A négy vezető napilap közül csak az egyik közölt rövid összefoglalót arról az akcióról, amelynek során budapesti testőrök kiszabadítottak három (hamis hirdetéssel Athénba csalt és ott prostitúcióra kényszerített) magyar lányt (negyedikként még egy olaszt is). Figyelmemet azonban nemcsak a fiúk leleményes, talpraesett és bátor expedíciója keltette fel.
Legnagyobb ámulatomra az egész magyar média szemlesütve hallgat az esetről, és noha sajtónkban kötelező napi gyakorlat a szemérmet és ízlést nem ismerő sztárolás, ezúttal mintha senki nem lenne kíváncsi sem az izgalmas históriára, sem a derék testőrökre, még olyan szinten sem, hogy valamelyikük kedvenc kutyájának mi a kedvenc eledele vagy hogy mekkora a kiszabadított lányok mellbősége. Ennél is elképesztőbb azonban, hogy az akció egyik kulcsfigurája milyen szerényen, mennyire szabadkozón, majdnem bocsánatkérőn nyilatkozik: túlhangsúlyozva, hogy fegyvert nem használtak, és hogy minden lépésüket dokumentálták, „szükség esetén” bizonyítandó, hogy nem ők voltak a rosszfiúk. A nyilatkozó szavait idézve: „Nem hiszem, hogy ez önbíráskodás lenne.”
Eltekintve attól, hogy a nyilatkozó összekeveri a jelen idejű volna és a jövő idejű lenne igealakokat, nem hiszem, hogy bárki bármit is számon kérhetne a testőröktől. Ellenkezőleg, azt gondolom, hogy köszönettel tartoznak nekik nemcsak maguk az érintett hölgyek és rokonaik, hanem minden olyan lány, aki azért fogja megúszni a peloponnészoszi bordélyházakkal való közelebbi megismerkedést, mert a lánykereskedő uraknak most egy ideig talán jobban a körmére néznek. Köszönettel tartozik nekik mindenki, aki hisz a női méltóságban és az emberi szabadság eszményében. Köszönettel tartozik nekik minden honfitársuk és nemzettestvérük, mert ez az akció nem akármilyen virtus volt, és mégiscsak van olyan üzenete is, hogy „Ne bántsd a magyart!” És végül, de mindenekelőtt köszönettel tartozik nekik mindenki, akinek még fontosak a lovagiasság, a lovagi értelemben felfogott férfiasság értékei.
Korunk ugyanis a lovagé helyett a macsó kultuszát űzi. A kettő közt a különbség: a lovag egy másik férfival szemben kemény, a macsó a nőkkel szemben. A lovag öt-hat ellenséggel is megvív a harcmezőn, a macsó öt-hat nővel az ágyban. A lovag áldozatkész, önzetlen, és eszményeket szolgál – a macsó durva, önző és kispályás. A lovagon akkor sem érződik az izzadság, ha (vére mellett) a veríték is ömlik róla, a macsó akkor is verejtékszagú, ha töményen besprézi magát. A lovag kiszabadítja a lányt elrablói karmaiból, a macsó felkeresi az Akropolisz alatti bordélyházat, és hatszáz eurót fizet, hogy elszórakozhasson az elrabolt lányokkal. (Mert a cikkből ez is kiderül, mint konkrétum: ennyi a magyar lányok athéni tarifája.)
Igen, ha úgy vesszük, a dolognak tényleg van egy kis önbíráskodás íze. Miért nem értesítették a rendőrséget? Miért nem fogadtak ügyvédet? Miért nem tájékoztatták az ügyben illetékes hatóságokat? Meg az Európai Parlamentet. A Hágai Bíróságot. Miért nem mondattak inkább misét azért, hogy a lányok megőrizzék lelki épségüket? Ilinkuca balladája jut eszünkbe (Körülbelül: „Kedvesemet három éve elrabolta a török. Istenem, add, hogy sorsa ne forduljon rosszra.”) Meg az ősi erdélyi vicc Krisztus holttestéről. Hogyan lehetne visszaszerezni a római katonáktól? Lopjuk el – így az egyik. – Á dehogy is, elvesszük erőszakkal – vélekedik a másik. Mire a harmadik, a német: Legjobb, ha írunk egy kérvényt.
A testőr attól tart, hogy önbíráskodással vádolhatja egy olyan fél, amely embereket a) hazugságokkal félrevezetett, becsapott, b) személyes szabadságuktól megfosztotta őket, irataikat, mobiltelefonjukat elrabolta tőlük, c) megszámlálhatatlan rendbeli erőszaknak tette ki őket, miközben önérzetüket is megsemmisítette – hiszen még a szexuális agresszió tényállása is megkérdőjeleződik, lett légyen mégoly brutális, ha egyszer ennek tárgya már nem „tisztességes nő”, hanem nyomorult prostituált… Ez így is megvan halmazatilag úgy tizenöt-húsz év, de ha a gyanúnk nem csal, és feltételezzük, hogy a jéghegynek csak a csúcsa látszik ki a mocsokból, akkor alighanem tönkretett, idegösszeomlásba hajszolt, öngyilkosságba kergetett lányok tucatjaival, depresszióssá lett családtagok százaival kell kalkulálnunk, és akkor még nem tudjuk, nincsenek-e kiskorúak is érintve (gyanítjuk, hogy igen), és nem beszéltünk a szervezett bűnözéssel kapcsolatos valószínű összefüggésekről… Nos, és ezzel a féllel, ezzel a gengszterbandával kapcsolatban szoronganak a testőrök, nem attól ugyan, hogy valamelyik athéni harcos felkerekedik, és eljön Pestre rendezni a számlákat, hanem láthatóan attól, hogy egy dörzsölt ügyvéd segítségével, mondjuk önbíráskodás vádjával valaki felfüggeszti a működési engedélyüket, mármint a testőrökét.
A magyar hatóságok feneketlen ostobaságától, az önnön karikatúrájává züllött magyar igazságszolgáltatástól, a magyar társadalom degenerálódott jogérzékétől persze még ez is kitelne. De ha elgondolom, hogy mekkora felzúdulás követte világszerte azt, hogy egy ország kiszabadította (például Entebbében) vagy megpróbálta kiszabadítani (például Iránban) saját elrabolt állampolgárait, vagy hogy akár a háborút is vállalta egy vagy két elrabolt katonája miatt, mint nemrégen Izrael – ha erre gondolunk, tudatosítanunk kell, hogy nemsokára az lesz a jogszerű és ésszerű magatartásminta, ha észre sem vesszük, hogy családtagjaink fogyatkoznak, mint valamely népmesében vagy a tíz kicsi néger történetében. És akkor majd azt is elítélő hangon fogják tárgyalni történelemkönyveink, hogy Szent László önbíráskodólag lépett föl a lányrabló kunnal szemben.
Szőcs Géza
