MAGYARICS TAMÁS
Az „új” Putyin
A müncheni biztonságpolitikai konferenciákon elhangzottak gyakran maradnak a figyelem középpontjában jóval a tanácskozások után is. Néhány éve az akkori amerikai védelmi miniszter, Donald Rumsfeld szavai váltottak ki megrökönyödést sok helyen, amikor „régi” és „új” Európáról beszélt. Az idén pedig az egész világ Vlagyimir Putyin kijelentéseitől, illetve az arra adott válaszoktól volt hangos. Némelyek egyenesen Winston S. Churchill híres fultoni „vasfüggöny”-szónoklatához hasonlították az orosz elnök február elején elmondott beszédét. Mindhárom megnyilvánulásban felfedezhetünk egy közös elemet: a nemzetközi életben szokatlan nyíltsággal ugyan, de lényegében a már létező valóságot írták le, nevén nevezve olyan dolgokat, amelyekről korábban nyilvánosan nem sok szó esett.
Putyin elnök alapvetően az egypólusú világ jelentette biztonsági, katonai és politikai következményekre, illetve veszélyekre hívta fel a figyelmet. Kiállt – szavakban – a nemzetközi szervezetek, mindenekelőtt az Egyesült Nemzetek primátusa mellett, s kifejtette, az ENSZ-t nem helyettesítheti sem az Európai Unió, sem a NATO, amikor katonai erő alkalmazásának legitimálásáról van szó. A NATO – gyakorlatilag az amerikaiak – szemére hányta, hogy Manfred Wörner volt főtitkár ígéretével ellentétben a szövetség fegyvereket telepít az 1999 után felvett új kelet- és közép-európai tagállamok területén. Washington ezzel – s azáltal, hogy máshol a világon is egyoldalúan érvényesíti az amerikai érdekeket – a korábbinál instabilabb világot hozott létre. Ezt a helyzetet a világ többpólusúvá való alakításával lehet orvosolni.
Az amerikai nyilvános reakciók értetlenséget és (mű)felháborodást tükröztek. A helyszínen jelen lévő Robert Gates védelmi miniszter óvott a hidegháborús retorika és logika felélesztésétől. Az ugyancsak Münchenben tartózkodó Joseph Lieberman szenátor „konfrontációs” hangvételűnek minősítette Putyin beszédét, amely neki is a hidegháborús időket idézte. John McCain szenátor – aki korábban már azt javasolta, hogy Oroszországot zárják ki a G8-akból, mert a tagságát sem gazdasági teljesítménye, sem politikai berendezkedése nem indokolja – helyesen arra mutatott rá, hogy tévedés egypólusú világról beszélni, hiszen már jelenleg is több hatalmi központ létezik. Rámutatott arra is, hogy az orosz elnök legitimációról szóló kegyes szónoklata figyelmen kívül hagyja az orosz belpolitikai életben éppen Putyin által végrehajtott autokratikus fordulatot, valamint az energia nyomásgyakorló eszközként való felhasználását nem egy állam ellen. Az ugyancsak republikánus Lindsay Graham szenátor ironikusan köszönetet mondott az orosz elnöknek, amiért jelentős segítséget nyújtott az Egyesült Államok és az EU közötti taktikai ellentétek háttérbe szorulásához és a két fél érdekében álló stratégiai együttműködés elvének megerősödéséhez. George W. Bush elnök és Condoleezza Rice külügyminiszter inkább azt hangsúlyozta, hogy elkerülhetetlenül adódnak ugyan ellentétek az Egyesült Államok és Oroszország között, de közös érdekeik is vannak, s inkább ez utóbbiakra kellene a hangsúlyt helyezni.
Miért mondta azt, amit mondott az orosz elnök, és miért pont ekkor? Erről a két kérdésről külön-külön is köteteket lehetne írni. A két kérdéskörön belül lehet beszélni a bel- és a külpolitikai motivációkról, illetve azok egymásra hatásáról, hiszen az egyik nem létezik a másik nélkül. A jelen írás keretei azonban nem teszik lehetővé a két aspektus egyidejű kifejtését, ezért a belpolitikai oldal csak utalásszerűen kerül majd szóba.
Közhelyszerű, hogy a Vlagyimir Putyin külpolitikája pragmatikus, azaz Moszkva nem vesz figyelembe erkölcsi dimenziókat a nemzetközi életben. Együttműködik azokkal, akik segítik érdekei érvényesülését, illetve fellép azokkal szemben, akik gátolják azt. Megjegyzendő, hogy az összefoglaló elemzésben valamennyi ország külpolitikáját az érdekek irányítják még akkor is, ha esetenként értékek is szerepet kapnak egyes államok, így elsősorban a demokráciák külkapcsolataiban. Ezek az államok arra törekszenek, hogy az érdekek és az értékek lehetőleg egybeessenek, de ha a kettő ellentétbe kerül, törvényszerűen az előbbiek érvényesülnek az utóbbiak rovására. Ebben a realista külpolitikai keretben a döntéshozók – az autokratikus országokban az uralkodó elit, a demokráciákban ugyancsak elsősorban a politikai és gazdasági elit, valamint kisebb mértékben a közvélemény – mérlegre teszik az adott politikai lépés várható előnyeit és hátrányait, s ennek alapján határoznak. Természetesen az irracionális elemek szerepét sem lehet kizárni, hiszen emberekről van szó. Putyin esetében ez egyfelől olyan paranoiás Amerika-ellenesség lehet, amelyet példaképétől, a volt KGB-elnöktől, Jurij Andropovtól vett talán át. Az orosz elnök időnként még azt is felvetette a beszláni tragédia kapcsán, hogy az amerikaiak támogatják a csecseneket, s ily módon ők felelősek közvetve a csecsenek által elkövetett merényletekért is. Másfelől, ahogy Toomas Hendrik Ilves észt elnök találóan megállapította, Putyin „[Oroszország] határai mentén a demokráciákat fenyegetésnek, az [oroszországi] despotizmust pedig a stabilitás forrásának tartja”.
Az orosz „nagy stratégia” az Egyesült Államok globális ellensúlyozására összpontosít, és a Kreml által feltételezett globális amerikai dominancia megszüntetésére irányul. Úgy tetszik, hogy a kiindulópont eleve hibás: ha a hatalmat annak különböző dimenzióiban – katonai, gazdasági, diplomáciai, kulturális – vizsgáljuk, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az Egyesült Államok egyáltalán nem élvez korlátlan befolyást (a hatalom legrövidebb meghatározása: annak képessége, hogy másokat erővel vagy a nélkül befolyásolni tudjak az én érdekem szerinti cselekvésre). Washingtonnak katonai téren gondjai vannak még azzal is, hogy egy Irak nagyságú országra rákényszerítse akaratát, megfékezze a felekezeti és egyéb indíttatású erőszakot. Gazdaságilag a világ országai a korábbinál sokkal magasabb fokú kölcsönös függés állapotába kerültek. Diplomáciai téren – Irak kapcsán – az amerikai vezetés képtelen volt akár még olyan stratégiai szövetségeseit is maga mellé állítani, mint Franciaország vagy Németország. Kulturális tekintetben pedig egyre nagyobb az ellenállás a populáris amerikai kultúrával szemben, s az Egyesült Államok megítélése, amely ugyancsak fontos tényező a nemzetközi kapcsolatokban, fokozatosan romlik.
Vlagyimir Putyin ugyan sok mindent kimondott Münchenben, de mindent azért nem – igaz, akkor nem is lenne politikus. Elfelejtette például megemlíteni, hogy Oroszország a világ első számú fegyverexportőre, s ez önmagában is aláássa a stabilitás iránti olthatatlan vágyát. Ráadásul Moszkva kliensei között szinte csakis olyan államok találhatók, amelyek valamilyen módon szemben állnak Washingtonnal: Irán, Kína, Szíria, Szudán stb. Ezt a jelenséget közvetett ellensúlyozásként ismerik a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozók; egy adott állam önmagában gyenge egy másik ellensúlyozására, ezért az utóbbival szemben állókat támogatja, hogy több fronton gyengítse és lekösse. Oroszország másik fontos exportcikke a nukleáris technológia. Ennek egyik legfőbb kedvezményezettje Irán, amely orosz technológiai segítség nélkül nem tartana ott a nukleáris programjában, ahol tart. Továbbá, Oroszország a Biztonsági Tanácsban is folyamatosan akadályozza, hogy Irán ellen hatásos szankciókat vezessen be a nemzetközi közösség. Nyilvánvaló, hogy Moszkvának több szempontból is érdeke Irán több szinten való támogatása. Oroszország a globális nagyhatalmi célok érdekében közel-keleti befolyásának egy részét is vissza akarja szerezni, s ennek egyik komponense lehet az Egyesült Államoktól támogatott Izraellel szemben egy másik nukleáris hatalom létrehozása a térségben – az erőegyensúlyi politika jegyében. Továbbá ezzel a politikával növeli a közel-keleti instabilitást, s ez közvetve szintén az érdeke. Egyrészt továbbra is leköti Washingtont, másrészt ez a helyzet kedvez a magas olajáraknak. A magas olajárakat elsősorban a nyugatiak fizetik meg, míg a fő haszonélvezők között is első Oroszország, amely napi 9,5 millió hordó olajt termel. Ha az olajárak mindöszsze egy dollárral emelkednek hordónként, az Moszkvának napi egymilliárd dollár pluszbevételt jelent. Ebből logikusan következik, hogy az olajárak számottevő csökkenése súlyos következményekkel járna az oroszokra nézve. Végül, a Putyin elnök közel-keleti látogatásán felmerült a gázkartell, egy „gáz-OPEC” terve – ez, részben, ugyancsak Oroszország térségbeli súlyát növelné.
Moszkva ugyancsak nem éppen a nemzetközi jogi normák betartásában jeleskedik, amikor elzárja a gázcsapokat, vagy nem szállít a litvánoknak hosszabb ideig olajat, mert azok a lengyel PKN-Orlennek „merészelték” eladni olajvállalatuk többségi tulajdonát. Az orosz energiapolitika elemzése különösen tanulságos az orosz nagyhatalmi politika szempontjából. Az orosz geopolitikusok lidércálma egy szoros atlanti együttműködés. Ezt nyilvánvalóan hátráltatja az EU megbontása, aminek egyik eszköze lehet a közvetlen orosz-német-gázvezeték (holott építési költsége nagyjából tízszerese a balti államokon és Lengyelországon keresztül futó vezeték létrehozásának). Igaz, így viszont a közbülső térség, Közép- és Kelet-Európa nagy része zsarolhatóvá válik anélkül, hogy az európai nagyhatalmakkal közvetlenül szembekerülne Moszkva. Ebben a kontextusban jobban érthető az, hogy Lengyelország és Csehország miért hajlik biztonsági együttműködésre az Egyesült Államokkal.
A rakétaelfogó rendszerekkel kapcsolatos viták mélyén elképzelhetően az amerikai és az orosz hadiipari lobbi hallgatólagos együttműködése rejlik: mindkettőnek érdeke a riasztó ellenségkép – illetve ha nem volna elég markáns, akkor a realitásokat nem igazán tükröző, erős színekkel való lefestése. Putyin elnöknek igaza van: alapfokú földrajzi ismeretekkel is látható, hogy az észak-koreai vagy iráni rakéták elfogásához nem Közép-Európában kell a megfelelő fegyverrendszereket kiépíteni. (Nem is szólva arról, hogy Irán jelenleg nem rendelkezik interkontinentális ballisztikus rákétákkal.) Ugyanakkor az az állítás, hogy a Lengyelországba tervezett tíz elfogó rakéta fenyegetné az orosz első vagy akár második csapás lehetőségét, ugyancsak a mesék birodalmába tartozik. Könnyen lehet, hogy Washington egyik célja éppen a közép-európai országok atlanti kötődésének további megszilárdítása. Oroszországot is elsősorban ez izgathatja, nem pedig a tíz elfogórakéta: az Oroszország, illetve a Szovjetunió köré kiépített cordon sanitaire baljós emlékeket ébreszthet az oroszokban. Másfelől viszont joggal kezdhetnek aggódni a közép- és kelet-európaiak, amikor Moszkva akarja ütközőzónának felhasználni a térséget.
Az amerikai-orosz kapcsolatokat, mint minden más relációt, alapvetően az határozza meg, hogy az egyik mit tud adni a másiknak, illetve mit vár a másiktól. A két állam kölcsönös csalódása a geopolitikai realitások fényében akár még szükségszerűnek is mondható, ugyanis számos létfontosságú kérdésben az érdekeik egyszerűen nem esnek egybe.
Az Egyesült Államok a 2001. szeptember 11-i terroristatámadások után kulcsfontosságúnak vélte Oroszországot a terrorizmus elleni globális küzdelemben. Ennek kezdetben meg is felelt Moszkva, de később feszültséget keltett, hogy fegyvert adott el terroristacsoportokat támogató államoknak, és párbeszédet folytatott olyan szervezetekkel, mint a Hamasz, s így közvetve elismerte őket. Az együttműködés második területe a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozása lett volna. Itt az Iránnak nyújtott orosz technológiai és diplomáciai segítség akadályozza a megértést. Igaz, müncheni beszédében Putyin a felelősséget az amerikaiakra hárította: szerinte az amerikai erőpolitika kényszerít államokat nukleáris opcióra. Az érvelést gyengíti, hogy az ominózus iráni nukleáris program felújítására jóval az előtt került sor, hogy az USA katonailag megjelent a közel- és közép-keleti térségben. A harmadik terület a globális energiabiztonság volna, ám itt jelen pillanatban ellentétes érdekek vezérlik Moszkvát és Washingtont: az előbbi a kínálati, az utóbbi a keresleti oldalt testesíti meg. Az Egyesült Államok ugyancsak számított Oroszországra az amerikai stratégák többsége által igazi jövendő vetélytársnak tekintett Kína feltartóztatásában. Sok tekintetben még mindig itt találkozhatnak leginkább a két állam érdekei. Sőt, Oroszország még közvetlenebb szenvedő alanya is lehet egy expanzívabb kínai politikának (lásd például a növekvő számú kínai népességet a távol-keleti orosz területeken). Oroszország azonban jelenleg inkább fegyverexportjának egyik legjobban fizető piacát látja Pekingben, és úgy értékeli, Kína ellensúlyozza az Egyesült Államok befolyását főként a Csendes-óceáni térségben és Ázsia keleti részén.
Oroszország a saját belföldi terroristái elleni harcban remélt segítséget az Egyesült Államoktól, de neki is csalódnia kellett: az amerikaiak és a britek például nem hajlandók kiadni Moszkvának olyan csecsen vezetőket, akiket az oroszok terroristának tartanak. Másodszor, az oroszok az amerikaiak támogatását várták ahhoz, hogy hazájuk minél hamarabb beléphessen a Világkereskedelmi Szervezetbe, de Washington különféle kifogásokkal hátráltatja a folyamatot. Harmadszor, Moszkva elvárta volna az Egyesült Államoktól, hogy vegye figyelembe az oroszok „speciális érdekeit” a posztszovjet térségben. Ám – orosz felfogás szerint – Washington a NATO bővítésével a hidegháborús feltartóztatási politikát folytatja: katonai szövetségekkel és támaszpontokkal veszi körbe Oroszországot, továbbá a különböző „színes forradalmak” támogatásával Moszkva befolyásának gyengítésére törekszik Ukrajnától Grúziáig. Végül Oroszország megbecsülést és egyenlő státust várt az Egyesült Államoktól, ehelyett jó esetben konzultációt, rosszabb esetben még azt sem kapott olyankor, ha orosz nemzeti érdekek forogtak kockán. Az orosz elnök és a különböző orosz tábornokok kardcsörtetését, Csehország és Lengyelország fenyegetését, a százhúsz szárazföldi indítású Topol-M (SS-27) interkontinentális rakéta telepítését, az orosz védelmi költségvetés évi huszonöt százalékos növelését mind figyelemfelhívó lépésként is értelmezhetjük – akárcsak azt a moszkvai bejelentést, hogy esetleg felmondják a közepes hatótávolságú rakéták felszámolásáról szóló 1987-es szerződést és a közép-európai haderőcsökkentési megállapodást. Az üzenet az lehet, hogy az amerikaiak üljenek le az oroszokkal közvetlenül tárgyalni, mint „a régi szép időkben” (Putyin a XX. század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának a Szovjetunió összeomlását tartja), és ilyen módon segítsenek Moszkvának helyreállítani globális nagyhatalmi státusát. A kérdés az, hogy a világ osztja-e a putyini nosztalgiát, és érdeke-e egyáltalán a globális orosz befolyás felélesztése. Közép-európai perspektívából nézve a válasz aligha lehet igen.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 09. szám
