Forrás: ÉS

Kornai János

Mit jelent a „rendszerváltás”

Kísérlet a fogalom tisztázására

Bevezetés

A cikk megírásához a 2006 őszén, a Kossuth téren lezajlott tüntetések néhány felszólalása adott ihletett. Az egyik szónok szerint a cél „egy új rendszerváltás, a negyedik köztársaság”. Hasonló követelések hangzottak el, indulatosan, haraggal, más szónokok beszédeiben is.

Ne intézzük el kézlegyintéssel e szavakat, fontos problémáról van szó. Mit jelent a kifejezés: „rendszerváltás”? Végbement-e a váltás – vagy talán még igazából el sem kezdődött? Írásom ezekre a kérdésekre szeretne válaszolni, mégpedig nyugodt hangnemben, tárgyilagosan.

Nem törekszem arra, hogy az egykori Kossuth téri tüntetőket és eszmetársaikat győzzem meg. Sok a nézeteltérés a társadalomtudományokkal foglalkozó kutatók és egy szélesebb réteg, a politikai ügyek iránt érdeklődő értelmiség körein belül. A nézeteltérések egyik oka a félreértés, a fogalmak tisztázatlansága. Szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy rendbe rakjuk a fogalmi apparátust.

Előre figyelmeztetem az olvasókat: ne várják ettől az írástól sem az őszi tüntetések és zavargások okozati elemzését, sem pedig politikai tanácsokat a következő hónapok kormányzati teendőire. Távolságot szeretnék tartani a mindennapos eseményektől és átgondolni a posztszocialista átalakulás néhány alapvető problémáját.

Pozitív versus normatív megközelítés

Két megközelítést alkalmazhatunk.

Az egyik a pozitív megközelítés.

– Milyen tapasztalatilag megfigyelhető, történelmileg létező társadalmi képződményeket nevezhetünk „rendszernek”.

– Milyen tapasztalatilag megfigyelhető, történelmileg valóban végbe ment változásokat nevezünk „rendszerváltásnak”.

A másik: a normatív megközelítés.

– Milyen változásokat helyesel vagy ítél el az, aki a kérdésben állást foglal? Milyen változások töltik el örömmel vagy ellenkezőleg, felháborodással? Szólok majd mások normatív ítéleteiről, de a hallgatóság elé tárom saját állásfoglalásomat is.

Vita folyik arról, megvalósítható-e ez a szétválasztás. Hiszen – mondják – a pozitív megközelítés merő illúzió, mivel a kutató témaválasztása, az általa használt fogalomrendszer, a kiemelések és elhanyagolások már eleve értékválasztásokon alapulnak. Itt csak annyit mondhatok: amennyire tőlem telik, megpróbálom a szétválasztást megvalósítani. Amennyire csak képes vagyok rá, maximális tárgyilagosságra törekszem a pozitív elemzésben. Nem is az a fő kérdés, mennyire sikerül a pozitív megközelítésben „értékmentesnek” maradni. A fő kérdés az, hogy a kétféle megközelítés során egymástól merőben eltérő kérdésekre kell felelni.

Pozitív megközelítés esetén végeredményben pozitív állításhoz jutunk el: sejtéshez, hipotézishez. A kérdés, amit ilyenkor feltehetünk: igaz-e az állítás? Alátámasztható-e, igazolható-e? Egyáltalán olyan kijelentésről van-e szó, ami cáfolható – vagy fel sem vethető az igaz vagy nem igaz kritériuma.

Normatív megközelítésnél ezek a kérdések nem tehetők fel. Itt értékítélethez érünk. Jónak tartom-e azt, amiről ítélkezem? Ez értékfüggő kijelentés. Alapulhat tudatos értékválasztáson, vagy csupán előítéleten, emóciókon, a bizalmatlanság, a düh és felháborodás, vagy ellenkezőleg, a rokonszenv és bizalom érzetein. Ilyenkor a tudományos igényű vizsgálat megkísérelheti az ítélkezés alapjául szolgáló, ki nem mondott, talán nem is tudatos értékrendet kibányászni.

Jól ismert a kétféle megközelítés elválasztása. Mégis e kettő összezavarása jellemzi a rendszerváltásról folytatott viták számottevő részét. Ennek a megkülönböztetésnek kulcsszerepe lesz a rendszerváltásról kifejtett gondolatmenetben.

A rendszerváltás pozitív megközelítésben

Mit nevezzünk „szocialista rendszernek”? A kérdésre adható normatív megközelítésű válasz. Van, aki azt mondaná: az a képződmény, ami a Szovjetunióban, majd a többi kommunista országban létrejött, nem érdemli meg a „szocializmus” nevet, az igazából csak meggyalázta a szocializmus nemes eszményét. Nem volt helyes létező szocializmusról beszélni, mert ami ott létezett, nem volt igazi szocializmus.

Nem vitatkozom azokkal, akik a „szocialista rendszer” elnevezést kitüntetésnek tekintik, amit ki kell érdemelni és akik szerint a Lenin, Sztálin, Rákosi vagy Ceaus,escu irányításával kialakult formációk ezen a vizsgán megbuktak. A szocialista országok hivatalos retorikája is kitüntetésnek tekintette ezt a jelzőt, és – az előbbi értékeléssel ellentétben – azt hirdette, hogy a „létező szocializmus” fényesen szerepelt a vizsgán.

Pozitív megközelítésben a definíció nem lehet önkényes, hanem a valóság megfigyeléséből és elemzéséből kell kiindulni. Lássunk először egy természettudományi analógiát. Sokféle kutya van. Szinte hihetetlen és felfoghatatlan, hogy egy kis pincsi és egy óriás bernáthegyi, amelynek más a testalkata, a járása, a színe, a nézése, a természete – egyaránt kutyának (latin nevén canis familiarisnak) neveztessék. Csakhogy nem a kutyabarát vagy a kutyákat nem szerető ember ízlése dönti el, melyik kutyafajtát hajlandó kutyaként elismerni és melyiket nem. Van valami közös minden kutyában, ami más, mint a kutyának nem minősíthető többi állatban. A zoológus pontosan le tudja írni, mi a közös a kutyákban, és milyen pozitív kritérium alapján határozható meg, hogy egy állat beletartozik-e a kutyák fajába (a canus familiaris fajba, speciesbe), vagy sem.1 Nem a kutyák vagy a macskák iránti rokonszenv vagy ellenszenv, hanem e pozitív kritérium dönti el, hogy egy adott állat kutya-e vagy macska.

A szocialista rendszer című könyvemben (Kornai, 1993) pozitív definíciót alkalmaztam. 1987-ben 26 ország nevezte magát hivatalosan „szocialista országnak”. Melyek voltak ennek a 26 országnak a közös karakterisztikumai? Nem arra törekedtem, hogy minél több hasonló vonást fedezzek fel bennük. Ellenkezőleg: lehetőleg legyen minél szűkebb a karakterisztikumok köre – de elégséges ahhoz, hogy egyértelműen elhatároljuk a szocialista rendszerbe tartozó országokat azoktól, amelyek nem sorolhatók ide. A logika nyelvén, melyek a szükséges és elégséges feltételei annak, hogy egy adott országról egy adott időpontra vonatkozóan egyértelműen kijelenthessük: abban szocialista rendszer működik.

Három szükséges és elégséges feltétel együttes jelenléte kell ehhez:

– A tulajdonviszonyokat illetően domináló szerepe van a köztulajdonnak és legfeljebb alárendelt, kiegészítő szerepe a magántulajdonnak.

– A társadalmi-gazdasági tevékenységek koordinációját illetően domináló szerepe van a központilag vezérelt bürokratikus koordinációnak és legfeljebb alárendelt, kiegészítő szerepe a piaci koordinációnak.

– A politikai hatalom felett monopóliumot gyakorol a marxista-leninista kommunista párt, azaz olyan párt, amelynek programja a magántulajdonon és a piacon alapuló kapitalizmus felszámolása, tehát ellensége a kapitalizmusnak. A kommunista párt tetteivel bizonyítja, hogy el van szánva e program megvalósítására. Ez a harmadikként említett karakterisztikum – az események történelmi sorrendjét tekintve – megelőzi az előbb említett kettőt. A kommunista párt hajtja végre a magántulajdon tömeges konfiskálását és piac nagyarányú felszámolását vagy gúzsbakötését.

Ha ez a három elsődleges, valóban szükséges feltétel érvényesül, az elégséges ahhoz, hogy a rendszer számos másodlagos közös tulajdonsága – esetleg hosszabb késleltetések után – kialakuljon. Például megszülessenek a rendszerrel konform jogszabályok, kialakuljon a politikai, kormányzati és gazdasági vezetőknek a rendszer kívánalmaival összhangban működő viselkedésmódja, az állampolgárok nagy része a rendszer elvárásai szerint szocializálódjék és így tovább.

A „szocialista rendszer” fogalma egy rendszer-családot jelöl meg. Egy-egy ország intézményeinek konfigurációja változik a történelmi időben: Brezsnyev Szovjetuniója más volt, mint Sztáliné. Egy-egy adott időszakban is különböztek egymástól a különböző országok: más volt Honecker NDK-ja, mint Pol Pot Kambodzsája. Ám közös volt – és ez tapasztalatilag egyértelműen igazolható – az a három karakterisztikum, amelyről az imént szóltam.

Melyek azok a szükséges és elégséges feltételek, amelyeknek érvényesülniük kell ahhoz, hogy egy konkrét történelmi képződményről azt állítsuk: ott a kapitalista rendszer uralkodik? A válasz szimmetrikus a szocialista rendszerről mondottakkal.

– A tulajdonviszonyokat illetően domináló szerepe van a magántulajdonnak és legfeljebb alárendelt, kiegészítő szerepe a köztulajdonnak.

– A társadalmi-gazdasági tevékenységek koordinációját illetően domináló szerepe van a piacnak és legfeljebb alárendelt, kiegészítő szerepe a központilag vezérelt bürokratikus koordinációnak.

– Nincsen olyan politikai hatalom, amely ellenségesen állna a kapitalizmussal, a magántulajdonnal és a piaccal szemben. Vagy aktívan támogatja ezeket az intézményeket, vagy legalábbis jóindulatúan, „barátságosan” semleges irányukban.

Felhívom a figyelmet arra, hogy a szükséges és elégséges feltételek között nem soroltam fel a demokráciát. A kapitalista rendszer működhet olyan politikai struktúrában, amely zsarnoki, amely elfojtja a politikai szabadságjogokat, és amelyben a vezetőket nem a parlamenti választások procedúrájával választják ki. A kapitalizmus puszta fennmaradásához csupán az szükséges, hogy a politikai rezsim ne legyen kapitalizmusellenes. A demokrácia problémájára visszatérek a cikk egy későbbi részében.

A fenti három feltételt nem én emeltem ki sokféle feltétel-jelölt közül, a kapitalizmusnak valamiféle önkényes definíciója alapján. A definiálás útja ebben az esetben is hasonló ahhoz, mint amiről korábban szó volt, a szocialista rendszer kapcsán. A tapasztalatból, a valóságos történelmi képződmények tulajdonságainak megfigyeléséből indulunk ki. Jelöljünk ki egy nagyobb országcsoportot, amelyet elég széles közmegegyezéssel kapitalista országnak neveznek. Nézzük meg, mi a közös bennük! Azt találjuk: a fenti három elsődleges feltételnek mindegyikük megfelel – miközben különbözhetnek egymástól másodlagos vonásokban, például a jogrendben, az állam gazdasági aktivitásában és redisztributív szerepében, a lakosság vallási hovatartozásában és így tovább.

A „kapitalista rendszer” fogalma (párhuzamosan azzal, amit fentebb a „szocialista rendszerről” írtam) egy rendszer-családot jelöl meg. Itt is elmondható: egy-egy ország intézményeinek konfigurációja változik a történelmi időben; más volt például a XIX. század Angliájában, mint manapság ugyanott. És egy adott időpontot tekintve, más a mai Svédország és Norvégia, mint az USA vagy Új-Zéland. Ám mindegyik kapitalista országra ráillett az a három karakterisztikum, amelyről az imént szóltam.

A „szocializmus versus kapitalizmus” dichotómia nemcsak a rendszer-családon belüli variánsokat nem zárja ki, de összefér azzal is, hogy léteztek a múltban és léteznek a jelenkorban is olyan konkrét képződmények, amelyek nem sorolhatóak be, erőltetés nélkül, a két rendszer-család egyikébe sem. Íme néhány kivétel:

– Gazdaságilag fejletlenebb országokban hosszú időn át keveredhetnek a prekapitalista és a kapitalista formák.

– Azokban az országokban, amelyekben igen erős az iszlám vallás befolyása, sőt feltámadt a teokratikus politikai-ideológiai uralom, találhatunk sajátos tulajdonformákat, melyek nem nevezhetőek sem köztulajdonnak, sem magántulajdonnak. Ugyanott léteznek koordinációs mechanizmusok, amelyekben a piac szokványos működését az iszlám törvény és/vagy az iszlám tradíció tartósan korlátozza. Ezért ezeknek az országoknak a konkrét rendszere nem illeszthető be a kapitalista rendszer-családba, miközben szocializmusnak bizonyára nem nevezhető.

Ebben nincs semmi nyugtalanító az elemző számára. Munkaképesek lehetnek az olyan osztályozások, amelyek ugyan szigorú elválasztási kritériumokat írnak elő, de tudomásul veszik, hogy léteznek kivételek, az osztályozásba nem igazán beleférő, kétértelmű vagy homályos esetek. Például jól használható a „nő-férfi” dichotómia, még akkor is, ha léteznek hermafroditák.

Amikor két nagy rendszert állítok egymással szembe, csatlakozom ahhoz az intellektuális hagyományhoz, amelynek úttörője Marx volt. Az ő nevéhez kapcsolható a „kapitalizmus” fogalmának előtérbe helyezése. Azóta mások is, köztük nem marxisták, szívesen használták a kapitalizmus-szocializmus ellentétpárt. Elég itt Polányi Károly, Max Weber, Ludwig von Mises és Joseph Schumpeter nevét megemlíteni.

Nem ez az egyedül lehetséges pozitív megközelítés a rendszer fogalmának tisztázásához. A kutatók egy része elveti ezt a dichotómiát, azaz két fő rendszer, két modellcsalád éles szembeálltását. Ehelyett azt hangsúlyozza: valójában minden konkrét rendszer különböző elemek keveréke. A köztulajdon és a magántulajdon, a bürokrácia és a piac, a demokrácia és a diktatúra, továbbá számos egyéb karakterisztikum a közelmúlt és a jelen mindegyik országban megtalálható, ám ezek az elemek országonként és időszakonként más-más arányokban kombinálódnak. Igen sokféle kombináció létezik, ezek többféle szempont alapján tipologizálhatók.

Nem vetném el mereven ezt a megközelítést, magam is szívesen alkalmazom az egyazon rendszer-családhoz tartozó konkrét történelmi realizációk megkülönböztetésére. Amint azt az imént említettem, más volt Kambodzsa, mint az NDK, más Svédország és Norvégia, mint az USA vagy Új-Zéland. És mégis, kitartanék amellett, hogy roppant erős a megvilágító és magyarázó ereje az éles dichotómiának!

Most már kezünkben van az a fogalmi apparátus, amelynek segítségével felelhetünk arra: mikor fejeződött be a rendszerváltás.

A rendszerváltás végbement, amikor az elemzés tárgyát képező országról megállapítható: abban egyfelől már nem érvényesül a szocialista rendszer három elsődleges karakterisztikuma, másfelől már érvényesül a kapitalista rendszer három elsődleges karakterisztikuma.

Ebben a pozitív megközelítésben kijelenthető: az Európai Unió tíz új posztszocialista tagállamában, köztük Magyarországon is, végbement a rendszerváltás. (Nem állítom azt, hogy kizárólag ebben a tíz országban ment végbe, de mondanivalóm kifejtése nem igényli annak tisztázását, vajon más országban is befejeződött-e a rendszerváltás.)

Ez pozitív kijelentés. Tapasztalatilag igazolható vagy cáfolható. Nem szeretném írásomat sok statisztikai adattal terhelni; mindössze két Magyarországra vonatkozó adatot közlök, amelyeket az EBRD jelentéseiből vettem át.

– Teljesül a szükséges és elégséges feltételek közül az első: 2004-ben a GDP nyolcvan százaléka származott a magánszektorból.

– Teljesül a feltételek közül a második is. Az EBRD szakértői „osztályzatokat” adnak az országoknak arra vonatkozóan: meddig jutottak előre a posztszocialista átmenet során a piacgazdaság különböző jellegzetes vonásainak kialakításában. (Transition indicator scores). A legjobb „osztályzat” a „4+”. Magyarország ezt a legjobb osztályzatot kapta a koordinációs mechanizmusokkal kapcsolatos két „tantárgyban”: a kereskedelem és a devizatranzakciók liberalizációjában. Ez tükrözi azt, hogy a koordinációban immár domináló szerepe van a piaci mechanizmusnak.

– Nem támasztom alá számszerűen a harmadik feltétel teljesülésére vonatkozó kijelentést: Magyarország politikai rendje és törvényei védik a magántulajdont és a piac intézményeit. Az olvasó ellenőrizheti a kijelentés igazságát.

Pozitív megállapítást tettem, amely nem tartalmaz értékítéletet. A rendszerváltás megtörtént – ennek a változásnak lehet örülni vagy lehet emiatt elkeseredni. Az örvendezők és az elkeseredettek között azonban nem lehet vita arról, hogy a tíz új tagországról elmondható: beléptek a kapitalista rendszer-családba, mert az elsődleges rendszer-karakterisztikumok tekintetében immár hasonlóak a többi kapitalista országhoz.

Az emberek nehezen szokták meg a kapitalizmus szó használatát. A kommunista hatalom évtizedeiben a közgondolkodást mélyen indoktrinálták. Az újságok, a rádió és a tévé, az iskola és az egyetem, az ünnepi beszédek és a pártszemináriumok beoltották az emberekbe azt az eszmét, hogy a kapitalizmus gyűlöletes és elvetendő rendszer. Még akiben volt is ellenérzés a fennálló szocialista rendszerrel szemben, az sem kívánta volna „a kapitalizmus restaurációját”. A szocializmus radikális ellenfelei sem jelentették ki – még illegálisan terjesztett, egyébként bátran szókimondó írásaikban sem -, hogy „kapitalista” rendszert szeretnének. Azért nem, mert nem gondolták ezt teljesen végig, vagy ha tulajdonképpen a kapitalizmus helyreállítását pártolták is, nem akarták hangsúlyozni, mert arra számítottak, hogy az ellenérzést váltana ki olvasóikban. Jellemző, hogy amikor már megszűnt a cenzúra és vele az öncenzúra ebben a tekintetben, a politikusok, a publicisták és a társadalomtudósok sokáig kerülték ezt a kifejezést.2 Nem találkozunk a kifejezéssel az 1989 után alakuló pártok első programnyilatkozataiban. Szívesebben használtak olyan eufemisztikus kifejezéseket, mint „piacgazdaság”, mert az elfogadhatóbb volt az antikapitalizmusra hangolódott emberek fülének.

A politikai struktúra változása pozitív megközelítésben

Az Európai Unió tíz kelet-európai új tagországában nem csak az a minimum-feltétel teljesült, hogy megszűnt a kapitalizmussal szemben ellenséges marxista-leninista ideológiát valló kommunista párt egyeduralma és így lehetővé vált az átlépés a kapitalista rendszer-családba. Ennél sokkal több történt, sokkal mélyebb volt a fordulat: a diktatúrát demokrácia, a kommunista párt politikai monopóliumát több párt versenye váltotta fel.

Ez a politikai változás – amint a gondolatmenet korábbi részében hangsúlyoztam – nem szükséges feltétele a rendszerváltásnak. A szocializmust felválthatta volna a kapitalizmus úgy is, hogy az egyik fajta politikai zsarnokság helyébe egy másik fajta zsarnokság lép. Gondoljunk csak 1919-re és az azt követő első időszakra, amikor a vörös terrort fehér terror váltotta fel. Vagy emlékezzünk vissza a Pinochet-puccsra. Különleges történelmi szerencse tette lehetővé, hogy ez a kétfajta átalakulás egybeessék.

Eddig magyarázat nélkül használtam a „demokrácia” szót. Mivel cikkem fő célja a fogalmi tisztázás, szükség van a kifejezés értelmezésére. Megint ugyanazt a módszertant alkalmazom (és ez nem magától értetődő, mindenki által elfogadott metodika!), amelyet a „szocializmus” és a „kapitalizmus” definíciójánál használtam. Ismét nem normatív, hanem pozitív szemlélettel közeledünk a jelenség megértéséhez. Vannak országok, amelyeket közmegegyezéssel demokráciáknak neveznek. Bizonyára idesorolhatóak az Európai Unió régi tagországai, továbbá néhány tengerentúli ország: az USA, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland. Melyek ennek az országcsoportnak azok a vonásai, amelyek közösek és amelyek érdemlegesen megkülönböztetik őket olyan országoktól, amelyeket a közmegegyezés nem tart demokráciának? Akárcsak korábban, a szocializmus és a kapitalizmus pozitív megközelítésű jellemzésénél, a lehető legkevesebb karakterisztikumot keresem – a szükséges és elégséges feltételeket, az elsődleges megkülönböztető ismérveket.

Schumpeter nyomán a demokrácia procedurális jellegzetességeiben találjuk meg azokat a megkülönböztető vonásokat, amelyek a kormányzás más formáitól elválasztják. Pozitív megközelítésben egy ország kormányzati formája akkor és csak akkor minősül demokráciának, ha a vezetőket jól definiált procedúra keretében választják ki. A procedúra legfontosabb elemei a politikai pártok versenye és az erre épülő ismétlődő szavazás, valamint a megválasztott parlament törvényalkotó tevékenysége. Azokat, akik eddig kormányoztak, nem kell (és nem is lehet) demonstrációkkal, tömegnyomással, felkeléssel, zendüléssel, fegyveres erővel, gyilkossággal, összeesküvéssel eltávolítani. Azok civilizált formában, szavazási procedúra keretében, az esedékes választások alkalmával leválthatók. Azok a korábbi vezetők, akiket nem választottak meg, ellenállás nélkül átadják helyüket a választás győzteseinek. Ezeket a procedurális jellegzetességeket tekintem a demokrácia érvényesüléséhez szükséges és elégséges minimum-feltételeknek.

Külön kiemelem, mi az, amit nem tartalmaz a fenti jellemzés.

A) Nem tartalmaz semmiféle megállapítást arra vonatkozólag, mennyire érett vagy fejlett a szóban forgó rendszer demokráciája. Akkor is teljesítheti a minimum-feltételeket, ha egyébiránt még eléggé nyers és kialakulatlan, ha még nem eléggé érvényesül a kormányzás átláthatósága és gyenge az állampolgárok közvetlen részvétele a politikai döntésekben.

B) A minimum-feltételek nem tartalmaznak követelményeket a kormányzat minőségére vonatkozóan. A demokratikusan megválasztott kormány lehet kompetens vagy inkompetens, lehet takarékos, vagy pazarló, lehet őszinte vagy félrevezető – a minimum-feltétel azzal teljesül, hogy a vezetők kijelölésénél megtartották a demokrácia játékszabályait.

C) A minimum-feltételek megfogalmazása nem alkalmazza az alkotmányjog fogalmi apparátusát. Lehet egy országnak olyan alkotmánya, amely eleve magában foglalja a minimum-feltételt, azaz szabályozza a parlamenti választás és a kormány-kijelölés procedúráját. Ám a kormányzati forma teljesítheti a fenti minimum-feltételeket akkor is, ha az alkotmány nem eléggé pontos ebben a tekintetben. Az alkotmányosság úttörőjének, Nagy-Britanniának mind a mai napig nincsen kodifikált alkotmánya.

D) A minimum-feltételek nem foglalnak magukban semmiféle megállapítást a demokrácia stabilitására vonatkozóan. Lehetővé tesznek egy tesztet annak tisztázására, vajon demokrácia van-e egy bizonyos országban egy adott időpontban. Ám nem foglalnak magukban politikai ajánlásokat arra vonatkozóan, hogyan kell a demokráciát megőrizni. Ez fontos figyelmeztetés, amelyet hozzá kell tennem korábbi írásaimhoz.

Magyarországon ma demokrácia van, mert mostanáig tiszteletben tartották a vezetők kiválasztására és leváltására vonatkozó procedurális előírásokat. A vesztesek feladták hatalmukat és civilizált formák között átadták a győzteseknek. Tavaly, 2006-ban fordult elő első ízben, hogy a kormányzó koalíciót újraválasztották – ez is a procedurális játékszabályok szerint ment végbe.

Igen ám, de az a tény, hogy eddig mindig így történt, nem ad abszolút garanciát arra, hogy ugyanez történik a jövőben is. A minimum-feltételek teljesítése ma nem elégséges feltétele annak, hogy a demokráciát megőrizzük holnap. A minimum-feltételeket tiszteletben kell tartani minden nap, újra és újra! Ha nyertél – élj a kormányzás jogával! Ha vesztettél – fogadd el a politikai vereséget! A győzelmet elfogadni, ez nem túl nehéz. A vesztés elfogadása – ez az a lakmusz-próba, amelyen lemérhető, működik-e a demokrácia. Ha jelentős politikai erők ezt a minimum-feltételt nem teljesítik, akkor veszélyben van a demokrácia.

Visszatérek azoknak a kijelentéseknek a felsorolásához, amelyeket a minimum-feltételek nem foglalnak magukban.

E) Gondolatmenetem szempontjából fontos hangsúlyoznom: a most ismertetett pozitív definíció nem foglal magában értékítéletet. Lehet a minimum-feltételt teljesítő demokratikus kormányzati formát szeretni vagy megvetni. Itt most csak arra a pozitív kérdésre szorítkozunk: egy adott országban egy adott időszakban demokrácia van-e?

A pozitív megközelítés kritériumait alkalmazva megerősíthetjük a megállapítást: igen, Magyarországon (és hasonlóképpen a többi kilenc új kelet-európai EU-tagállamban) demokrácia van.

A kapitalizmus és a demokrácia fogadtatása: Normatív megközelítés

Áttérek a problémák normatív megközelítésére. Ezt két szakaszra tagolom. Először azokról szólok, akik nem vonják kétségbe a pozitív megállapításokat, miszerint a kapitalizmus felváltotta a szocializmust, és demokrácia lépett a diktatúra helyébe. Ezt nem tagadják – csak rosszallással, vagy éppenséggel felháborodással tekintenek a változások nyomán kialakult állapotokra.

Tisztában vagyok azzal, hogy széles körű az elégedetlenség. Nem a hangos tüntetéseket tartom a rossz közérzet fő megnyilvánulásának. Fontosabb, még inkább figyelemre méltó azoknak a zúgolódása, akik panaszaikat nem harsogják hangosan az utcákon. Elégedetlenségüket tükrözi nem is egy megbízható közvélemény-kutatás, valamint több gondos és tárgyilagos empirikus tanulmány.

Írásomban nem elemzem a lakosság elégedetlenségének megnyilvánulásait és okait. Kizárólag néhány, az értelmiség köreiben és a politikai diskurzusban sokszor elhangzó nézethez fűzök néhány megjegyzést. A nézetek három csoportjával foglalkozom.

Az egyik csoportba azokat a nézeteket sorolom, amelyek támogatják a kapitalizmus reformját. Bírálják a fennálló helyzetet, ám anélkül, hogy alapvetően elutasítanák a kapitalizmust. Ez a bírálat kizárólag a rendszer egyes vonásai ellen irányul. Ezt hasznosnak tartom, és magam is ezt a fajta kritikát próbálom gyakorolni.

A bírálatnak ez a típusa igen messzire mehet, igen éles is lehet. Sok esetben a kapitalizmus gyötrő, igazságtalan, morálisan felháborító rendszerspecifikus tulajdonságaival kerülünk szembe. Közismert példák erre a jövedelem, a vagyon és a tudás eloszlásának bántó és igazságtalan mértékű egyenlőtlenségei, továbbá a tömeges munkanélküliség és a foglalkoztatás alacsony szintje. E visszásságok teljes kiküszöbölése lehetetlen, ám lényeges csökkentésük megvalósítható.

Az említett nézetek képviselői nem javasolják a kilépést a kapitalista rendszer-családból. Azt ajánlják, hogy a jelenleg működő rendszer-variáns helyett egy másik variáns valósuljon meg. Ez tehát nem a kapitalizmus megdöntésére irányul, hanem csupán egyes intézmények, jogszabályok vagy szokások módosítására. Szerencsére ez a fajta kritikai nézet eléggé elterjedt.

A következő csoportba azok tartoznak, akik egy Harmadik Rendszert szeretnének látni. Az Első Rendszer, a kapitalizmus rossz. A helyébe lépni akaró Második Rendszer, a szocializmus is rossz. Jöjjön hát a Harmadik Rendszer! (Vannak, akik nem Harmadik Rendszerről, hanem Harmadik Útról beszélnek, ugyanebben az értelemben.) Bizonyára ehhez a csoporthoz tartozik a neomarxisták egy része (bár nem mindegyikük), de hasonló nézeteket hallhatunk olyanoktól is, akiknek nincs közük a marxizmushoz. Találkozhatunk ezzel a nézettel Magyarországon, de jelen van másutt is.

Legyen a jobb világ más – de mi legyen ez a másság? Biztosan ne hasonlítson Lenin és Sztálin szörnyű rendszeréhez! Ám ha megkérdezzük e nézetek apostolaitól, hogy milyen konkrét tanulságokat vontak le a kommunista rend bukásából, nem kapunk meggyőző választ. A tipikus válasz az, hogy a bukás ténye nem vezet el irányadó következtetésekhez. Lenin, Sztálin és követőik roszszul végezték a dolgukat – most jól kell megvalósítani a szocializmust. De hogyan? Nem tudják, de nem is érzik kötelességüknek, hogy megmondják. Szerintük intellektuálisan és morálisan jogosult egy létező rossz rendszer elvetése – még akkor is, ha nem tudják konstruktív módon felvázolni egy jobb rendszer megvalósítható tervét.

Nézetem szerint a fentiekben felvázolt válasz felelőtlen. Nagy múltra tekinthet vissza; ez volt Marx válasza, aki mindig ódzkodott attól, hogy egy jövendő szocialista társadalom működési szabályainak átgondolásával bíbelődjék. Sőt, fitymálóan ócsárolta azokat, akik megpróbáltak gondolkodni ezen. „…A párizsi Revue Positiviste szememre veti egyrészt azt, hogy a gazdaságtant metafizikusan tárgyalom, másrészt – képzeljék csak! – azt, hogy csak az adottnak a kritikai taglalására szorítkozom, ahelyett, hogy recepteket (…) írnék a jövendő lacikonyhája számára.” Engels az Anti-Dühringben gúnyolódik azon a tudóson, aki „a saját fejéből, végérvényes igazságokkal terhes eszéből” próbálja megtervezni az új utópikus társadalmi rendet. Marx és Engels azt sugalmazták: a jövendő társadalom működésének előzetes lelkiismeretes átgondolása nem „tudományos”. Százmilliók egyszer már súlyos árat fizettek az ilyesfajta felelőtlenségért, amikor mindannyiunk eleven testén próbáltál kikísérletezni, milyen legyen a jövendő társadalma.

A kapitalizmusnak sok a visszataszító vonása, igaz. Nem várom el az „utca emberétől”, hogy jobb rendszert javasoljon helyébe. Nem kötelezném erre az írókat sem, akik műveikben bemutatják a kapitalista rendszer sötét oldalát. Sőt, nem várom el a konstruktív ajánlásokat az értelmiség többi részétől sem, feltéve, hogy nem szakmájuk a társadalmi folyamatok kutatása. Ám nézetem szerint mások a követelmények azokkal a közgazdászokkal, szociológusokkal, a politikai filozófia vagy a jelenkori történelem tudósaival szemben, akiknek az a szakmájuk és élethivatásuk, hogy a társadalom átalakulásának folyamatait tanulmányozzák. A szakmai felelősségérzet és az intellektuális tisztesség megkövetelné, hogy ha a kapitalizmus elvetésére buzdítják embertársaikat, mondják is meg, mégpedig a történelmi leckék gondos feldolgozása után mondják meg: milyen rendszert állítsunk a kapitalizmus helyébe? Álljanak elő konstruktív módon alternatív társadalmi tervrajzokkal! Vizsgálják meg lelkiismeretesen, hogy az ajánlott rendszer képes lesz-e működni! Reálisan számba veszi-e az emberi természetet? Számol-e a technika mai állapotával? Ha azt kívánják, hogy demokratikus kormányzati formában bonyolódjék a politikai élet – van-e esélyük arra, hogy szabad választásokon az ő tervrajzukat támogatják majd a szavazók? Vagy más kormányzati formát ajánlanak? Ha lennének ilyenek tervrajzok, el lehetne gondolkodni rajtuk, vitatkozhatnánk velük. Üres szólamokkal és utópiákkal nem lehet és nem is érdemes vitába szállni.

Végül külön csoportba sorolom az ambivalens populizmus hirdetőit. Idézem retorikájuk néhány jellegzetes kifejezését: „karvalytőke”, „luxusprofit”, „bankárkormány” stb.

Tulajdonképpen miféle gazdasági rendszert szeretnének látni azok, akik ezekkel a szólamokkal akarnak hangulatot kelteni? Hogyan, miféle rendszabályokkal lehetne lefordítani a szlogenben rejlő bírálatot a gyakorlat nyelvére? Csak galamblelkű kapitalisták kapjanak működési engedélyt, karvalylelkűektől meg kell tagadni. Legyen profit – de ne legyen luxusprofit. Működjék a kapitalista gazdaság, de bankok nélkül, mert azok nem számíthatnak arra, hogy az állam jogrendje megvédi tulajdonukat és kikényszeríti szerződéseik betartását.

Ennek a retorikának nincsen bátorsága ahhoz, hogy elvesse a kapitalizmust és nincs kellő intellektuális ereje ahhoz, hogy a kapitalizmus megvalósítható és hasznos reformjait terjessze elő.

„Az elit leváltása” és „az igazságtétel”: Normatív közelítés

Befejeztük a normatív közelítés elemzésének első szakaszát; azokkal a nézetekkel foglalkoztunk, amelyek tudomásul veszik a rendszerváltás tényét – de nem szeretik annak következményeit.

Az elemzés második szakaszában most azokat a nézeteket vesszük elő, amelyek szerint kétséges: volt-e egyáltalán rendszerváltás? Ilyenkor összekeverednek a pozitív kritériumok és a normatív követelmények. (Persze, eszem ágában sincs firtatni, hogy e nézetek képviselői ismerik-e a „pozitív-normatív” megkülönböztetést, és hogy egyáltalán átgondolták-e álláspontjuk megalapozását. Ez mondanivalóm szempontjából közömbös. Mi, akik az álláspontokat értelmezzük, ettől függetlenül besorolhatjuk egyik vagy másik nézetet ebbe vagy amabba a kategóriába.)

A pozitív és normatív megközelítést összekeverő nézeteknek azonos a szerkezetük. A gondolatmenet a következő formulával kezdődik:

A rendszerváltást befejezetlennek tekintem (sőt esetleg olyan folyamatnak tartom, amely igazából még el sem kezdődött), mert csak azt a változást tekintem „rendszerváltásnak”, amely kielégíti a következő feltételt vagy feltételeket…

És itt következik a normatív feltétel, esetleg együttesen több feltétel megnevezése.

Sokféle normatív feltétel hangzott el a közbeszédben korábban is, és most is, a nyár végi-őszi felizzott politikai légkörben. A cikk bevezetésében idéztem néhány Kossuth téri beszédet, ezekből és más hasonló felszólalásokból kiemelve egy-egy normatív követelést, állítottam össze az alábbi hat példát.

1. példa. Nem beszélhetünk rendszerváltásról, amíg a régi kommunista rendszer káderei ülnek a vezető pozíciókban. A rendszerváltás nélkülözhetetlen része a teljes őrségváltás, más szóval, a társadalomtudomány szaknyelvén, a korábbi elit teljes vagy majdnem teljes lecserélése, felváltása egy új elittel.

2. példa. Nem beszélhetünk rendszerváltásról, amíg a régi rendszer idején elkövetett bűnökért nem büntették meg a bűnösöket. A rendszerváltás nélkülözhetetlen része az igazságtétel.

3. példa. Nem beszélhetünk rendszerváltásról, amíg a mostani alkotmány van érvényben. Ez az alkotmány nem fogadható el, és hibáit nem lehet toldozás-foldozással, kisebb módosításokkal kiküszöbölni. Új alkotmány kell, amelynek kidolgozásához és elfogadásához alkotmányozó nemzetgyűlésre van szükség.

4. példa. Nem beszélhetünk rendszerváltásról, mert nem kérdezték meg a népet, milyen rendszert akar. Új népszavazás kell ahhoz, hogy az új rendszer legitim legyen.

5. példa. Nem beszélhetünk rendszerváltásról, mert az igazi változásnak szorosan össze kellene kapcsolódnia a nemzeti követelések kielégítésével. Széles spektrumban helyezkednek a szóba került követelések, beleértve a trianoni határok revízióját és az 1919. előtti határok visszaállítását, esetleg raszszista rendszabályok bevezetését annak a befolyásnak a túlsúlya ellen, amelyet a nem magyarok, vagy a nem teljesen magyarok, vagy a zsidók gyakorolnak.

6. példa. Nem beszélhetünk rendszerváltásról, amíg marad a jelenlegi államforma. Ez hasonlít a körülöttünk lévő országok szokványos köztársaságához, holott nekünk egy igen sajátos államformát kellene kialakítanunk, amely a Szent Korona-tanon alapul. Vagy esetleg nem is köztársaságban kellene élnünk, hanem vissza kellene állítani a királyságot.

Mind a hat példában a szóban forgó nézet képviselői tagadják azt, hogy a rendszerváltás végbement. Nem arra alapozzák a tagadást, hogy valamelyik pozitív minimum-feltétel nem teljesül (tipikus esetben fel sem ismerik e feltételek jelentőségét). Azért tagadják, mert a fennálló helyzet nem elégíti ki az általuk felállított normatív feltételt.

Írásomban csak az első két példával foglalkozom.

Az elit leváltása. Kelet-Európa és benne Magyarország viharos ütemben tért át a szocialista rendszerről a kapitalista rendszerre. Érdemes átgondolni a történelmi tapasztalatot. Idézzük vissza azt a hosszú, sok évszázados történelmi időszakot, amelyben a kapitalista átalakulás vezető országában, Angliában a prekapitalista tulajdonviszonyokat fokozatosan szűkebbre szorították a kapitalista tulajdonviszonyok. A monarchia hatalma fokozatosan gyengül, megjelennek önkormányzati formák, a parlamentarizmus első csírái, majd mind inkább nő a választások és a parlament súlya, mígnem kialakul a parlamenti monarchia, végül – történelmi léptékkel mérve a közelmúltban, a XIX. század második felétől – a demokrácia. A gazdasági és a politikai rendszer váltása több lépésben és igen hosszú idő alatt ment végbe. Sokáig álltak fenn átmeneti állapotok, a változás folyamata időnként megrekedt, esetleg ideiglenesen visszafordult, máskor felgyorsult. Miközben igen hosszú időszakot tekintve fokozatosan csökken az eliten belül az arisztokrácia súlya, nem emelhetünk ki ebből a korszakot átfogó átalakulási folyamatból olyan rövid időszakot, amelyben radikálisan és tartósan lecserélődött volna az elit, sem a politikai életben, sem a gazdaságban. Egymás mellett éltek, a hatalomért és a gazdaságért egymással is küzdve, a korábbi és a későbbi rend emberei. Rivalizálás, harc és ugyanakkor összefonódás és kooperáció – mindez különböző arányokban kombinálódva egymás mellett létezett.

A magyar történelem, történelmi léptékkel mérve nagy késlekedéssel, hasonló jelenségeket mutatott fel a XIX. század második és a XX. század első felében az elit összetételének és belső interakcióinak történetében. Igaz, a politikai elit öszszetétele hirtelen megváltozott a szabadságharc leverése után – ám a folytonosság trendje később, a kiegyezés utáni Magyarországon ismét erősen érvényesült. Az arisztokrácia, a nagybirtokosok, a dzsentri réteg, a hivatalnoki középosztály és az üzletemberek által alkotott elit különböző csoportjai együtt éltek. Az elit összetétele módosult ugyan, de szó sem volt radikális őrségváltásról. A korábbi elit – az arisztokrácia, a nagybirtokosok – kezében fontos politikai hatalmi pozíciók maradtak; befolyásuk kiterjedt az üzleti életre is. Rivalizálás és összefonódás egyaránt mutatkozott a heterogén eliten belül, a különböző vezető rétegek és csoportok között. Egyetlen „nagy transzformáció” volt a történelemben, amelyben gyorsan és brutálisan végrehajtották az elitcserét – ez a kapitalista rendszer megdöntése és a szocialista rendszer megteremtése idején ment végbe, először a Szovjetunióban, majd utána a többi kommunista hatalomátvétel nyomában.

Mi zajlott le Magyarországon a mostani rendszerváltáskor? Figyelemre méltó empirikus tanulmányok készültek, amelyek elég világos képet festenek. A posztszocialista átmenet kezdetén felvetődött egy radikális hipotézis, amely szerint a régi elit szinte teljesen átmenti magát, az elit összetétele alig cserélődik, mert „nómenklatura-burzsoázia” alakul ki, és létrejön a „politikai kapitalizmus”. Ez a nézet, amelyben ma is sokan hisznek, igen erős túlzásnak bizonyult. Az empirikus kutatások megcáfolták; még az átmenet korai időszakára vonatkozóan sem igazolódott. Az igazság az, hogy az új politikai és gazdasági elitnek csak egy kisebb hányada volt magasabb pozícióban a régi rezsimben. A többiek közül sokan a régi politikai-bürokratikus rétegek alacsonyabb beosztásából léptek feljebb, míg mások kívülről, a régi eliten kívüli társadalmi csoportokból toborzódtak.

Kovách Imrének és munkatársainak a tanulmányai további érdekes adatokkal támasztják alá az általános megállapításokat. Az egyik számítási eredmény, amit most idézni akarok, a következő feltételezésen alapul: a posztszocialista elit tagjának pályafutásában akkor érvényesült kontinuitás, ha tagja volt az egykori MSZMP-nek. Ez a feltevés erős egyszerűsítésen alapul, hiszen a régi politikai, és még inkább a gazdasági elit tagjai között voltak pártonkívüliek. Annyi azonban bizonyos, hogy szoros volt a korreláció az elithez tartozás és a párttagság között, és ezért az alkalmazott ismérv elég jól eligazít bennünket a régi és új elit közötti kontinuitás feltárásában. Az adatokból világosan látszik, hogy – miközben a rendszerváltás után drasztikus őrségváltás nem zajlott le – hamar megkezdődött a régi gazdasági elit részleges leváltása. Ez a trend folyamatosan folytatódott. 2001-ben az új gazdasági elitnek már csak nem sokkal több mint egy negyede volt olyan egyén, aki az MSZMP tagja volt a rendszerváltás előtt. Vannak olyan felmérések is, amelyek nemcsak a gazdasági elitről, hanem a politikai és kulturális elitről is közölnek adatokat, 2001-re vonatkozóan. Az elit mindhárom szegmensében hasonló a trend: fokozatosan, határozott ütemben csökken az egykori kommunista párttagok részaránya. Eltérő vizsgálati módszerek alkalmazásával folytatott más vizsgálatok eredményeit is figyelembe véve elmondhatjuk: zsugorodik az új elitnek az a hányada, amelyet a régi elit tagjai foglaltak el.

Elismerem, hogy engem is irritál, amikor vezető pozícióban látok olyanokat, akikről személyes tapasztalatból tudom, milyen sokat ártottak, amikor a régi rendszert szolgálták magas beosztásban. A jelen cikk nyelvén: amikor magam is felveszem a normatív megközelítés szemüvegét, sokszor tölt el a düh – de megpróbálok uralkodni az indulataimon. És ha most visszatérek a pozitív megközelítéshez, fenntartom a korábbi álláspontomat: az elitcsere nem szükséges feltétele annak, hogy a rendszerváltást befejezettnek nyilvánítsuk. A kapitalista gazdaság kitermeli a maga vezető rétegét. Adoptálja, magába olvasztja azokat, akik alkalmasak erre a szerepre és – még ha előnyös pozícióból indulnak is – előbb-utóbb kiszelektálja azokat, akik alkalmatlanok. Éppen ez az erős szelekciós mechanizmus a kapitalista gazdaság hatékonyságának egyik titka. A politikai demokrácia is kitermeli a maga vezető rétegét. Akárcsak a piaci versenyben, a pártok és mozgalmak versenyében is szelekció folyik. Aki alkalmatlannak bizonyul, az előbb-utóbb kirostálódik. Senki sem állítja, hogy e két szférában hibátlanul működnek a szelekciós mechanizmusok. Előfordul, hogy a tehetségtelen vagy a tisztességtelen felülre kerül és a tehetséges, a tisztességes szorul alulra. De azért a szelekció eléggé hatékony. Ahogy haladunk előre az időben, úgy válik mind megbízhatóbbá a kiválasztódás, bár számítani kell arra, hogy mindig lesznek hibás szelekciós döntések.

Sajnálatos, hogy nincs teljes esélyegyenlőség. Valóban előnyös lehet, ha valaki (önmaga vagy a családja) „fent” volt már a régi rendszerben is. (Bár hátrányai is lehetnek ugyanennek az induló helyzetnek, mert ellenszenvet is szülhet a környezet egy részében.) Ám az idő múlásával ez az előny elkopik. Bizonyos, hogy senkinek sincs örökre garantált állása, ha alkalmatlan rá. Az elitcserét maga a rendszer hajtja végre.

Igazságtétel. Ha ezen törvénybe foglalt és bírói ítélkezésekkel végződő büntetőeljárásokat értünk – ezekre valóban szinte egyáltalán nem került sor. Egy-két per folyt, 1956 utáni sortüzek ügyében, ezek is felemásan fejeződtek be. Ezen kívül legfeljebb annyi történt, hogy néhány jogszabály kirekesztette meghatározott munkakörökből a régi politikai elit egyes csoportjait.

A 90-es évek elején éles viták folytak az igazságtételről. Törvényjavaslatot is nyújtottak be a régi rendszer idején elkövetett bűnök megtorlásáról, de a javaslatot nem hagyta jóvá a parlament. Mind az akkori pártokon belül, mind a nyilvános vita résztvevői között megoszlottak a vélemények. Nem volt széles konszenzus annak megítélésében, mit kívánna ebben a helyzetben az „igazságos” jogi rendezés. „…Megoldás végül is azért nem volt sem Magyarországon, sem a szomszédos országok bármelyikében, mert a történelmi értelemben vett igazságosság kívánalma a társadalmat mélyen megosztotta” – állapította meg Kende Péter (2000). A vita lassan elhalt, alkotmánybírósági döntések is lefékezték a próbálkozásokat. Később egyszer-egyszer újra felparázslott az igazságtételről folytatott polémia, hogy aztán megint hamvába haljon.

Ismét elmondhatom: magam is felháborodom, amikor a hangversenyteremben egyszer csak szembetalálkozom azzal a vérbíróval, aki barátaimat 1956 után börtönre ítélte. Kis tolvajokat és kocsmai garázdálkodókat börtönbe csuknak, miközben szabadon járnak-kelnek azok, akik aktívan és lelkesen közreműködtek a represszióban. Amikor a besúgók ügyei kavarták fel a közvéleményt, együtt éreztem a zúgolódókkal: az elnyomás gépezetének kis csavarjai kerültek a látótérbe, miközben hajuk szála sem görbült azoknak, akik a gépezet nagy motorjai és lendkerekei voltak.

Ám most is fenntartom a pozitív megközelítés során korábban kifejtett álláspontot: a bűnösök megbüntetése nem szükséges feltétele annak, hogy befejezettnek nyilvánítsuk a rendszerváltást. Értelmezzük nagyon pontosan és szigorúan a „szükséges” jelzőt. Az új gazdasági és politikai rendszer akkor is képes működni, ha a bűnösöket nem büntették meg.

Illúziók nélkül kell tekintenünk az új rendszerre. Még ha az erkölcs, magasabb mércével mérve, meg is követelné a bűnösök bűnhődését – sem a kapitalista gazdasági rend, sem a parlamenti demokrácia nem a tiszta erkölcs diadala. A demokrácia egyik őshazájában, az Egyesült Államokban, ahol első ízben fogalmaztak meg és hagytak jóvá demokratikus alkotmányt, a szent történelmi pillanatban sokmilliónyi fekete senyvedett rabszolgasorban. Volt olyan alapító atya, aki maga is rabszolgatartó volt. A rendszerváltással és az ezzel nálunk összefonódott kormányzati forma váltással megteremtődtek a kapitalista rendszer és a demokratikus kormányzási forma működésének minimum-feltételei. Ez önmagában is óriási jelentőségű történelmi vívmány. De ezt senki sem tekintheti többnek a minimumnál. Ez a kiindulópont – és az már főképpen az ország vezetőin és polgárain múlik, hogy ettől a startvonaltól indulva hová jutnak.

A két elvárás (az elit leváltása és az igazságszolgáltatás) között van összefüggés, amit érdemes alaposan végiggondolni.

Az 1989-ben elkezdődött rendszerváltás vér nélkül, erőszaktól mentesen valósult meg. Nemrég ünnepeltük meg 1956 ötvenedik évfordulóját, időszerű az összehasonlítás az akkori történésekkel. Igaz, akkor az első mozgalmak nem tűzték a zászlójukra a rendszerváltás célját. Ám ha külső erők le nem verik, valószínűleg rendszerváltáshoz vezetett volna. Olyan rendszerváltáshoz, amelyről utólag senki sem mondhatta volna azt, hogy vértelen volt. Fegyveres felkeléssel kezdődött, és a régi rend vezetői kezdetben megpróbáltak fegyveresen szembeszegülni a felkelőkkel. Szovjet tankok jelentek meg és lőttek a budapesti utcán. Emberek ezrei haltak meg a barikádok mindkét oldalán. Érlelődött a szándék a lakosság körében a régi rendért felelős emberek megbüntetésére. Sokan voltak, akik bosszúra vágytak, az indulatok néhány helyen a lincselésig fajuló túlkapásokhoz vezettek.

Ez alkalommal, 1989-ben és azután mindennek nyoma sem volt. „Bársonyos” volt a forradalom, hogy a csehek remek kifejezését idézzem. Nem azért nem folyt most vér, mert három és fél évtized alatt megváltozott az emberi természet. A mostani átalakulás megegyezéssel, kompromisszumokkal kezdődött, a tárgyalóasztalok mellett. Az átalakulás forgatókönyvét megbeszélték, pontról pontra „kialkudták” a régi és az új vezetők. Azok, akik korábban osztatlan hatalmat birtokoltak, meg sem próbáltak fegyverhez nyúlni, hanem közreműködtek a demokratikus procedúra és a kapitalista gazdaság kialakításában. Fogcsikorgatva tették, de megtették. Többek között azért kooperáltak, mert nem lettek kirekesztve sem a politikai, sem a gazdasági életből – feltéve, hogy elfogadják az új játékszabályokat.

Egymásnak ellentmondó értékek feszülnek itt egymás ellen. Az egyik oldalon: az őrségváltás és az igazságtétel, a másik oldalon az erőszakmentesség igénye. Ha már normatív megközelítésről van szó, s a magam értékrendjét akarom megvallani: az én szememben fontosabb az a követelmény, hogy a nagy társadalmi átalakulások vér nélkül, emberi életek feláldozása és erőszakoskodások nélkül menjen végbe, mint az a követelmény, hogy eltűnjenek a régi arcok, és igazság tétessék. De tudom, hogy nem mindenki osztja ezt az értékrendet, és akár erőszak útján is, de ki akarja követelni a régi rend embereinek kirekesztését és megbüntetését.

Záró következtetések

Írásom fő célja az volt, hogy egy megközelítési módot, metodikát sugalmazzon. Hogyan kell megközelíteni valamilyen társadalmi képződmény pozitív definícióját? Hogyan kell az elméleti elemzésben élesen szétválasztani a pozitív és a normatív szemléletet? Ezek korántsem könnyű problémák, s a megoldásuk nem triviális. Ezekre az elméleti feladatokra próbáltam példákat bemutatni.

Amint azt az írás bevezetése bejelentette, nem bocsátkoztam vitába a Kossuth téri tüntetőkkel, sem a belpolitikai események naponta olvasható vagy a tévé képernyőjén látható kommentátoraival. Mégis azt remélem, hogy a gondolatok, amelyeket eléggé elvont szinten fejtettem ki, talán hozzájárulhatnak a további higgadt mérlegeléshez és ezzel a kedélyek lecsillapodásához.

Valamennyien, belemerülvén a napi események megfigyelésébe és értékelésébe, hajlamosak vagyunk elveszíteni érzékünket a távlatok iránt. Nem látjuk a fától az erdőt. A rendszerváltás fundamentális tényeinek felidézése – az emlékeztetés arra, hogy létrejött a kapitalista gazdaság és a parlamenti demokrácia – segíthet abban, hogy megkülönböztessük a mindennapok kisebb tapasztalatait a valóban nagy történelmi átalakulástól.

Szinte divatba jött fitymáló szavakat mondani az elmúlt tizenhat évről. Tiltakozom! Vissza kell gondolnunk az alapvető változásokra, hogy megvédjük önmagunkat ezek ellen a felelőtlen támadásokkal szemben, és kiegyensúlyozottabb szemléletet alakítsunk ki gondolkodásunkban.

Arra is ösztönözni szeretném az olvasókat, hogy gondolják az átalakulással kapcsolatos követelmények és feltételek egymáshoz viszonyított súlyát. Ha sikerült őket meggyőznöm arról, hogy a rendszerváltásnak és a demokráciának vannak minimum-feltételei, akkor éppen e feltételek védelmének kell megadnunk a legmagasabb prioritást.

(A cikk alapjául szolgáló tanulmány teljes terjedelemben a Közgazdasági Szemle áprilisi számában jelenik meg. A tanulmány öt táblázatot közöl, továbbá ismerteti a felhasznált irodalmi forrásokat.)

1 A pozitív kritérium a következő: az azonos fajba tartozó egyedek egymás között szaporodnak és termékeny utódot képesek létrehozni.

2 Munkatársaimmal végigböngésztük a Heti Világgazdaság, a Magyar Narancs és a Hitel valamennyi, a rendszerváltás kezdetén megjelent számát. 1992-1993 körül kezd feltünedezni az írásokban a „kapitalizmus” szó. Nemrég György Péter emlékeztetett erre a sajátos szemérmes elhallgatásra: „…1989 a többpártrendszert jelentette és ígérte, s szinte senki nem beszélt a kapitalizmusról. Kormány kormányt követett, s mind joggal óvakodott attól, hogy megismertesse a lakossággal a kapitalizmus realitását.” (György Péter: Kádár János – a forradalom évfordulóján, Élet és Irodalom, 2006. november 10.)

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 09. szám