KOLTAI TAMÁS
Légből kapott kispolgárok
Színház
Ödön von Horváth egyike volt az „A típusú átvilágítás” mestereinek. Észrevette, ami a látszatok mögött van. Tudta, hogyan akarnak élni az úgynevezett kisemberek, és azt is, hogyan élnek valójában. Meg hogy a kettő közötti távolságnak – kortársa, Brecht frappáns megfogalmazása szerint a „a célok elérhetetlenségének” – mi az oka. Fölismeréséből olyan színdarabok születtek, mint például az örökzöld Mesél a bécsi erdő. Szereplői akár tisztességesek is lehetnének, de – újabb idézet az előbbi szerzőtől – „körülményeik nem engedik”. A nyájas fölszín alatt számítás, érdek, gonosz ösztön rejtőzik, és elnyomja a nemesebb érzelmeket. A linkóci ifjú Alfréd a szerelem helyett idősebb hölgyek pénzét választja. Mariann, az ártatlan fiatal lány megcsalódva eladja magát. A kedves papa, a Tündérkirálynak nevezett bababoltos kitagadja revügirlnek állt gyermekét. Oszkár, a lágyszívű hentes alamuszi módon kivárja, amíg a lány kimért húsként a prédája lesz. A tisztes Nagymama a jó erkölcs nevében csecsemőt gyilkol. A sportos egyetemista Kasselből (vagy Dessauból) nemsokára Hitler-ifjú lesz. Történik mindez a kedélyes Bécsben és környékén a boldog békeidők után, de történhetne akárhol és akármikor – a modell nem változott. Vélhetnénk, ha valamit, akkor ezt az anekdotikus lélektani realizmust tudja a magyar színház, hiszen ez a legfőbb hagyománya. A Nemzeti stúdiószínpadán azonban szimplán és harsányan, a belső viszonyok értelmezése nélkül adatik elő a darab. Árnyalásnak nyoma sincs, föl sem merül, hogy Valéria, a hervadó szépasszony megalázkodás és önérzeteskedés között csapongó szeszélyeinek vagy az áldozatleső hentes kenetességének milyen motívumai vannak, illetve a viselkedés mögött milyen karakterek rajzolódnak ki. Nem látni a szerelmes svihák kellembe csomagolt linkségét és a lírai lányka elszánt életösztönét. (Alfrédnak minimum sármosnak illene lennie, Mariannról pedig el kellene hinni, hogy nemcsak mondja, hanem tényleg megpróbált strichelni.) A hangerő és a modor kevés ehhez. Ha Básti Juli (és a rendező) annyi fáradságot sem vesz, hogy egy ajtó mögé lépve, amely – sajnos – csak a hátsó színpadra, nem az üzletébe vezet, ne egy „légből kapott” székkel lépjen ki azon minutában, hanem minimális hitelt adjon annak, amit tesz vagy ami történik benne, akkor nincs miről beszélni. Kivétel Molnár Piroska jóságosan gonosz, gömbölydeden szipirtyó Nagymamája, aki szörnyeteg kíváncsisággal ólálkodja körül Mariannt, miután közölte vele (mellesleg általa elveszejtett) gyermeke halálhírét. És Csoma Judit, a Nagymama lánya, aki megfélemlítve, rettegő eréllyel próbál lázadni anyja ellen.
Keszég László mintha nem ambicionálta volna, hogy érvényesítse, amit tud. Ha egy színpadi káoszban elcsattanó pofon látszatát sem sikerül hitelesen megrendezni, akkor majdnem fölösleges föltenni a további kérdéseket. Számtalan kérdés lenne, de csak egyet említek. A Maxim mulatóban játszódó jelenet a szembesítésről szól. A Tündérkirály, akit direkt ez okból hoztak ide, fölismeri Mariannt egy meztelen revü botrányos szereplőjeként. A pillanat hatása a leleplezés és a reagálás polifóniájából fakad. Apa és lánya a megszégyenülés, a dac és a fölháborodás mezsgyéjén. A kaján kibicek szörnyülködése. Elképedés és feszültség. Ehhez frontális beállítás kell, amelybe a közönség nézőpontja is bele van komponálva. Oldalnézetből, sután elkapkodva a jelenet meghal. Hasonló fókuszpontok nélkül a többi is. Végül maga a darab.
*
A kedélyes osztrák „sógor” Pintér Béla és Társulatának Árva csillag című előadásában is megjelenik rövid időre, hogy öntudatosan kommendálja tiszta pálinkáját a szegény magyaroknak, akik a maguk pátriájában kénytelenek beérni pancsolt löttyel, és ráadásul azt hiszik igazinak. A tévedésre csak akkor derül fény, amikor az osztrák nedű alkalmas üzemanyagnak bizonyul a Földre tévedt űrlények hazarepítéséhez, míg az Ibrányban házilag fabrikált pálinka nem használható űrbenzinként. A két ijedt, bár viszonyainkat odaföntről kellemesnek találó nőnemű űrlény, szerencsés hazatérésének lehetőségét ekképp megragadva, hálából magával viszi az ibrányi illetőségű és a helyi fölvizezett pálinkával jó kapcsolatban álló Pók Mihályt, annál inkább, mert egyikük igencsak beleszerelmesedett. A kedves kis „pókocska” a maga szent együgyűségében – föltehetően erre utal a Sacra Infantilia alcím – alighanem a mi ki hazai provinciánk megmentésre érdemes egyedét képviseli. Mert ami körülötte található szűkebb és tágabb körzetben, az leginkább a kisszerűség és bunkóság tárgykörébe tartozik. A közbeszédből tájékozódó űrkülföldiek például meg vannak győződve arról, hogy nálunk a magyarok vannak kisebbségben, a többség a cigányok (talán még a zsidók), és aki ebben az országban még nem vett részt félpályás útelzárásban, az egyáltalán nem számít. A minden értelemben eltévedt bolygóközi csudabogarak kalandjaiba Pók Mihályon kívül bekapcsolódik néhány ibrányi lakos, továbbá nyomozóként az FBI hozzánk delegált képviselője, aki úgyszintén romantikus viszonyba keveredik a földönkívüliek másikával, a hercegnővel, aki tulajdonképpen cipőfelsőrész-készítő.
Nem biztos, hogy mindent pontosan tolmácsoltam. Ha néhány részlet zavarosnak tűnik, nem véletlen, mert az is. Pintér Béla sztorija ezúttal egyfelől túl vékony, másfelől (hogy stílszerű legyek) túl légből kapott. Az alaptörténethez egy homályos és teljesen érdektelen házeladási ügy, valamint egy szerelmi háromszög tartozik, amelyben Pók Mihály és az általa valamely okból Andrea Angyelevnának hívott hölgy tartós viszonyába belekavar egy Oszkár nevű férfi (úgy látszik, ezek az Oszkárok olyan betolakodó fajták), akivel az utóbbi – mindösszesen három alkalommal, ha jól emlékszem, advent utolsó napján, szenteste és karácsony első napján – nemi viszonyt létesített. A fenti körülmények azonban nem látszanak koherens kapcsolatban lenni a cselekmény fősodrával. Azt inkább a primitívségünkre, tudati beszűkültségünkre, műveletlenségünkre és nyárspolgári bornírtságunkra utaló, jogosnak látszó élcelődés színezi, amit többek között olyan technikai eszközök tesznek nyilvánvalóvá, mint az osztrák sógorok távirányítóval magyar nyelvre kapcsolható beszéde.
Ami élvezhetővé teszi az ezúttal a megszokottnál kevesebb invencióval csordogáló pintériádát, az a most is mulatságos előadás. Kitűnő a Horgas Péter tervezte díszlet, a körporondra ereszkedve fűbe illeszkedő űrhajókorong. Szellemesek Benedek Mari és Bede Jutka űrlényfigura-ruhái, Bárdos Andrea és Szalontay Tünde pedig bájosan lassítva mozognak és selypegnek a maszkban. Tóth József az esetlen kisember egyénített közhelyeivel mintázza meg Pók Mihályt. Az Andreát játszó Szamosi Zsófinak és Max FBI-ügynökként Pintér Bélának most nincs sok lehetősége. Deák Tamás és Thuróczy Szabolcs korábbi mintáikat ismétlik, és annak sincs különösebb indoka, hogy a csábító Oszkárt Csatári Éva alakítja bajszosan. Darvas Benedek népieset és tévésorozatot egyaránt kifacsaró zenéje most is ötletes, akárcsak néhány apró színpadi trükk. Az egész olyan pintérbélás. De ez most kevés.
(Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő – Nemzeti Színház; Az árva csillag – Pintér Béla és Társulata, Szkéné)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 09. szám
