EÖRSI LÁSZLÓ
Ötven év múltán
A felkelők megítélésének változása
A címben fölemlített megítélés az elmúlt ötven évben főleg a köztudatban változott. 1988-89-ig csak hivatalos vélemény létezett, amely ellenforradalmi csőcseléknek minősítette őket. A rendszerváltás óta is többször előfordult, hogy pártvezetők vagy kormányfők próbálták saját aktuálpolitikai céljuk szerint beállítani 56-ot, jelentősen eltorzítva a szabadságharcosokkal kapcsolatos tényeket. De a „pesti srácok” emlékének a tavaly őszi események ártottak a legtöbbet.
A felkelők összetételének, célkitűzéseinek, szerepének tudományos megítélése azonban alapjaiban nem sokat változott, csak az ismereteink gazdagodtak.
Az 1956. október 23-án éjjel kezdődő fegyveres eseményekben főleg fiatal munkásokból, segédmunkásokból, ipari tanulókból, politikai és köztörvényes börtönviseltekből álló felkelőcsoportok mind jelentősebb szerephez jutottak. Az ő reménytelennek tűnő heroikus küzdelmük adott erőteljes nyomatékot a korábban irreálisnak tartott forradalmi követeléseknek. Nélkülük elképzelhetetlen lett volna az 1956. októberi szovjet támadás visszaverése, Gerőék eltávolítása a hatalomból, a többpártrendszer kereteinek megteremtése, a semlegesség bejelentése. E célok megvalósításában nem voltak hajlandóak semmiféle kompromisszumot megkötni, és a vakmerő küzdelmük tette lehetővé a forradalom átmeneti győzelmét.
A felkelők szociológiai jellemzői
Mint említettem, a felkelők nagy része a fiatal korosztályhoz tartozott. Mintegy hatvan százalékuk 25 évesnél fiatalabb volt, kb. 25 százalékuk a 18. életévét sem töltötte be. A nők a csoportok mintegy nyolc százalékát alkották.
Többségükben az alsó társadalmi rétegekből származtak. Az életutak vizsgálata leleplezi a Kádár-rendszerben hangoztatott tétel hazugságát, hogy „deklasszált” rétegek részvételéről lett volna szó.
Bár néhány értelmiségi és egyetemista küzdött soraikban, a felkelőkre az alacsony iskolázottság volt a jellemző. 85-90 százalékuk csak általános iskolát végzett, bár ezeknek több mint negyedrésze rendelkezett valamilyen szakmával, vagy 1956-ban ipari tanuló volt. A felkelők mintegy kilenctizede fizikai munkából élt.
A felkelőkre nem volt jellemző a kirekesztő felfogás: soraikban megtalálhatóak a romák (öt-tíz százalékban, akik hasonló szociális helyzetben voltak, mint a szabadságharcosok túlnyomó része), zsidó származásúak és görögök.
A deviancia meglehetősen nagy hányadban mutatható ki. Mintegy 15 százalékuk nevelkedett menhelyen vagy állami gondozásban; kb. 29 százalékuk már 1956 előtt összeütközésbe került a törvénnyel, bár olyan vádakkal, amelyek mintegy harmada ma már nem számítana bűncselekménynek (politikai ügyek, tiltott határátlépés, közveszélyes munkakerülés).
A felkelők politikai célkitűzései
A felkelők többsége politikailag nem volt képzett, főleg az ország függetlenségének kivívásáért, a sztálinista diktatúra lebontásáért fogott fegyvert. Mások inkább kalandvágyból, fegyverbirtoklásért, egzisztenciális elkeseredettségből, későbbi érvényesülési lehetőségekért csatlakoztak a forradalmárokhoz.
Túlnyomó többségük azoknak, akik politikai véleményt nyilvánítottak, azon túlmenően, hogy felléptek a rákosista rendszer ellen, elutasították a horthysta restaurációt, a fasiszta ideológiát egyaránt. A „polgári”, liberális értékrendet nemigen ismerték, a kapitalizmus összes formáját elvetették. Szinte egyöntetűen „igazi szocializmust” akartak, amelyben a gyárak, az üzemek irányítását a munkások veszik át, a föld pedig a paraszt tulajdonába kerül. Ez derült ki például a Deák téri rendőrkapitányságon, ahol október 29-én, viszonylag nagy létszámú felkelő-küldöttség tett látogatást, vagy az október 31-i nemzetőrségi alakuló gyűlésén, a Kilián-laktanyában.
A felkelők politikai célkitűzései leginkább a politikai és a katonai vezetőkkel folytatott tárgyalásokon mutatkozott meg, amelyben a felkelők részéről többnyire a parancsnokság vett részt. Legerősebb csoport főparancsnoka, Iván Kovács László – ahogy a vallomásaiból is kiderül – nem szimpatizált a háború előtti rendszerrel, ő lényegében az egyetemisták tizenhat pontjának megvalósítását tartotta szem előtt. A jugoszláv modellről jobb volt a véleménye, de még többre tartotta a többpártrendszert. „…Legalább két alapvető párt működését kívántam. Egy munkás- és egy parasztpárt egymás ellenőrzésével előre tudta volna vinni az életszínvonal emelkedését. A pártok programjában teljes demokráciának kellett volna érvényesülni.” A budapesti felkelőparancsnokok közül talán ő áhította leginkább a többpártrendszer megvalósulását, a szabad választások kiírását.
Ellenlábasa, Pongrátz Gergely, a későbbi Corvin közi főparancsnok a könyve alapján „harmadikutas” szocialistának tűnt, aki csaknem egyformán bírálta a kapitalizmust és a kommunizmust. Levéltári forrásokkal ezt sem alátámasztani, sem cáfolni nem tudjuk.
Szabó János, a második legnépesebb csoport, a Széna tériek főparancsnoka azután csatlakozott a felkelőkhöz, miután a forradalom első napjaiban a tömeg közé vegyülve egyetértett a követeléseikkel: „Mintha össze lettek volna beszélve, mert majdnem mindenki egy véleményen volt. Rákosi és Gerő rossz politikája, Nagy Imréről beszéltek, hogy őt akarja a nép, Gerő nem kell” – írta önvallomásában. „A pártvezetés tisztaságáért, a Rákosi-Gerő-vonal ellen harcolt” – vallotta róla egyik társa, Szilágyi Zoltán. „Épeszű magyar ember [a tulajdonviszonyok] visszaállítását nem akarja, és a Széna tériek jó része dolgozó munkás ember, a háború előtti rendszert nem kívánja forradalommal visszaállítani, mert ez az eddig elért szocialista vívmányok megdöntéséhez vezetne” – válaszolt Ekrem Kemál alparancsnok a Petőfi Akadémia tisztjeinek, amikor arról kérdezték, mi a felkelők elképzelése a reprivatizációról.
A felkelők politikai irányultságát meggyőzően megvilágítja a Zrínyi Miklós Katonai Akadémián, november 3-i éjjel történt tárgyalás. A Corvin közi küldöttséget ekkor Somogyvári Lajos vezette, aki az október 30-ai győri „Dunántúli Konferencián” elmondott beszédével vált ismertté, sőt hírhedtté. Somogyvári több tervét felvetette, amelyekkel a Corvin parancsnokságon bizalmat keltett: egy hírközpont megszervezése, Kossuth, vagy Petőfi, vagy Corvin nevű párt létrehozása, amelynek fő bázisát elsősorban a corvinisták és más felkelők alkotnák, egy lap indítása. A tárgyalás akkor vált feszélyezettebbé, amikor kiderült, hogy Somogyvári az anyagi feltételeket nyugati (főleg amerikai) kölcsönökkel, segélyekkel akarta biztosítani. Húszmillió dolláros támogatásról és további lehetőségről beszélt, ezt azonban Márton András ezredes, az akadémia parancsnoka – az ország függetlenségére hivatkozva – a leghatározottabban ellenezte, és a felkelők is az ezredessel értettek egyet. A továbbiakban még inkább megmutatkozott nézetkülönbségük. Kiderült, hogy Somogyvári a kapitalista rendszer híve, „és nem lenne ellene, hogyha Magyarországon olyan rendszer lenne, mint Belgiumban, Hollandiában és Dániában.” Ebben sem állt mellé egyik corvinista sem. Világossá vált az is, hogy Somogyvári az államosított cipőboltját is szeretné visszakapni, emiatt végképp elszigetelődött.
De még a második szovjet beavatkozás, a Kádár-kormány színrelépése után is megmaradt a felkelők körében ez a felfogás. Közülük többen részt vettek a politikai ellenállásban és ilyen szövegeket fogalmaztak, vagy terjesztettek: „Esküszöm, hogy Magyarországon semmiféle kapitalizmust, valamint imperialista törekvést elő nem segítek.” „Éljen a szabad, független, szocialista, demokratikus Magyarország.”
Az izgatásért 1957-ben őrizetbe vett Kapitány Sándor ezt vallotta letartóztatásakor: „…őszintén megmondva, ha ezzel magam ellen is beszélek, szimpatizáltam velük, mert […] a felkelők […] egy igazságos szocialista Magyarországot akarnak. Ugyanis olyan röpiratokat bocsátottak ki – orosz és magyar nyelven -, amikből ezt tudtam meg” – mondta.
A legismertebb felkelőparancsnok, a Tűzoltó utcai csoport vezetője, Angyal István viszont nyíltan kommunistának vallotta magát: nem tartotta helyesnek a többpártrendszer bevezetését, és – bár ő is a szovjetek kivonulásáért szállt síkra – ellenezte a Varsói Szerződés felmondását. Mi több, november 7-én a harcok alatt a 1917-es forradalom tiszteletére – a társai és a lakosok egyet nem értése ellenére – kitűzette a házakra a vörös zászlókat.
Atrocitások
A felkelők megítélésében fontos szempont lehet, hogy miként bántak a legyőzött ellenségeikkel, a kommunista rendszer funkcionáriusaival, a szovjet katonákkal vagy a leggyűlöltebb államvédelmi tisztekkel. Semmilyen levéltári forrás nem utal arra, hogy a budapesti felkelők bármiféle antiszemita megmozdulásban részt vettek volna. Összességében nagyon kevés leszámolás történt, ami – a csaknem évtizedes szörnyű terrort figyelembe véve – egyértelműen a „pesti srácok” mértékletességét, sőt kegyességét dicséri.
A harcok idején, miután a felkelők a Práter utcában visszaszorították a belügyi erőket, a tömeg kezébe került Brodorics Ferenc ÁVH-s századost kidobták egy lakás ablakából, majd halálra verték. Kis híján így járt Filó Imre ÁVH-s tiszt is, ő a bántalmazástól elvesztette az eszméletét.
Csepelen, a királyerdei Sorn Károly vezette csoport felkutatta Kalamár József tanácselnököt, aki egy iskolában bújt meg, majd egyikük, Bódi József tarkón lőtte. Ugyanekkor egy másik fegyveres osztag tagja, Nagy József Bordás András Kossuth-díjas esztergályost lőtte le. Másnap ugyancsak Csepelen egy orvlövés oltotta ki Kupper Béla százados, volt partizán életét. (Meg kell jegyezni, hogy az ÁVH-s orvlövészek jóval több tragédiát okoztak a forradalom idején.) A Juta-dombi harcokban a felkelők elfogtak, majd agyonlőttek két államvédelmi tisztet, Murinai János századost és Lajtai András alhadnagyot, Láng Sándor pedig ugyancsak Pesterzsébeten felkereste és lelőtte Turner Kálmán pártfunkcionáriust.
A fegyverszünet idején a megalakult Nemzetőrség egyik feladata volt az ÁVH-sok, pártfunkcionáriusok begyűjtése, hogy ezáltal megvédjék őket az önkényeskedésektől. A két legnagyobb felkelőcsoport, a corvinisták és a Széna tériek számos, együttesen több mint kétszáz foglyot tartottak (közöttük volt pl. Marosán György PB-tag is), sőt a Corvin köziek ezeken kívül még szovjet katonákat is. Ezeket a foglyokat előbb-utóbb, de legkésőbb november 5-én szabadon engedték, és – egy-két kivételtől eltekintve – a legcsekélyebb mértékben sem bántalmazták, csak fenyegették őket. Természetesen a felkelők közül is többen ítélkezni akartak felettük, ám a corvinistáknál és a Széna térieknél, sőt szinte minden más csoportnál a parancsnokságnak elegendő ereje volt ahhoz, hogy elejét vegye az önbíráskodásnak.
(Iván Kovács Lászlóról, a Corvin közi parancsnokról ezt vallotta egy volt ÁVH-s fogoly: „…tanúsított magatartásából ítélve, munkásember gyerekéhez méltóan viselkedett. Azon volt, hogy minél több embert megmentsen, sok esetben a törvényekre hivatkozott.” „Szabó bácsi [Szabó János, a Széna tériek parancsnoka] az egész egység előtt a forradalom tisztaságát szimbolizálta” – írta önvallomásában Szilágyi Zoltán, az egyik beosztottja. A csoport másik alparancsnokáról, Bán Róbertről is többen elmondták, hogy a foglyokkal mindvégig emberségesen bánt, és sokat tett az erőszakoskodás megfékezése érdekében.)
A Tűzoltó utcában elfogott 22-24 ÁVH-s sorkatonát Angyalék nem is zárták be, akár el is mehettek volna, de ők mindnyájan csatlakoztak a csoporthoz, sőt még a szovjetellenes harcokban is részt vettek.
Volt azonban néhány alkalom, helyszín, amikor nagyon hiányoztak a forradalom e kiváló reprezentánsai. Például a Rákóczi térről, amikor a Corvin közi járőr, Fejes József Tibor társaival agyonlőtte Balassa János ÁVH-s főhadnagyot. Nem akadályozhatták meg Tóth Ferenc államvédelmi százados meglincselését és felakasztását a nagykörút és az Aradi utca sarkán. Nem tehettek semmit Sarkadi István ügyész és Fodor Pál államvédelmi főhadnagy védelmében, akiket a Szabad Nép-székház fegyveresei gyilkoltak meg.
Legfőképpen: nem gátolhatták meg a Köztársaság téri pártház lefegyverzett védőivel szembeni embertelenségeket, amely oly sokat ártott a forradalom tisztaságának, és ami állandó szellemi muníciót tartogatott a pártállam ellenforradalom-elméletének.
(A 2007. február 14-i Politikatörténeti Intézetben tartott előadás szerkesztett változata.)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 09. szám
