VÁGVÖLGYI B. ANDRÁS
Oscar-gála
Televízió
Vasárnap éjszaka a filmbarátok és a bulvárlapok külföldi vonatkozású híreinek szenvedélyes olvasói eldobtak maguktól kapát-kaszát, fittyet hánytak a hétfői munkaidőre, és az RTL Klub képernyője elé szegeződtek, mely már hagyományosan élőben közvetíti az Amerikai Filmakadémia évi rendes díjátadó gáláját, mindközönségesen az Oscart. Milliárdnyinál több ember nézte az adást szerte a kerek világon, a kerek világ magyar nyelvű kicsiny szeletének az ismét offenzívában lévő, új könyvét nagy erőkkel promotáló Albert Györgyi és talán az a fókuszos műsorvezető kommentálta, akinek a nevét momentán elfelejtettem ugyan, viszont szőkésbarna, és a tabloid média híradásai szerint Palikné Marsi Anikó csak „kis gépikólámnak” szereti szólítani. Egy Oscar-gálának megvan a maga koreográfiája. Lemenő dél-kaliforniai nap, bólogató hosszú törzsű pálmák (syagrus romanzoffiana és roystonea spp.), vörös kókuszszőnyeg, ruhaköltemények: az érkezés meghitt pillanatai. A Marky Markként megismert egykori Calvin Klein-reklámarc Mark Wahlberget kérdezik, vajon elhozza-e a legjobb férfi mellékszereplő szobrocskáját a Tégla egyik nyomozójának alakításáért. Bizakodó. A gálát hagyományosan humorista vezeti, Chris Rock, Jim Carrey vagy Billy Cristal az utóbbi időben. Most egy comingoutolt leszbi komika, Ellen DeGeneres vezeti az estet eleinte bordó franciabársony nadrágkosztümben, azzal a felütéssel, hogy: „Ha nem lennének zsidók, feketék és melegek, akkor nem lenne díjátadó.” Valószínűleg ez az a pillanat, mikor a 2007-es Márciusban Újra Kezdjük törzsgárdája mégiscsak átkapcsol a Hustler vagy a Private Gold csatornák valamelyikére. Pedig Albert Dzsordzsiék – a Maestro, Zsigmond Vilmos, később Rachel Weiss kapcsán – annyit magyaroznak az elején, hogy óhatatlanul beugrik a hazai médiakritika egyik alapszövege, Zsolt Béla 1936-os Ars Scribendije. („…lehetőleg illesszen bele minden világeseménybe, amely a közönség érdeklődését leköti, valamilyen magyar motívumot. Jó ötlet német Nobel-dijasokról, amerikai olimpiai világbajnokokról, királyi metreszekről kimutatni, hogy magyar származásúak. Kitűnő, első oldalra való kora délutáni cím: „Budapesti viceházmester volt 1921-ig a bosznabrodi hétszeres kéjgyilkos”.”) A magyar remények hamar elszállnak, Will Smith kisfia jelenti be, hogy nem a Maestro nyeri a szobrot, és Zsigmond Vilmos sem kap Brian Di Palma nálunk még megfoghatatlan okból nem játszott kitűnő Fekete dáliájának neonoir fényképezéséért. A gálán zeneszámok, kamarakórusnak álcázott zörejbrigád, kisfilmek, sziluettáncosok színesítik a kavalkádot, valamint hosszú passzázsok is adódnak, melyet a magyar műsorvezető páros úgy ítél meg, hogy szükségszerű átdumálniuk. Ezek a pillanatok pokoliak. Épp az egyik nagy esélyes Clint Eastwood Levelek Iwo Jimából c. japán nyelvű, japán szemszögű II. világháborús filmjéből látunk részleteket, mikor Albert Györgyi megjegyzi a jelzett tulajdonságok vonatkozásában, hogy „milyen eredeti ez, főleg akkor, ha figyelembe vesszük, hogy Clint Eastwood amerikai”. (Vagy olasz: ne feledjük, első komoly filmjének Per un pugno di dollari volt a címe [1964, r: Sergio Leone], műfajalapító – spagettiwestern – darab. Egyébként az életműdíjas Ennio Morriconénak is ő tolmácsolt.) Egy volt amerikai alelnök, Al Gore megnyeri a legjobb dokumentumfilmnek járó díjat globális környezetvédelmi munkássága részeként, William Monahan megnyeri a Tégláért a legjobb forgatókönyv díját, mely valójában a hongkongi Szigorúan piszkos ügyek remake-je (Mou gaan dou; 2002, r: Wai Keung Lai-Siu Fai Mak; scr: Felix Chong-Siu Fai Mak), de legalább szól erről egy szót. Izraeli filmes nyeri meg a kisfilmdíjat Ciszjordániába telepített West Side Story-átirattal, kínai kisfilm egy másik kategóriában, német Stasi-giccs (Florian Henkel von Donnersmarck: A mások élete) a legjobb külföldi film, a Babel argentin zeneszerzője lesz a legjobb muzsikus, az Idi Amin Dada ugandai diktátort megszemélyesítő Forest Whitaker a legjobb férfi főszereplő (Skócia utolsó királya), a II. Erzsébet angol királynőt alakító Helen Mirren a legjobb női (Királynő). Majd Francis Ford Coppola, George Lucas, Steven Spielberg, tehát a hetvenes évekbeli „Új Hollywood” díjátadó felsorakozása már jelzi, hogy történelmi igazságtétel lesz téve. Lőn. Martin Scorsese – számos korábbi jelölés után – most a Téglával megkapja a legjobb rendezés és a legjobb film díját is. Helyreáll a világrend.
A helyén lévő világrend egyik szép példája az Önök kérték c. műsormatuzsálem az m1-en. Kitalálnak valamit a világban és megy utána a magyar, mint a homályökör. A legutóbbi adásban az Oscar-díjas Titanic c. nyál-összművészeti alkotás betétdalának magyarítását hallhatta a nagyérdemű Polyák Lilla és Hujber Ferenc előadásában. Na most: én tényleg hiszek abban, hogy a nyelv élő, organikusan feljődő egész, hiszek a flaszternyelvben, a szlengben, argóban, el tudom fogadni, hogy koronként más és más hat rá. A magyar nyelv fejlődésében engem az elmúlt száz év szlengjét meghatározó német, jiddis, cigány, orosz jövevényszavak éppúgy nem zavarnak, mint a nyelvfejlődés korábbi szakaszaiban átvett török, nándor-bolgár, ószláv vagy Plattdeutsch nyelvelemek. Vagy manapság az angol. But the fine balance! Amint a magyar műsorvezetőnek nem kéne eljátszani, hogy a képernyőn felvonuló összes amerikai celeb a kenyeres pajtása, úgy kéne némi arányérzék a slágermagyarításban is. Idemásolom a Titanic-betétdal közszolgálati televízióban elhangzott hunglish változatát. (Kurzív szavak jelentése a szerkesztőségben.) „Minden éjjel my dream / itt vagy, és én feel you / Érzem, oh I love you, hogy élsz // Téridős a távol, mely elválaszt minket / de eljössz majd, hogy elmondd, még élsz / Nem fáj, wherever you are / I believe, mert a szívem bezár. // Újból belépsz in my door / és itt benn, in my heart / és tovább él az érzés, tovább… // Love can, hogy megérints / csak egyszer for a lifetime / nem eresztlek el már, ölelj // Love, hogy miértünk / egy perc volt az élet / in my life örökké ölelj. // Nem fáj, wherever you are / I believe, mert a szívem bezár / ez sosem múlik el / újból belépsz in my door / és itt benn, in my heart / és tovább él az érzés. // You”re here, már nem félek én / Mert a szív, hogyha éled, nem áll / Érted forever dobog / benn a szívben, a szívben / az érzés nem áll meg, loooove…”*
Nem kell ahhoz szkíta tarsolylemezmintát tetováltatnia az embernek a homlokára, a makoveczista vizuálideológiai katyvasz hívéül szegődni, hogy belássuk a helyzet tarthatatlanságát. A youtube.com-on a videó meglehetős forgalmat bonyolított, az index.hu médiakritikai rovatán burjánoztak a hozzászólások. Kutatási területem a japán popkultúra világa, van ott egy fiatalkorúak által beszélt szleng, gairaigónak hívják, a japán nyelvben burjánzó (harminc százalékot elérő) japán kiejtés szerint használt angol jövevényszavakat jelölik így. Az ifjúsági szubkultúrák által meghatározott J-pop egyre népszerűbb a világban, globálisan az amerikai tömegkultúra egyetlen kihívója. Az helyes, ha ambíciózusak a magyarok. Ám a japánok saját jogú nukleáris szörnyekkel, helyi fejlesztésű láncfűrészes, darabolós horrorral, atommeghajtású extralaza cukiságokkal kezdték – a nyálminták klónozása ott is csak másodlagos volt.
* Köszönet Karle Gábor gyártásvezetőnek a kutatási segítségért
(Oscar-gála, RTL Klub; Önök kérték!, m1)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 09. szám
