zenét hallgatok, főleg Mozartot és Bachot, operákat is, de szívesen felteszek klasszikussá vált popot és rockot is. Órákon át töröm a fejem a variációkon. A legfontosabb egy dzsesszzenésznek, hogy több száz olyan dallammal vagy a töredékeivel töltse fel a memóriáját, amelyet bármely pillanatban képes elővarázsolni egy harmónia hallatán. Az a csodálatos, hogy tanulsz, gyakorolsz, képzed magad, kotta nélkül játszod a zeneirodalom legnehezebb gyöngyszemeit, ám amikor a rögtönzésben elérkezel a döntéshez, képtelen vagy tudatosan végrehajtani. Ez a jelenség az agy, a szellem és a gének oly szintű összjátéka, amely számomra rejtély. Engedni kell, hogy magától kijöjjön, és hinni, hogy ez az egyedüli helyes megoldás.
– És ha egyetlen motívumot sem ajánl föl a zenész emlékezete?
– Az amerikaiak azt tanítják, ilyenkor maradni kell az alaptémánál, valamelyik ismétlés végén beugrik a válasz. A legrosszabb improvizáció akkor születik, ha „megerőszakolod” a témát. Amikor azt mondod magadban, „most jót fogok játszani”. A dzsesszben a néző szemtanúja lehet az alkotás minden fázisának, az ihletnek, a harmóniamagzat alakulásának, a vajúdásnak és a szülésnek. Ahogy egy asszony világra hozza gyermekét. Csak ott az ihletet fogantatásnak nevezzük.
Somogyvári D. György
