Az ötvenedik évforduló
Dalos György, Paul Lendvai és Rainer M. János 1956-os könyveinek német fogadtatása
György Dalos: 1956. Der Aufstand in Ungarn. (1956. A magyar felkelés) Erich Lessing fotóival. C.-H. Beck Verlag, München, 2006. 246 oldal, 19,40 euró
Paul Lendvai: Der Ungarnaufstand 1956. Eine Revolution und ihre Folgen. Bertelsmann Verlag, München, 2006. 318 oldal, 22,95 euró (A könyv magyar kiadása: Forradalomról tabuk nélkül – 1956. Napvilág Kiadó, Budapest, 2006. 294 oldal, 3200 Ft)
János Rainer M.: Imre Nagy. Vom Stalinisten zum Märtyrer des ungarischen Volksaufstands. Eine politische Biographie 1896-1958. (Nagy Imre. Sztálinistából a magyar népfelkelés mártírja. Politikai életrajz 1896-1958) Németre fordította Anne Nass. Schöningh Verlag, Paderborn, 2006. 282 oldal, 29,90 euró
Nemrégiben a Frankfurter Allgemeine Zeitung feuilleton-oldalain furcsa, ködös glossza jelent meg. (…) A különös írás szerzője óva int bennünket attól, hogy a „magyar szabadságharc hősi legendájának” reneszánszát ünnepeljük, ami „a hidegháborús frontállást tekintve érthető volna, de nem fedi a teljes valóságot.” Az emlékeket ugyanis lincselési jelenetek csúfítják el, melyek részben antiszemita jellegű kilengések voltak. Magyarországon mindig is öszszeolvadt az „antibolsevizmus az antijudaizmussal”, már csak azért is, mert a nép a kommunista rezsim vezetőit az abban részt vevő „zsidó szereplőkkel” azonosította.
Sajnos volt ilyen. Lehetséges, hogy azokban a drámai napokban, amikor szívünk a budai és pesti forradalmárokért dobogott, a felkelés néhány csúf jelenetét nem vettük észre. (…) A Frankfurter Allgemeine szerkesztője azonban hevesen emlékeztet minket arra, hogy jó néhányan, akik 56-ban a szabadság értékét felfedezték, és a mozgalmat vezették, „1944-ben még a Waffen-SS szolgálatában álltak”. Neveket nem említ. De két másik, igen komoly, a magyar felkelésről szóló beszámolóban sem találni neveket: így Paul Lendvai leírásában sem, aki a forradalom napjaiban fiatal újságíró volt, 1957-ben Varsón keresztül menekült Nyugatra és azóta is az osztrák újságírás egyik fő alakja.
Lendvai higgadt, józan személyiség. Frankfurti kollégánk tőle megtanulhatná, hogy az ötvenes évek elején ismét föllángoló antiszemita hullámnak semmi köze nem volt az őskatolikus ország hagyományosan a zsidók ellen irányuló gyűlölködéséhez. Az „anticionista” kampánynak, amelyet az öregedő cár a Kremlben indított, hogy birodalmában ismételten terrorba fojtsa az ellenzék minden mozdulatát, sokkal inkább megfeleltek a Rajk László volt belügyminiszter és a Péter Gábor, az állambiztonság volt vezetője elleni kirakatperek. A diktátor halála akadályozta meg, hogy az orosz és a kelet-európai zsidóságot maradéktalanul kiirtsák. (…)
És mégis lehetséges, hogy egyes nyilasok, így nevezték a magyar náci gárdát, befurakodtak a forradalmárok soraiba. A tüntetők azonban pontosan tudták, hogy miközben a parlament felé masíroznak, hogy megfosszák hatalmától a kommunista pártvezetést, és a népszerű Nagy Imre kormányfői hivatalba történő visszahelyezését követeljék, miért tiltakoznak kórusban a gyorsan terjedő álhírek ellen. „Nem vagyunk fasiszták!” – skandálták.
Sem Lendvai, sem Dalos nem ragadtatják magukat patetikus kilengésekre. Világos látásmódjuk tisztán tükröződik a bizonytalankodó Nagy Imre tragikus személyiségének, kritikus, de egyben rokonszenves, kiegyensúlyozott portréjában. Nagy Imrének nem sikerült helytállnia a viharos események közepette. Mindketten igazságosak Kádár Jánossal szemben is. Kádár sosem tudta lemosni magáról az áruló nevet: korábban maga is a sztálinista Rákosi hóhérlegényeinek áldozata volt, kollaboráns kormánya segítségével mégis hajlandó volt belátásra bírni a szovjeteket. Ezt kívánta tőle pártfogója, Jurij Andropov, aki ekkor nagykövet volt, később a KGB főnöke lett, majd átmeneti időre pártelnök és államfő – Gorbacsov peresztrojkájának előfutára.
(Klaus Harpprecht: A budapesti véres ősz. Die Zeit, 2006. október 5.)
*
(…) Rainer M. János magyar történész érdekfeszítő Nagy Imre-életrajzot tett le elénk, amelyben szemléletesen írja le a korai kommunistából akaratlanul a forradalom mártírjává váló ember életútját. Ez a biográfia több mint egyszerű életrajz. Ez a könyv megindító darabja az európai kommunizmus történetírásának. (…)
Az elmúlt ötven évben a magyar forradalomról könyvek és megemlékezések százai jelentek meg. A felkelés leverése után néhány hónappal még az ENSZ is nyilvánosságra hozta vizsgálati beszámolóját. A megjelenő elemzések sokasága többek között annak a körülménynek köszönhető, hogy az elbukott forradalom számláján nemcsak 22 000 ítélet, 20 000 kitelepített család, 350-400 kivégzés, több ezer halott, köztük 700 szovjet megszálló katona szerepel, hanem az a 200 000 magyar férfi és nő is, akik elhagyták hazájukat és Nyugatra menekültek. Nekik köszönhető leginkább, hogy a magyar forradalom a történelmi emlékezet szerves része maradt.
Paul Lendvai és Dalos György könyvei kiemelkednek a rengeteg frissen megjelent írás közül. Mindketten a kutatások legújabb állását veszik művük alapjául, és józanul tudósítanak a történelmi eseményekről, amelyek így különösen izgalmas és élvezetes olvasmányélménnyé válnak.
(Ilko-Sascha Kowalczuk: A kommunizmus végének kezdete. Der Tagesspiegel, 2006. október 16.)
*
(…) Az évforduló jó alkalmat nyújt a visszatekintésre. Paul Lendvai, Rainer M. János és Dalos György ráirányítják a figyelmet arra a tizenhárom őszi napra, amelyek Magyarország számára máig meghatározóak, Németországban azonban csaknem feledésbe merültek. Könyveik igen hasznosak. Felidézik a politikai enyhülés előtti hidegháború atmoszféráját, és visszaadják egy olyan társadalom hangulatát, amelynek vezetése a fojtogató szovjethatalomtól függött. Ezen túl – főképpen Paul Lendvai és Rainer M. János – új felismerésekkel is gazdagítanak bennünket,
Lendvai, a Kelet-Európa-kutatás Nesztorja, számos archívumban járt és Moszkvából új anyagokat hozott magával. Könyve a felkelés minden részletével foglalkozik és még jócskán túl is megy rajtuk. Aki a Magyarországon 1989-ig tartó helyzetről átfogó ismereteknek szeretne birtokába jutni, annak mindenképpen ajánljuk, hogy vegye kézbe Lendvai tanulmányát. Lendvai, aki akkor újságíró volt Budapesten, saját emlékeivel gazdagítja a tények leírását. Gyors ecsetvonásokkal még olyan személyek portréját is felvázolja, akik a barikádokon helyi vezetőkké nőtték ki magukat. De a fő csapásvonalakat sem veszíti szem elől. Mindig újra visszatér az akkori budapesti szovjet nagykövet, Jurij Andropov, központi szerepére, leleplezi Tito szerepét a Nagy Imre elleni összeesküvésben, és a szuezi válsággal egyidejűleg zajló felkelést elhelyezi a nemzetközi politika színterén.
Az írónak, Dalos Györgynek, aki szintén szemtanú, ez a dobás nem sikerül olyan elegánsan, még akkor sem, ha számos idézet segítségével eleven képet alkot a Nagy Imre kivégzéséig eltelt hetekről, hónapokról. Rainer M. János pedig Nagy Imre személyére koncentrál. A magyar történész könyve a jóindulatú, bizonytalankodó Nagy Imre miniszterelnökről készült első átfogó életrajz. Mély bepillantást enged az értelmiségi politikus személyiségébe, akinek börtönben töltött hónapjai a kommunista rezsim minden aljasságára emlékeztetnek bennünket. Még egyetlen életrajzíró sem került Nagy Imréhez olyan közel, mint Rainer M.
A budapesti 1956-os Intézet igazgatója azt hangsúlyozza, hogy az októberi napok zűrzavara milyen váratlanul érte a letartóztatott miniszterelnököt. (…) Igaz ugyan, hogy Nagy Imre már az év elején egy önmaga számára írott jegyzetében a sztálinizmustól megtisztított kommunizmusért és a nemzeti függetlenség elvéért szállt síkra. De az események tempójával a szívbeteg Nagy Imre nem tudott lépést tartani. És mégis néhány óra leforgása alatt a felkelő magyarok jelképévé vált.
Először azonban vezető személyiség nélkül csoportosulnak a tüntetők. Lendvai, Rainer M. és Dalos egyaránt azt hangsúlyozza, hogy a „váratlan forradalomnak”, „a magára hagyott tömeg” felháborodásának milyen kevés köze volt a későbbi változat szerinti „Horthy-fasiszták” tervezett felkeléséhez, a „pártellenes Nagy Imre körüli csoportosulás” reakciós erőihez. Szintén aláhúzzák, hogy a tiltakozóknak csak töredéke követelt rendszerváltást. A többség új pártvezetés választását, a sztálinista funkcionáriusok eltávolítását, szabad választásokat, valamint a nemzeti állami szimbólumok újbóli bevezetését akarja elérni. Csak az oroszok bevonulását követően válik az a követelés hangsúlyossá, hogy az ország lépjen ki a Varsói Szerződésből. (…)
(Jacques Schuster: Nem vagyunk elvtársak. Die Welt, 2006. október 21.)
*
1957-ben Lendvai Ausztriába emigrált. A magyar forradalom mélyen meghatározó volt a sajátos stílusú publicista számára. Még ma, ötven évvel később is érezhető a felkelésről írt számadása mérlegén, hogy menynyire megrázták az akkori események: Lendvai állást foglal, nem rejti véka alá érzelmeit. 1956 őszének drámai napjait újra föléleszti, lélegzetelállító feszültséget hoz létre. De saját elkötelezettsége ellenére megtartja az egyensúlyt, megmarad annak a független, józan, történelmileg és politikatudományilag a legjobban értesült elemzőnek, aki gyakran ugyan keményen, de sosem könnyelműen vagy igazságtalanul ítélkezik, aki érvelésében éppolyan pontos, mint amilyen kiegyensúlyozott.
Lendvai értelmezésében a magyar forradalom tragikus vonásokat nyer. A látszat és a valóság a résztvevők számára csak nehezen volt elválasztható egymástól, a frontvonalak folyamatosan változtatták helyüket. A felkelők is követtek el bűnöket és bűncselekményeket. „Az egyik oldalon a gonosz kommunisták, a másikon a sugárzó szabadságharcosok” – ezek a túlságosan egyszerű címkék nem helytállóak.
Lendvaival szemben a ma Berlinben élő író, Dalos György 1956-ban tizenhárom évesen még félig gyerek volt. A felkelésről alkotott véleményét ezenkívül az évek során többször is megváltoztatta. Beismeri, hogy először csalódott volt a forradalom leverése miatt. A hatvanas években azonban ifjú kommunistaként „ellenforradalomnak” ítélte az eseményeket. A hetvenes évek során fokozatosan kezdte megérteni a felkelők szándékait, de csak a nyolcvanas évek elején alakította ki „a történelemre vetett higgadt tekintetét”.
Talán ez a higgadt, de mégsem részvétlen szemléletmód okozza, hogy Dalos ugyan lényegében ugyanazokhoz a felismerésekhez jut el, akárcsak Lendvai, de alapvetően más hangon szólal meg. Távolságtartóan, szkeptikusan, esetenként ironikusan vagy aforisztikusan élesen, sajátos módon szövevényesen ír. Egy példa: míg Lendvai a nyugat dicstelen viselkedésének, különös tekintettel az amerikai propagandaadó, a Szabad Európa Rádió fatális szerepének a Magyarországi krízis során egy egész fejezetet szentel, és nem takarékoskodik a kemény kritikával, addig Dalos szarkasztikus önkritikával írja le a magyarok keserű csalódásba torkollott reményeit, hogy a szabad világ majd segítséget nyújt nekik. (…) Dalos okos, elgondolkodtató könyvet írt, amelynek valódi értékét talán csak második olvasatra lehet felmérni.
(Ulrich Teusch: A magyar katasztrófa. Süddeutsche Zeitung, 2006. október 23.)
*
Az ötvenedik évforduló mindig érdekes időpont. Az események elég régen történtek ahhoz, hogy az archívumok a történészek előtt nyitva álljanak. Másrészt azonban még elég sok szemtanú is él, akik személyes emlékeiket ebből az alkalomból újra feleleveníthetik. Paul Lendvai és Rainer M. János a magyarországi felkelés évfordulójának alkalmából két olyan könyvet adtak közre, amelyek az 1956-os forradalomra kettős rálátást engednek. Szövegüket mindketten átfogó függelékkel látták el – időrendi táblázatok, lábjegyzetek, rövid életrajzok, jegyzékek és bibliográfiák – amelyek feltétlenül szükségesek az akkori magyar mikrokozmoszban való tájékozódáshoz. (…)
Lendvai a fegyveres felkelést nagy lendülettel meséli el. Miután bevezetőjében elemzi a különleges magyarországi helyzetet, a felvilágosult kortárs perspektíváját választja, a forradalom napjainak krónikáját át meg átszövi a saját emlékeivel és később megszerzett tudáskincsének gyöngyszemeivel. Lendvainak megvan az a tehetsége, hogy az események lefolyását számtalan szemléletes mozzanattal illusztrálja, anélkül, hogy elveszne a lényegtelen részletekben. Mindehhez éles humorérzék társul, amely a szovjet szatellitországok elsőre riasztóan bonyolult világát még azon olvasók számára is érthetővé teszi, akiknek nincsenek saját emlékeik erről a szerencsére elmúlt univerzumról.
Rainer M. János később született. Abban az évben jött világra, amikor Lendvai nyugatra menekült: 1957-ben. Fiatal történészként élte át, amikor 1989-ben a népfelkelés kivégzett hőseinek névtelen tömegsírba kapart holttesteit exhumálták, és még a berlini fal leomlása előtt ünnepélyesen újratemették. Ebből az alkalomból kérték fel, hogy Nagy Imrét méltassa – és ekkor vette észre, amint azt a részletes életrajz előszavában megjegyzi, milyen keveset ért 1956 vezető figurájának személyéből. (…)
Rainer M. tekintélynek örvendő történész, akit még a szemtanú Lendvai is gyakran idéz. És habár a könyv látszólag hosszabb időtartamot ölel fel – Nagy Imre 1896-ban született és 1958-ban végezték ki -, mégis szorosabb, mint Lendvai elemző krónikája. Rainer M. életrajza az olyan olvasó számára igazán érdekes, aki szeretné végigjárni egy magyar kommunista életútját. Ezzel szemben Paul Lendvai a magyar forradalom példáján keresztül az európai történelem egyik kulcsfontosságú pillanatáról ír.
(Jacqueline Hénard: Nagy Imre két szemszögből. Tages-Anzeiger, 2006. október 23.)
*
A magyar népfelkelés pártkatonából lett mártírja – így hangzik a Rainer M. János által közreadott életrajz találó alcíme, amelyet immár németül is olvashatunk. Rainer M. az 1956-os Intézet igazgatója, amelynek célja a népfelkelés kutatása és dokumentálása. Rainer M. a kort legjobban ismerő kutatók közé tartozik. A Budapesten a kilencvenes évek végén megjelent kereken ezeroldalas Nagy Imre életét bemutató könyv alapműnek számít, amelyhez belátható időn belül kevés újat lehet majd hozzáfűzni. Az Anne Nass kiváló fordításában megjelent német kiadás alapjául egy rövidített változat szolgált, amely Magyarországon 2002-ben jelent meg. Azok a történészek, akiknek ez a szakterületük, talán sajnálni fogják, hogy nem férhetnek hozzá a teljes szöveghez. Azonban ha ezzel azt állítjuk szembe, hogy Nagy Imréről, aki nemcsak politikus volt, hanem egyben az 1956-os népfelkelés legismertebb szimbolikus alakja is, német nyelvterületen mindeddig alig jelent meg szakirodalom, akkor ezt a kiadást is nagyra értékelhetjük.
Annál is inkább, mert egyáltalán nem hígított ponyvaváltozatról van szó. Rainer M. könyve még így is megalapozott, gazdag tudományos apparátussal ellátott mű marad, amelynek függeléke számos utalást tartalmaz további, idegen nyelvű szakirodalmakra is. Rainer M. elkötelezetten, de szenvedélyektől mentesen, lelkiismeretesen, szakszerűen tárgyalja ennek a különös, ellentmondásos, mégis a végsőkig következetes embernek az útját. (…)
Az életrajz egyértelműen az 1945 utáni időszakra helyezi a hangsúlyt, s ezen belül is Nagy Imre szerepére a népfelkelés idején. A források gondos, pontos és alapos kiértékelését követően Rainer M. a Nagy Imre-perrel és általában Nagy Imre utolsó másfél évével foglalkozik, amikor erkölcsileg támadhatatlan viselkedésének köszönhetően országa történelmének egyik nagy alakjává vált.
A szerző nem csodálja feltétel nélkül Nagy Imrét. Bemutatja, hogy a lassan reagáló, bizonytalan, az események hatására összezavarodott politikus, akit a forradalom ismét miniszterelnökké tett, lassacskán fogta csak föl, hogy az ország demokráciát és szabadságjogokat követel. (…) A politikai-katonai vereséget Nagy Imrének el kellett fogadnia, írja Rainer-M., de emberileg-erkölcsileg nem engedett. A végsőkig kommunista maradt, természetesen olyan kommunista, aki csökönyösen be akarta bizonyítani, hogy ezzel a politikai meggyőződéssel is összeegyeztethető a tisztesség, az egyéniség megőrzése és a patriotizmus. Élete ezen az ellentmondáson tört meg.
(Andreas Oplatka: A magyarországi felkelés szimbóluma és mártírja. Neue Zürcher Zeitung, 2006. október 28.)
*
(…) Rainer M. mégis szemrehányást tesz a népfelkelés miniszterelnökének. Azt feltételezi ugyanis, hogy a halálos ítélet kimondásához nem a semlegességi nyilatkozat és nem is a Varsói Szerződésből történő kilépés szolgáltatta a végső okot, hanem az 1956. november 4-i rádióbeszéd, amelynek „horderejére” perének utolsó napjaiban Nagy Imre már nyilvánvalóan tudatára ébredt. (…) Rainer M. ezt a sorsdöntő beszédet nemcsak politikailag, de erkölcsileg is elhibázottnak tartja. Nagy Imre eszerint a megszálló Szovjetuniót „agresszív imperialista nagyhatalomnak” állította be, valószínűleg ezért kellett az életével fizetnie. „Kommunista politikus szájából még sosem hangzott el ilyen mondat.” Ennél rosszabbak voltak azonban Nagy Imre azon állításai, hogy „Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van.” Pedig Nagy már nem sokkal később a jugoszláv nagykövetségre menekült, de sok egyszerű ember úgy értelmezte szavait, hogy ellen kell állni a szovjet behatolásnak. „Nagy szándéka az ellenkezője lehetett, ám ez a mondat életekbe került a következő órákban, és évekkel később is, a 4-én fegyverükhöz nyúló felkelők és katonák pereiben” – vádolja Rainer M. Nagy Imrét. (…)
Teljesen más váddal él Paul Lendvai, magyar származású osztrák újságíró, akinek a felkelés történetéről írt munkája sokkal inkább a kommunista Magyarország története lett. Ő Nagy Imre Kreml által kiválasztott utódát, Kádár Jánost vádolja: valójában Kádár irányította a háttérből Nagy Imre perét: „Csakis ő és senki más nem mondhatta ki a döntő szót a büntetés mértékét illetően.” Lendvai nem az egyes személy szemszögéből, hanem a népéből érvel. „Annak emléke, hogy a Nyugat a forradalom leverése után mennyire sorsára hagyta ezt a kis országot, hasonlóan 1849-hez és az 1945 utáni időkhöz, ugyanolyan meghatározó volt a megvert nemzet lelkiállapotára nézve, mint az ismételt orosz elnyomás traumája.” Munkájának különös értékét mégsem a forradalom nagy és kis hőseiről szóló aprólékosan leírt részetek adják, mindezt egy negyed évszázaddal korábban már mások is leírták, hanem mindent átszövő politikai ítélete.
(Georg Paul Hefty: Nagy Imre késői diadala. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2006. november 25.)
Fordította: Jávor Anna
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 09. szám
