A csuklóján mutatja meg dr. Hintalan Albert szülész-nőgyógyász főorvos, miként működik az elődje, dr. Lóránd Sándor által feltalált tokométer. Ahogy összeszorítja öklét, és az izmok megfeszülnek, a műszer mutatója kileng. Amint az ujjak elernyednek, a mutató a zéró felé közelít. Hasonló fiziológiai jelenség játszódik le szülés közben a szülési fájdalmak, görcsök, hullámok ismétlődésekor a nők méhizomzatában. Ma már elektronikus és komputerizált műszerek mérik ezeknek a fájásoknak az erősségét, időtartamát, melynek révén a szülést levezető doktor viszonylag pontosan ki tudja számítani a vajúdás következő várható fázisait.
Újpesten a Görgey Artúr utcában található szülőotthonban néhány héten belül végleg megáll a tokométer. Az egészségügy átalakításának ez az intézet is áldozatul eshet.
Olvasom a táblát. Aranyi Adolf és Weisz Mórné között sorakoznak ábécérendben az 1928-ban alapított szülőotthon első adományozói. Többségük az újpesti izraelita nőegylet tagjai vagy annak támogatói voltak. A magánszemélyek mellett megtalálható az Egyesült Izzó Villamossági Rt. is, de fölbukkan Mauthner Zoltán gyáros, Wolfner Gyula, a Duna Cipőgyár megalapítója vagy Venetiánor Lajos, egykori főrabbi neve is. Már 1913-ban így írt az Újpesti Újság: „A hatvanezernél több lakossal bíró Újpestnek nincs olyan kórháza, ahol a vajúdó nők felvétetnének. Csak rá kell mutatni arra a szomorú tényre, hogy mit érezhet, mit szenvedhet egy döcögő műtőkocsin budapesti kórházba szállított nő, kinek minden zökkenés éles fájdalmat jelent. Ezen áldatlan állapoton segítendő eszmecserére hívtuk fel Újpest és Rákospalota orvosait, a városi vezetés tényezőit és a helybéli phylantropikus társulatok vezetőit.”
– Januárban még abban reménykedtünk, hogy a hasonló igényünket meghallgatják a mai vezetők is – mondja az intézet osztályvezető főorvosa. – Akkor még úgy tűnt, hogy ha nem is itt, a megszokott és mindenki által ismert, kedvelt szülőotthonban, hanem valahol a Károlyi Sándor Kórház másik részlegében marad harminc ágyunk. Most úgy tűnik, március vége után Újpesten nem fog több gyermek születni. Erre szokták azt mondani, amely településnek csak temetője marad és szülészete nem, ott szomorúvá válik az élet.
A szülőszobában steril ruhába öltözött házaspár fogad. Bereczné Buláth Anikó és férje, Attila közösen élik át a gyermekük világra jövetele előtti utolsó órákat. Láthatóan a férfi az izgatottabb. Mégis ő szólal meg hamarabb.
– Ragaszkodtunk hozzá, hogy papás szülés legyen. Nem szeretném elmulasztani azt a gyönyörű órát, még ha sok férfi úgy is gondolja, hogy ez a látvány illúzióromboló. Nincs szebb és tartalmasabb illúzió, mint egy gyermek. Erről az intézetről a környezetemben soha nem hallottam semmi rosszat.
– Itt éltük végig a terhesgondozás minden fázisát – mondja a még várandós mama, miközben nagy szeretettel öleli át pocakját. – Az orvosok, szülésznők úgy bánnak mindenkivel, mintha családtagok lennénk. Ez nem egy nagy intézet, éppen ezért mindenki mindenkit ismer. Így lehet teljes bizalmat, biztonságot nyújtó kapcsolatokat teremteni. Örülök neki, hogy nekem még sikerül itt szülnöm, és nagyon sajnálom azokat az anyákat, akik a jövőben majd egy babagyárba, egy futószalagon sodródó szülészetre kerülnek.
Az intézet gyakorlatilag önálló szülészeti-nőgyógyászati osztályként működik – tudom meg Hintalan Alberttől, miközben végigvezet a folyosókon és betekinthetek a kórtermekbe. Kétségtelen tény, hogy az országos demográfiai mélypont Újpestet is elérte. Az elmúlt esztendőkben csökkent az újszülöttek száma. De még így is 670 gyermek látta meg itt tavaly a napvilágot, és összesen 3600 nőgyógyászati problémával jelentkező hölgyet kezeltek. A 45 ágy kihasználtsága átlagosan 70 százalékos volt, ami azt jelenti, hogy az ápolási napok egyharmadában „csúcsra járatva” dolgoztak.
– Ne beszéljünk mellé, a mi jövőnkről, a mi sorsunkról nem szakmai, hanem gazdasági szempontok alapján döntöttek. Igen – mondja a főorvos -, nem tagadhatjuk le, hogy mi drágák vagyunk. Nyolc főállású orvos mellett tizennégy kolléga jár még be hozzánk dolgozni, ezenkívül itt vannak a műtősök, a szülésznők, a csecsemőgondozók, az adminisztrátorok és a takarító személyzet. Évente a kórháznak 40-50 millió forint ráfizetést jelentettünk. De hát kérdem én, az életet csak forintban lehet mérni?
A főorvos még hosszan elemzi azokat a feszültségeket és vitákat, amelyek az egészségügy országos átalakítása nyomán napjainkban jelentkeznek. Kendőzetlen őszinteséggel beszél a hálapénz etikátlanságairól, elismeri, hogy valóban kettős igazság létezik, hiszen az egészségügy egyszerre nyomorog és pazarol. Tehát nem vitatható az ésszerű átalakítás szükségessége. Aztán végül maga felé hajlik a keze meg a lelke, és újra megkérdezi: mostantól már senkinek nem írják be a születési anyakönyvi kivonatába, hogy született Budapest IV. kerületében? – És eltöpreng. Látszik rajta, hogy nem csupán önmaga és társai munkáját, hanem egy tradíciót is félt. – Először arról volt szó, bevisznek a kórházba minket. Most már erre se látok sok esélyt. Pedig a mi kollégáink semmivel sem dolgoztak rosszabbul, mint bárhol a városban vagy az országban. Hogy csak a legegyszerűbb és legfontosabb adatot említsem. Tavaly „mindössze” két magzati halál akadt, de ezek a tragédiák is már azelőtt megtörténtek, hogy az anyuka a kórházba bejutott volna. Magyarán mi már nem tudtunk segíteni. Anyai halálozás szerencsére egyetlenegy sem volt. És a koraszülés is elenyésző számban fordult elő, ami valójában a szakszerű terhesgondozás mércéje. Ugyanakkor ebben a pici intézetben általában ugyanannyi nőgyógyászati műtétet végeztünk el, mint a nálunk lényegesen nagyobb kórházakban. Hát ezek is fontosak, nem csak hogy mi mennyibe kerül.
A jövőbe nem lát bele Fazekas Zoltánné szülésznő sem.
– Még jó néhány évet tudnék dolgozni, és szükség is lenne rá. De fogalmam sincs, mi lesz, ha végleg bezárják az intézetet. Nem tudom, hogy ebben az általános megszorításban hol találok a szakképzettségemnek megfelelő munkát.
Hasonlóképpen keserűen szól Soltész Klára szülész-nőgyógyász szakorvos.
– Számos betegünk van, akik maguk is ebben az intézetben születtek. Kifejezetten ragaszkodtak hozzá, hogy itt hozzák világra gyermeküket. Nekünk, orvosoknak ez különleges felelősséget jelentett. Ráadásul ebben az intézetben minden technikai és szakmai lehetőség adott, hogy bármilyen szülés közbeni komplikációt gyorsan és biztonságosan megoldjunk. Újpesten nincs más szülészet. Ez olyan, mintha egy megyeszékhely maradna ilyen osztály nélkül. Vajon mit szólnának az egriek, ha városukban nem születhetne több gyermek?
A folyosón várakozó betegek között még ennél is keményebb véleményeket hallok. Az egyik hölgy azt mondja, Derce Tamás polgármester el akarta szakítani Újpestet a fővárostól. Ezt büntetik most. A mellette lévő, kezelésre várakozó hölgy pedig arról beszél, bizonyára ezt az épületegyüttest is kinézték már, kinek, mennyiért, hogyan lehet eladni. Aztán majd lesz belőle bankszékház, konferenciaközpont vagy jól őrizhető kis luxusszálló.
Benézünk még az épületegyüttes hátsó traktusában található kezelőbe is, ahol a csontritkulásban szenvedőket és a változó kor problémáival küszködőket kezelik. Mindkét csoportban évente négyezer embert gyógyítanak, kezelnek. Nekik talán lesz valami esélyük, de még ez sem biztos.
Arra a kérdésre, hogy a még utolsó döntés előtt álló leépítési hullám vajon miként érinti az újpesti szülőotthont, Hintalan Albert kevés optimizmussal válaszol.
– Maximum annyiban reménykedhetünk, hogy amíg nem épül fel a kórház területén valahol az ígért harmincágyas szülészet, addig életben maradunk. De erre én már nem látok egy százaléknál több esélyt. Valójában szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy Újpesten nem lesz olyan hely, ahová szülni mehetnek az asszonyok, következésképp végleg a múzeumba tehetjük a szülési fájdalmakat mérő tokométert.
Szendrei Lőrinc
