Hahner Péter
Ex libris
Norman Davies: Lengyelország története
„Úgy tűnhet, hogy csak ifjak és bolondok vállalkoznak arra, hogy más népek ezeréves történelméről tegyék közzé saját elképzelésüket” – mentegetőzik Norman Davies szerényen könyve előszavában. Az Osiris Kiadó mégis igen jól választott, amikor a londoni egyetem professzorának világhírű (eredetileg God”s Playground, vagyis Isten játszótere című) könyvét fordíttatta le az egyes országok történetét bemutató sorozata számára. A szerző ugyanis nemcsak azt bizonyította be, hogy képes „más népek” történelmének feldolgozására, de azt is, hogy kitűnő történelemkönyveket tud írni egész Európa (Europe: A History, 1994, magyarul 2001), sőt, saját hazája, Nagy-Britannia ezeréves történelméről is (The Isles, 1999). A kiadó akkor is jól döntött, amikor úgy határozott, hogy nem a sok nyelvre lefordított mű rövidített változatát, hanem a teljes szöveg 2005-ös, bővített és javított kiadását teszi elérhetővé a magyar olvasók számára. (Már csak azért is, mert e rövidített változatnak a fejezetei a francia kiadásban „fordított sorrendben” követik egymást: az első a kommunista Lengyelország történetét ismerteti, az utolsó pedig a kora középkori állapotokat. Egyedi történetírói módszer volt ez, a szerző e téren nem talált követőkre.)
Davies könyve rendkívül részletes, alapos munka. A fejezetekben a szerző hol egy-egy időszakot tekint át, hol pedig egy-egy problémát elemez alaposabban: a lengyel történetírás hagyományait, az újkori egyháztörténetet, a gazdasági élet nagyobb korszakait, a nemesi hagyományokat, a kulturális örökséget és a lengyelországi zsidóság történetét. Elemzéseit Davies irodalmi művekből vett idézetekkel is illusztrálja, mert nemcsak a lengyel történelmet ismerte meg alaposan, hanem a lengyel kultúrát és művészetet is. Sőt, olyan híres és szórakoztató dokumentumokat is beiktatott szövegébe, mint például Sobieski János királynak feleségéhez írott levelét, amely Bécs felmentése után készült, s felidézi, hogyan próbálták a győztes lengyelek elkapni a legyőzött nagyvezér papagáját. (386. o.) Az efféle derűs részletekért az olvasó minden bizonnyal ugyanolyan hálás lesz, mint a szerző humorérzékéért, finom iróniájáért.
A fordító hatalmas munkát végzett, előkereste a szerző által idézett művek nemegyszer igen régi magyar kiadásait (mint például Reymont Az ígéret földje című regényének 1932-ben közzétett fordítását), s a bibliográfiába is gondosan beírta az idézett művek magyar nyelvű kiadásának adatait. Olykor túlzottan is tiszteletben tartotta e régi fordításokat: a Varsavianka francia és magyar nyelvű fordításának egymás mellé helyezésével például csak arról győzheti meg az olvasót, hogy Lányi Sarolta teljesen új verset írt a fordítás ürügyén. (670-671. o.) A hazafias és ízig-vérig lengyel nemzeti költeményből internacionalista hamisítvány lett, ezt énekeltük rendszeresen május elsején, április negyedikén és egyéb „nemzeti” ünnepeinken…
Bármennyire is örültem a kötet megjelenésének, nem tudtam mit mondani, amikor egyetemünk egyik doktori képzésen részt vevő hallgatója csalódottságának adott hangot, és a sajtóhibák nagy számára panaszkodott. Sajnos igaza volt. Egy gondosabb lektor felhívta volna a fordító figyelmét arra, hogy a Seine magyar neve Szajna (51. o.), a Chateau Blois-é „blois-i kastély” (389. o.), a nagy északi háború pedig nem 1702-ig tartott (155. o.). Megtalálhatjuk a szövegben a leggyakoribb fordítói tévedéseket: az Orániai-házból természetesen Orange-ház lett (670. o.), Szász Móric neve pedig Maurice de Saxe formában olvasható (393. o.). Bár a lengyel ékezeteket megpróbálták szabályosan elhelyezni a szövegben, sok ékezet mégis eltűnt, mint például Lunéville francia város nevéből (404. o.). Mária Terézia nem Ausztria császárnője, csak a Német-római Birodalom császárnéja (410. o.) volt, s valószínűleg az is fordítási félreértés, hogy Kaunitz kancellár az említett hölgy szeretője lett volna (414. o.). Nagy kár, hogy a kötet remek térképeire senki sem fordított gondot. Az egyik el is kallódott: a 2. ábra (42. o.) ugyanis nem azt mutatja, amit az aláírás ígér, nem Lengyelország területi változásait, hanem az Oroszország által elfoglalt lengyel területeket. Az 1. és 23. térkép teljesen azonos (22., 436. o.), a 91. oldal térképén Nagy Kázmérból Nagy Károly lett, a 20. térképen pedig Porosz Királyság helyett ismeretlen okból „Királyság Poroszországban” olvasható (393. o.). A 17. oldalon a II. János Pál pápa által felidézett jelenet pedig nem Wyspiañski egyik alkalmi gesztusa volt, ahogy a szövegből kitűnik, hanem Wajda által megfilmesített, híres dráma, a Menyegző harmadik felvonásának tizenhatodik jelenete. (Lásd: Stanis³aw Wyspiañski: Drámák. Európa Kiadó, Bp., 1989) A pápa biztosan tudta ezt, de ha egy lengyel írót idéző szavait előbb egy angol történész, majd egy magyar fordító tolmácsolja, ott sor kerülhet némi félreértésre…
E kiváló munka igazán megérdemelne egy hibátlan második kiadást.
(Fordította Bojtár Péter. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 1018 oldal, 6500 Ft)
Conrad Totman: Japán története
E kötet kiadása is telitalálat volt az Osiris Kiadó részéről. Conrad Totman a Yale Egyetem professor emeritusa, megírta Tokugava Iejaszu, az első sógun életrajzát, s több kötetet publikált Japán különböző történelmi korszakairól. Példásan jegyzetelt, s nagyszerű „tudományos apparátussal” ellátott könyvéből megismerhetjük Japán teljes történelmét, gazdasági, társadalmi és kulturális életének sajátosságaival. Az olvasót nem csak az egyes fejezetek előtti kronológiai összeállítások segítik a tájékozódásban, hanem az úgynevezett „élőfejek”, az ábrák, táblázatok, térképek, név- és kiejtési magyarázatok is. A fordító még kiegészítő függeléket is csatolt a magyar kiadáshoz, s a nemzetközileg elfogadott írásmód mellett mindenhol közölte a magyar hagyományok szerinti elnevezéseket is.
A kötetből megismerhetjük a politikatörténeti és társadalomtörténeti fordulatokon kívül a középkori Japán kertkultúráját, házépítési eljárásait, teaszertartását, valamint a szamurájok, a yakuzák és a nők helyzetét, sőt, a XX. japán kultúra olyan különböző színvonalú termékeinek jelentőségét is, mint a Hét szamuráj, Az érzékek birodalma és a Godzilla című filmek. A fordító igen jó munkát végzett, s ügyesen egészítette ki a szöveget a magyar olvasók számára fontos információkkal.
(Fordította Antóni Csaba. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 838 oldal, 5500 Ft)
Jung Chang-Jon Halliday: Mao
Az ismeretlen történet
Az Európa Könyvkiadó példás gyorsasággal, pár hónap alatt jutatta el a magyar könyvesboltokba ezt a nemzetközi bestsellert. Hogy mennyire szükség volt rá, azt a bibliográfia is bizonyítja: a 25 (!) oldalon keresztül sorolt kínai nyelvű szakirodalomból kettő, a 27 (!) oldalon keresztül sorolt nem kínai nyelvű szakirodalomból pedig magyar nyelven mindössze öt mű látott napvilágot. (E hét idézett mű közül ráadásul kettőt Mao Ce-tung írt, másik kettő pedig a Rákosi-korszakban jelent meg.) Kínát tehát Magyarországról igen nehéz megismerni, így aztán inkább csodálni vagy gúnyolni szoktuk, esetleg aggódunk miatta. Jung Chang és Jon Holliday kötetéből azonban végre a XX. századi Kína mindennapjairól is képet alkothatunk magunknak. A szerzők 14 oldalon keresztül sorolják fel a kötet végén a meginterjúvolt személyek névsorát, melyek között ott találhatjuk Hegedüs András miniszterelnök, Száll József és Tálas Barna magyar nagykövetek nevét is. A Vad hattyúk: Kína három lánya című önéletrajzi kötetéről hazánkban is jól ismert Jung Chang a jelek szerint minden jelentősebb élő személyiséggel beszélt, aki személyesen találkozott Maóval, s még a könyvben említett helyszíneket is felkereste. A fordítók pedig igen gondos és alapos munkát végeztek, s a remek mutatónak köszönhetően a magyar olvasók sem téveszthetik össze egymással a sok hasonló hangzású, keleti nevet.
A könyvet alig lehet letenni. Egy lenyűgözően idegen és lenyűgözően kegyetlen világot mutat be, a kommunista kísérlet legrettenetesebb következményeit. Hazánkba csak a legendák jutottak el a „nagy menetelésről”, a kínai forradalmárok állítólag önzetlen harcairól, s mit sem tudtunk arról, hogy Mao hadseregének katonáit azzal tartották vissza a dezertálástól, hogy éjszakánként összegyűjtötték nadrágjaikat, s néha büntetésképpen elevenen eltemettek néhány egységet. Szolzsenyicin valamelyik könyvében felidézte egyik kínai fogolytársát, aki sehogyan sem értette, miért panaszkodnak a szovjet táborok rabjai az éhségre, és állandóan a fák leveleire mutogatott. A szovjet foglyok csak lassan ébredtek rá, mit akart mondani a kínai: az ő hazájában olyan éhínségek vannak, hogy még a fák leveleit is megeszik. E kötetből megismerkedhetünk ezzel a világgal, amelyben a koreai háború éhező katonáinak azt üzeni a főhadiszállás, hogy főzzenek levest fenyőtűből, s egyenek eleven ebihalat, mert „az vitaminokat és fehérjét is tartalmaz.” (392. o.)
A könyv nyugat-európai és amerikai recenzensei a szerzők szemére vetették, hogy túlságosan is nagy hitelt adtak az interjúknak, olyan személyes közlés által megszerzett információknak, amelyeket semmilyen dokumentum sem támaszt alá. Csakhogy a kínai kommunista rendszer levéltárai még nem nyíltak meg a kutatók előtt, s ezért aki Mao életrajzát szeretné megírni, egyelőre aligha juthat hozzá írásos dokumentumokhoz (amelyek különben egyáltalán nem mindig megbízhatóak). A másik kifogás valamivel helytállóbb: a szerzők Maót kezdettől olyan embertelen személyiségként mutatják be, aki már nem sokat változik élete későbbi évtizedeiben, márpedig mindig meggyőzőbb az olyan életrajz, amelynek főszereplője csak fokozatosan válik hőssé vagy szörnyeteggé. A könyvet olvasva úgy tűnhet, hogy a kínai kommunizmus kegyetlenségének egyetlen vezető személy embertelensége volt a magyarázata – holott a több tényezőt felsoroló interpretációk mindig meggyőzőbbek a monokauzális magyarázatoknál. A kötetről azonban mindezen kifogások dacára is el kell ismernünk, hogy igen alapos kutatómunka eredményeként született meg, érdekfeszítő, fordulatos olvasmány, a XX. század egyik poklának megrázó enciklopédiája. Mindazoknak végig kellene olvasniuk (tudom, nem fogják…), akik még hisznek abban, hogyha az európai kommunizmus csúfos kudarcot is vallott, a Föld egy másik pontján talán még emberségesebb világot teremthet.
(Fordította Frank Orsolya, Latorre Ágnes, Révész Ágota. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006. 847 oldal, 4500 Ft)
Mi lett volna, ha…?
Fejezetek a meg nem írt világtörténelemből
A történelem kedvelőinek szerencsére nemcsak a XX. század szörnyűségeit feltáró köteteket ajánlhatjuk, hanem olykor olyan könnyeden szellemes, gondolatébresztő és mulatságos olvasmányokat is, mint ez az Andrew Roberts által összeállított esszégyűjtemény. Szerzői elkövették a legnagyobb „bűnt” a történelem determinista vagy csak fantáziátlan és minden humorérzéktől megfosztott művelőinek szemében: alaposan végiggondolták, mi történt volna bizonyos helyeken és bizonyos korszakokban, ha az események egy ponton más irányú fejlődést követtek volna. Az efféle gondolatkísérletekkel természetesen óvatosan kell bánni. Nem érdemes lehetetlen feltevésekkel előállni, s elképzelni, mi lett volna, ha Nagy Sándor katonái modern gépjárművekkel és fegyverekkel hódíthatják meg Ázsiát. Napóleon is hiába nyerte volna meg a waterlooi csatát, a közeledő orosz és osztrák seregeket aligha tudta volna legyőzni. Az azonban könnyen megeshetett volna, hogy egy eltévedt golyó eltalálja Lenint, vagy hogy az angol parlamentet mégiscsak sikerül felrobbantania Guy Fawkes-nak és társainak 1605-ben. Arról ne is beszéljünk, hogyha az USA elnöke nem bonyolódik szerelmi viszonyba egy gyakornoklánnyal, akkor alelnöke minden bizonnyal megnyerte volna a következő választást, s nem került volna sor a milliók életét megváltoztató iraki háborúra. A szerkesztőnek igaza van, amikor arra hívja fel a figyelmet az előszóban, hogy a „virtuális” történetírás, a valóságban meg nem történt dolgokról való elmélkedés hozzásegíthet ahhoz, hogy jobban megértsük a valóban megtörténteket. Arra figyelmeztet, hogy a döntéshozók előtt mindig több választási lehetőség állt, s hogy „minden egyes pillanatban megszámlálhatatlanul sok jövő lehetséges kezdeménye rejlik.” (12. o.) A gondolatkísérleteket természetesen csak az adott korszak legjobb szakértőinek érdemes elvégezniük, akik valóban jól ismerik a nagy történelmi fordulópontokat. E kötetben ilyen történészek komolyabb vagy vidámabb írásait olvashatjuk, akik közül egyesek egészen új jövőképeket vázolnak fel, mások viszont arra következtetésre jutottak, hogy a kisebb-nagyobb kitérők után a történelem valószínűleg „visszatalált” volna a régi kerékvágásba. Nekem legjobban a Lenin életét kioltó merénylő, Lev Harvejevics Oszvalt nyerte meg a tetszésemet, valamint Berija jobbkeze, a gátlástalan Fikcionasvili ezredes… Nem árt néha az ő szemszögéből is megvizsgálni a történteket.
(Fordította Bart István. Corvina Kiadó, Budapest, 2006. 182 oldal, 3200 Ft)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 09. szám
