STŐHR LÓRÁNT
Hazatérők, hontalanok, emigránsok
A 38. Magyar Filmszemle dokumentumfilmjeiről
Élt egyszer egy énekesrigó: egy magyar nő Kárpátalján, aki csak a szívére hallgatott. Otthagyta magyarországi férjét, a biztos egzisztenciát, hogy hazatérjen lányával az ukrajnai nyomorba. A húga aztán elszerette élettársát, de ő féltékenységét legyőzve odaköltözött lányával hozzájuk, elmenekült a roskadozó szülői házból részeges bátyjától, no meg mert nem gondoskodott tűzifáról a nagy hidegekre. A magára maradt báty az utcán fagyott meg. A nő később otthagyta volt szerelme szűkös házát, ami tele volt lappangó feszültséggel, és visszament ukrán szeretőjéhez, hogy ő is vele tartson az alkoholizmus megállíthatatlan lecsúszásában, sorsára bízva kamaszodó, érettségben, felelősségtudatban anyja fölé kerekedő lányát. Élik az életüket – Kárpátaljai szappanopera – pontos cím ehhez a szenvedélyektől fűtött, könnyfakasztó családtörténethez. S még mondják azt, hogy a dokumentumfilm unalmas műfaj, nem éri meg tévében vetíteni! Igaz, türelem kell hozzá, rá kell hangolódni a tempójára, s arra, hogy figyelni kell, mert nem rágja a néző szájába a történéseket, de oly sok érzelemmel, drámával, hiteles emberi pillanattal ritkán lehet játékfilmben találkozni, mint amit Zsigmond Dezső művében és az idei filmszemle további emlékezetes dokumentumfilmjeiben láttam. Mert nem pusztán a téma aktualitása, társadalmi jelentősége teszi a dokumentumfilmet, hanem elsősorban annak lefordítása hiteles emberi mozzanatokká.
Zsigmond Dezső a hetvenes évek végi magyar dokumentumfilmezés (Cséplő Gyuri, Fagyöngyök, Kilencedik emelet) már-már játékfilmes intimitását, közelségét elevenítette fel, hogy megmutassa, mit jelent teljes anyagi kilátástalanságban, szeretve, gyűlölve, reménykedve élni a határokon túl. A kisebbségi lét kérdésében azonban a szemle fődíjas dokumentumfilmje, a Balkán bajnok volt a legteljesebb, legőszintébb vállalkozás, ami a személyesség élével hasítja fel az erdélyi magyarsággal, a románsághoz fűződő viszonnyal kapcsolatos előítéletek paravánját. Kincses Réka apja portréjának megrajzolása közben végre kertelés nélkül rá mert kérdezni családja körében a közelmúltra, a mai erdélyi magyar politikára, nemzetiségi, köz- és magánéleti sérelmekre, mindarra, amit a magyar dokumentumfilmek általában szőrmentén vagy egyoldalúan kezelnek. Kincses Károly az erdélyi magyarság egyik vezetője 1989-ben, a marosvásárhelyi magyarverés kulcsfigurája, aki az atrocitásokat követően Magyarországra menekült, s amikor több év után visszatért, nyakassága miatt nem fogadta vissza az azóta bebetonozódott, megtollasodott erdélyi magyar politikai elit. A Németországból hazalátogató rendező egy ideig hallgatja apja morgolódását a romániai magyar politikusok ellen, anyja zsörtölődését, százötven éves sérelmeit a románokkal szemben, azután vitatkozni kezd velük, apját saját családja cserbenhagyására és önfejűségére figyelmezteti, anyját előítéleteivel szembesíti. Az egyetlen gyengéje ennek a kemény vitákat és vidám együttléteket elegyítő családtörténetnek, hogy a romániai magyar politikusokkal, a család egykori barátaival készített interjúiban Kincses nem mert egyenesen rákérdezni korrupcióra, titkosügynöki múltra, mindazokra a gócokra, amik megfertőzik az erdélyi magyarság politikai-kulturális életét.
Másik, kevésbé reflektorfényben levő kisebbséggel foglalkozik a Falusi románc – Leszbikus szerelem. Egy kis baranyai faluban szerelem szövődik az élettársával ott letelepedett, később egyedül maradt pesti leszbikus nő és az alkoholista, agresszív férje mellett szenvedő cigány asszony között. A két, egymástól messze eltérő kulturális-társadalmi háttérből származó nő kapcsolata a klasszikus szerelmi történeteket idézi, amelyben az évődő-civódó szerelmeseknek harcolniuk kell szerelmükért, szembe kell menniük a falu rosszallásával, a férj gyűlöletével, saját félelmeikkel, bizonytalanságukkal, identitásproblémáikkal. Vajon hetero vagyok, vagy sem, vajon elfogad-e roma létemre egy pesti nő, vagy sem? Vajon csak az általam nyújtott egzisztenciális biztonságért szeret a másik, vagy önmagamért, s vajon erősebb-e ez a szerelem, mint a férjhez, a hagyományokhoz való kötődés? Bódis Kriszta rendező a két ember iránti nyilvánvaló elfogultsággal, a film elején még tolakodó mesélőként, később tapintatosan háttérbe húzódva, hosszú hónapokon, szenvedélyes jelenetek során át követi végig a pár történetét, szokatlanul intim megvilágításban mutatva meg a roma és a leszbikus kisebbségi lét konfliktusait.
A kisebbségek kérdése örök sláger a dokumentumfilmben, ám a 2006-os év messze legnépszerűbb témája az 1956-os magyar forradalom volt. Hogyan lehet új szempontot találni az ismert eseményekhez, milyen dramaturgia tehetné érdekessé az egyes emberek történetét – az 56-os témájú mozgóképeknek ezt az alapkérdését a legtöbb rendező fel sem tette magának, megelégedtek az oral history körébe tartozó, beszélő fejes emlékidézéseknél, amelyek kétségkívül hasznosak, de nincs sok közük a dokumentumfilm műfajához. Készültek azonban érdekes kísérletek is: Gulyás Gyula az Itt az időben a 70-es évek BBS-ének szellemiségét, formanyelvi kutatásait élesztette újjá 56-os fotók analízisével; Silló Sándor és Edvy Boglárka a gyerekek szempontjából játékfilmes, animációs betétekkel idézte fel 56 októberét a Naplófilm, 12 voltam 56-ban című alkotásukban. A két legizgalmasabb 56-os dokumentumfilm, a Hazatérés: egy szabadságharcos története és A forradalom arca – Egy pesti lány nyomában hagyományosabb filmnyelvi megoldásokkal élt, ám egyaránt a nyomozás erős dramaturgiai keretét használta. Pigniczky Réka – a Balkán bajnokra emlékeztető narratívát követve – apja 56-os kalandjai után nyomoz. Pigniczky László a forradalom elfojtása után Amerikába emigrált, és ott családja, barátai körében sokat anekdotázott szabadságharcos múltjáról anélkül, hogy konkrétumokról is beszélt volna. Az amerikai magyar kolónia rezervátumában a magyar kultúra, népszokások iránti rajongásban felnevelt Pigniczky-nővérek hazalátogatnak Magyarországra, hogy hazahozzák apjuk hamvait, és ha már itt vannak, kíváncsiságból nekiállnak nyomozni apjuk 56-os szerepe után. A múltat azonban jobb nem bolygatni, mert az apa nimbusza könnyen szétfoszolhat – egy ember élete sokkalta bonyolultabb, jót-rosszat egyaránt magába rejt, mint az általa költött legenda. A fordulatos, hol humoros, hol megható nyomozás nem Pigniczky László életének igaz történetét írja a vászonra, hanem ahogy a film szakértője, Rainer M. János mondja, lányaiét, az ő hazatérésüket a távolról idealizált, ám a valóságban szövevényes viszonyokkal, megfejthetetlen titkokkal behálózott óhazába. A forradalom arca dráma helyett inkább történelmi játéknak indul: két történész fogadást köt arra, hogy megtalálják-e a Paris Match forradalomról szóló tudósítása nyitóképén szereplő fiatal párt. A géppisztolyt tartó fiúról hamarosan kiderül, hogy még a fegyveres harcok idején meghalt, így a kutatók a kötéses arcú társára koncentrálnak. A kezdetben ismeretlen lány egyre közelebb kerül a kutatókhoz és hozzánk, nézőkhöz, egyre izgalmasabbá válik az ausztriai menekülttáborból a svájci átmeneti időkbe, majd az ausztráliai letelepedéshez vezető élettörténet, amelynek csupán egyik, igaz, kulcsfontosságú eseménye a forradalom. Kékesi remek dramaturgiai érzékkel összeállított, Darvas Ferenc hangulatos zenéjével kísért filmje nem 56 kronologikus leírását egészíti ki újabb adalékokkal, hanem bemutat egy sorsot a fiatalon, szinte kamaszként fegyvert ragadottak sorsa közül, s végigkíséri főhőse útját gyerekkorától a korai haláláig, újra meg újra érintve a forradalom szerepét e sorstörténetben a francia olvasók együttérzését felkeltő fotótól a fia számára jók és rosszak sematikus harcává csupaszodott elképzelésig.
A történelem mellékszereplői közül sokan nem vetődtek messze földre, hanem itt élnek köztünk, láthatatlanul, elfeledve, pedig emlékeiket, tragédiáikat ők még megoszthatnák velünk. A meséltetés azonban önmagában ritkán elégséges rendezői módszer – Szobolits Béla Kovács Erzsi énekesnővel készített filmje, Miért?! Egy tragikus szerelem története erre a bizonyíték. Hiába Kovács drámai története, a Szűcs Sándor válogatott focistával közös disszidálási kísérletük és az ellenük lefolytatott koncepciós per részletes elmesélése, hiába a sírással küszködő emberi arc, ha a vágás, a szegényes és dramaturgiailag ügyetlen archívhasználat ellene dolgozik a megrázó pillanatoknak. El Eini Sonia Csendesfilmje szűkszavúbb, mégis többet mond hosszan végigkövetett élettörténeteknél. Eleinte mintha csak egy idős asszony mindennapját követné végig a kamera, lassú tevés-vevését otthon, komótos sétáját Budapest belvárosában, aztán az egyes helyszíneken néhány tömör, drámai hatású mondatban előtörnek a holokauszttal kapcsolatos emlékek a hangképzéssel küszködő, nyolcvankét éves Kőnigh Juditból. A múlttal való együttélés kínját, a múlt máig nyomasztó terhét a befejező képsor a sírással és a kimondani vágyott, de a torokban megrekedt szavakkal birkózó emberi arc a maga fájdalmas konkrétságában szimbolizálja. Életvidámabb a kilencvenéves Gábor Marianne festőművésszel készült portré, az Akartam volna mutatni, amelyben a mosolygós szemű, élénk öregasszony a lakásában újabb meg újabb tárgyakba, emlékekbe botolva, azoktól inspirációt nyerve mesél a magyar kultúra meghatározó személyiségei közé tartozó felmenőiről, zsidóságról, szabadkőművességről, művészetről, mesterekről. Sós Ági nem elégszik meg a beszélő fejjel, hanem videotrükkökkel megdolgozott képei, merész vágásai, Schönberg és Webern muzsikája érzésekkel telítve adja vissza a festő személyiségét és a lakás emlékektől fülledt hangulatát. Forgács Péter viszont a tőle megszokott módon amatőrfelvételekből kiindulva dolgozik – korabeli mozgóképek segítségével rajzolja meg egy asszony portréját, s egy kiszámíthatatlanul kanyargózó kapcsolat történetét Miss Universe 1929 – Lisl Goldarbeiter – A szépség útja című filmjében. Lisl Goldarbeiter jómódú bécsi polgárcsalád leányaként nevelkedett a 20-as években, mígnem magyarországi unokatestvére és rajongója, Tenczer Marci biztatására és fotográfiai támogatásával el nem indult a világhír útján. Az amerikai szépségkirálynő-választáson a világ legszebb nőjének megválasztott Lisl egy korabeli playboy hányatott sorsú felesége lesz: bécsi aranyélet és menekülés a nácik elől, dicsőség és bukás a II. világháború előtti Európa kavargó világában. Amit a kikosarazása ellenére vágyódó, reménykedő Tenczer filmfelvételei nem mutatnak meg ebből a különös sorsból, azt a még ma is élő, idős férfi saját szavaival meséli el, miközben a filmarchívumok gazdag anyaga ad történelmi hátteret a fordulatos, dramaturgiailag kiválóan felépített privát történetnek.
A múlt megidézéséhez képest a kortárs társadalmi jelenségek, konfliktusok megmutatása kisebb szerepet kapott az idei filmszemle versenyfilmjeiben. A magyar dokumentumfilmben eleddig kevéssé feltérképezett kortárs jelenségére, a média hatására világít rá Muhi Klára és Varga Ágota Koreszmék és táborok című filmje, ami egy megtalált videofelvételnek köszönheti létét. Egy nyári táborban az ifivezetők elhitetik az általános iskolás gyermekekkel, hogy titokzatos járvány ütötte fel a fejét, és a kitörő pánik ellenére két napig nem vetnek véget az unatkozó gyerekek szórakoztatására kieszelt, félresikeredett mókának, amit a rettenet képi rögzítése, egy áltévéstáb okvetetlenkedése még visszataszítóbbá avat. A hisztériakeltő média fogásait felidéző műbalhé rendezői közt senki sem ismeri fel, hogy ez nem valóságshow beavatott szereplőkkel, hanem maga a valóság a gyerekek számára, amit ugyanakkor egyetlen mondattal meg lehetne változtatni, játékká lehetne tenni. S hogy menynyire mély nyomot hagyott ez a játék a gyerekekben, arról a pár évvel később megtartott szembesítés árulkodik. A szociológiai dokumentumfilm hagyományosabb témájához nyúlt Almási Tamás húszéves ózdi sorozatának folytatásában, amelyben arra fókuszált, hogy milyen remények kísérik a gazdaságilag leszakadt térségben az európai uniós csatlakozást, és mennyiben változtatja meg az Unió a korábbi részekben is szereplő három család életét. A mi kis Európánk tanulsága, hogy egyrészt szinte semmiben, másrészt, hogy a nők sikeresebben alkalmazkodnak az új gazdasági-kulturális körülményekhez, s míg a férfiak a kocsmában vagy otthon töltik napjaikat, sör mellett politizálnak, vagy megkeseredetten, változtatásra képtelenül dohognak Ózd romlása felett, addig a feleségek külföldön vállalnak munkát, hogy eltartsák a családot, vagy angolul kezdenek tanulni, hogy egyszer majd az unokáikkal gyakorolhassák a nyelvet. Almási a főszereplők érzelmi kitárulkozása és őszinte véleménynyilvánítása folytán izgalmas betekintést nyújt a munkanélküliségbe süppedt vidéki magyar társadalom mentális állapotába, ám ezúttal hiányoznak azok a szélsőséges emberi mozzanatok, drámai konfliktusok, amik legjobb filmjei savát-borsát adták. Gellér-Varga Zsuzsanna a kőszegi zsinagóga eladásának, felújításának kálváriájában a zsidóság tárgyi emlékeinek, múltjának életben tartását kínos kötelességként leplezi le. A feszes szerkezetű Zsinagógát vegyenek! éles konfliktushelyzet köré rendeződik, ami a zsinagóga melléképületeit megvásároló, az épületért tenni akaró házaspár, illetve a zsidó hitközség és a városi önkormányzat későn eszmélő szövetsége között alakul ki. Ha rövid újsághírként olvasnánk a történetet, bizonyára utóbbiaknak adnánk igazat, ám a dokumentumfilm ismét a sorok mögé lát, a hónapokon át rögzített felvételek érvényre juttatják a tevékeny házaspár emberi igazságát.
Arcok, sorsok, társadalmi konfliktusok bontakoznak ki a magyar dokumentumfilmek legjavából, körülöttünk élő emberek szőnyeg alá sepert problémáit exponálják, elfeledésre ítélt életeket hívnak elő a múltból. A dokumentumfilm azonban, ha alkotó szellem készíti, nem csak megőriz, újjá is teremt: így lesznek szappanoperák, hazatérés-történetek, lírai portrék az arcokból, sorsokból, társadalmi konfliktusokból. Mesélő emberek képsoraiból – embermesék.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 09. szám
