Forrás: MNO

2007. február 24. (5. oldal)

Stefka István

A köztársasági elnök Csolnokon emlékezik

Országszerte megemlékezéseket tartanak a kommunizmus áldozatainak emléknapján holnap. Sólyom László köztársasági elnök a Dorog közeli Csolnokra látogat, ahol délelőtt tíz órakor ünnepi beszédet mond. Őt követi Rainer M. János, az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány főigazgatója és Ernst Ervin, az utolsó magyar gulágként is emlegetett egykori bánya-munkatáborban raboskodó politikai elítélt. A Fidesz vasárnap délután három órától a budapesti Andrássy úton, a Terror Háza Múzeum előtt tartja rendezvényét, akárcsak az intézmény 2002-es megnyitása óta valamennyi alkalommal. Felszólal Schmidt Mária, a Terror Háza igazgatónője, valamint Szájer József, az Európai Néppárt parlamenti frakciójának alelnöke is. Holnap délelőtt 11 órakor az V. kerületi Honvéd téren mond emlékező beszédet Rogán Antal (Fidesz), Belváros-Lipótváros polgármestere. A Kisgazda Polgári Egyesület ma reggel kilenckor emlékezik a kommunizmus áldozataira a Parlament és a Miniszterelnöki Hivatal közötti Kovács Béla-szobornál. A koszorúzás előtt beszédet mond Horváth János és Turi-Kovács Béla fideszes országgyűlési képviselő. Vasárnap megemlékezést tartanak a kommunizmus 100 millió áldozatának emlékművénél, a csömöri temető mellett fél háromkor. Az ünnepség főszónoka az “56-os elítélt Wittner Mária fideszes parlamenti képviselő lesz, rajta kívül beszédet mond Csurka István (MIÉP), Eőry Zsolt (KDNP), Nagy Ervin (Jobbik) és Pintér Zoltán (MDF). Közösen emlékezik a Fidesz és az MSZP Kecskeméten, miután az egyházakkal és a civil szervezetekkel együtt a szocialisták szervezete is elfogadta a helyi Fidesz kezdeményezését. A tervezett program szerint ökumenikus szertartás után fáklyás menet vonul a kecskeméti “56-os emlékműhöz, ahol Zombor Gábor polgármester mond beszédet. (MN)A magyar Országgyűlés 2000-ben, Horváth Béla akkori kisgazda képviselő kezdeményezésére fogadta el azt a javaslatot, hogy minden év február 25-én emlékezzenek meg Magyarországon a kommunizmus áldozatairól. A dátum kiválasztása nem volt véletlen, hiszen 1947. február 25-én, azaz hatvan éve tartóztatta le hazánkban egy idegen hatalom, a szovjet NKVD Kovács Béla kisgazda főtitkárt, nemzetgyűlési képviselőt. Ettől az időponttól lehet számítani de jure, hogy a képviselői mentelmi jog felrúgásával – ami a Szovjetunióban már évtizedek óta nem létezett – megszűnt a parlamentáris demokrácia Magyarországon. A Rákosi-féle totális diktatúra kiépítése, ártatlan emberek meggyilkolása, üldöztetése, koncentrációs táborok felállítása a szovjet tanácsadók közreműködésével a “fordulat évétől”, 1948-tól már nem ütközött nehézségbe. A kelet-közép-európai népek tízmilliói, akik évtizedekig a bolsevista diktatúrában éltek, csak a Szovjetunió összeomlása után, a rendszerváltáskor, 1990-től tudhatták meg tényszerűen, hogy milyen bűnöket követtek el ellenük a kommunista eszmeiség nevében. A pártállami múlt, a kommunista állambiztonság utóélete, eszméik és módszereik kísértete azonban még mindig él, s ez addig tart, amíg a magyar társadalom tudatában, lelkiségében nem történik meg a valódi rendszerváltás.

De miért is kell emlékeznünk, tisztelegnünk a kommunizmus áldozatai előtt? Azért, mert ártatlan emberek millióit végezték ki, családok millióit szakították ketté, tették boldogtalanná, és mindezeket a bűntetteket még ma is igyekeznek kisebbíteni, relativizálni egyes baloldali politikusok. Csak a Szovjetunióban a XX. pártkongresszuson közölt adatok szerint 1917-től a bolsevik vezetők és Sztálin utasítására húszmillió embert végeztettek ki vagy tüntettek el örökre. Ebbe beleszámíthatjuk az ukrán parasztlázadás sok millió áldozatát is. Ma már neves külföldi és hazai történészek jó része is úgy látja, hogy ugyanúgy kell tisztelni a nácizmus, a fasizmus és a kommunizmus áldozatait, illetve ugyanúgy kell megítélni az e két eszme által generált népirtást, népellenes bűntetteket. Ami persze nem jelentheti a holokauszt relativizálását.

A rendszerváltás óta az egykor totális bolsevista diktatúrákban élő országokban történészi munkák, személyes dokumentumok ezrei jelentek meg a kommunizmus bűneiről. Még ma is sok a fehér folt, mert nem igazán tudhatjuk például, milyen súlyos, az emberi jogokat sértő törvénytelenségek történtek és történnek a kommunista Kubában, Kínában vagy Észak-Koreában. Ahhoz, hogy megértsük, mi és miért történt nálunk, át kell tekintenünk a kommunizmus nemzetközi előéletét, főként a szovjet példát. A Hamvas Intézet nemzetközi konferenciát rendezett 2002-ben A kommunizmus utóélete Kelet-Közép-Európában, Kísértő múlt címmel. Itt Vitalij Sentalinszkij orosz történész állapította meg keserűen, hogy büntetés nélküli bűntett történt a huszadik századi Oroszországban. Felelősségre vonás nélkül maradtak a Magyarországon elkövetett kommunista bűntettek is. Bírói ítélet nem született a nemzet és a magyar lakosság ellen elkövetett bűnökért, az igazságtételi törvény a magyar parlamentben megbukott.

De nézzük, kitől tanultak a magyar elvtársak, Sztálin leghűségesebb követői. A CSEKA-t (állambiztonsági szervezet Dzerzsinszkij vezetésével) még 1918 szeptemberében felhatalmazta Lenin, hogy minden törvényes bírói ítélet nélkül embereket tartóztassanak le és végezzenek ki, akik a bolsevizmus ellen lépnek fel. A bolsevista forradalom alatt a CSEKA kétszázezer embert lőtt agyon, további háromszázezer pusztult el az újonnan felállított koncentrációs táborokban. A CSEKA későbbi utódja, a KGB sem válogatott az eszközökben Berija vezetésével. Nemcsak több millió szovjet állampolgárt száműztek a gulág táboraiba vagy végeztek ki, de a szovjet kommunista párt legfelsőbb vezetését is megtizedeltette Sztálin. 1917 és 1935 között a Központi Bizottság negyvennégy tagját lőtték agyon, de ugyanez a sors várt száztizenöt népbiztosra, miniszterre is. A szovjet hadsereg legfelsőbb vezetésének hetvenöt százalékát likvidálták 1937 és 1939 között. A már idézett Vitalij Sentalinszkij megemlítette: a szovjet hatalom 1921 után sok irodalmárt, írót, művészt megöletett vagy öngyilkosságba hajszolt. Ez történt például Majakovszkijjal, Jeszenyinnel, Andrej Platonovval és Iszaak Babellel is. A történész megállapította, hogy az alkotó értelmiség a harmincas-negyvenes évekre gyakorlatilag megsemmisült. A módszert a KGB ültette át az 1945-ben megszállt országokba is. Jörn Mothes német történész az említett konferencián az NDK-ban elkövetett politikai törvénytelenségekkel foglalkozott. Ott is léteztek különleges táborok politikai foglyokkal, amelyeket a KGB német megfelelője, a Stasi felügyelt. Ezekben a speciális táborokban nácitlanítás címén 127 ezer embert tartottak fogva, akik közül negyvenháromezren meghaltak. A szovjet katonai bíróságok a berlini fal felhúzása előtt Németországban kétszázezer embert ítéltek el a szovjet hadijog alapján, és deportáltak Vorkutába vagy Szibériába. Jörn Mothes kiemelte, hogy az önkénynek nemcsak katonai, hanem polgári áldozatai is voltak. Így a rostocki egyetem hallgatói közül többet liberális nézetük hangoztatása miatt deportáltak a Szovjetunió lágereibe. Az 1953. június 17-i keletnémet népfelkelés után sok száz munkás, értelmiségi és fiatal lett politikai üldözötté. Azon családok közül, akik a belnémet határ közvetlen közelében éltek 1961-ben, háromezret kényszerdeportáltak A berlini fal és a kelet-nyugati határ áldozatai több százra tehetők. A kommunista NDK politikai vezetése tűzparancsot adott ki azok ellen, akik engedély nélkül el akarták hagyni az országot. Az NDK kommunista pártja által elkövetett jogtalanságok miatt a rendszerváltozást követően az ügyészségen több mint huszonhatezer büntetőfeljelentésből húszezer nyomozati eljárás indult, de végeredményben csupán kétszáz elmarasztaló ítélet született.

A Szovjetunión kívül, az összes európai szocialista ország közül Magyarországon szedte legtöbb áldozatát a kommunista diktatúra. (Ráadásul a határon túl élő magyar kisebbségek tagjai évtizedekig az ottani nacionalista kommunista diktatúrák áldozatai voltak.) A második világháború után az orosz levéltári adatok szerint is ötszázhúszezer magyar került hadifogolyként a Gulag táboraiba (Magyar Hadifoglyok a Szovjetunióban, Dokumentumok 1941-1953), ezen kívül csaknem hatvanezer embert vittek el politikai fogolyként, internáltként. Ez óriási szám a magyar lakossághoz viszonyítva. Rózsás János, a Gulág lexikon szerzője, aki maga is tíz évet raboskodott különböző koncentrációs táborokban, nyolcszázezerre teszi az elhurcoltak és fogságba esettek számát, közülük háromszázezer magyar sohasem tért viszsza. Fehérváry István volt politikai elítélt, a Szovjetvilág Magyarországon című könyv szerzője kutatásai alapján leírja, hogy 1944-45-ben, a Magyarországot elözönlő Vörös Hadsereggel egy időben jelentek meg az NKVD, majd később a KGB egységei is. Segítségükkel szerveződött meg a hírhedt Katonapolitikai Osztály, valamint az ÁVO, a későbbi ÁVH. Az Államvédelmi Hatóság székháza lett 1948-ban az Andrássy út 60., amelynek földszinti részét a KGB sajátította ki. Ma ez az épület ad helyet a Terror Háza Múzeumnak, amely emléket állít az ott megkínzott, agyonvert, megalázott emberek ezreinek, akiket a nyilas, majd a kommunista időkben hurcoltak a házba.

A parlamentáris demokrácia megszűnésével kiépült a totális diktatúra rendszere a Magyar Dolgozók Pártjának vezetésével. Zárt munkatáborokat hoztak létre fegyveres őrséggel, ahová ezrével szállították a politikailag megbízhatatlanokat. Ilyenek voltak többek között a recski és a tiszalöki, vagy a hortobágyi munkatáborok. 1951 nyarán Budapestről és a vidéki nagyvárosokból megkezdődtek a tömeges kitelepítések. A fővárosból az ávósok több mint ötezer családot, közel tizenötezer embert telepítettek ki. A Hortobágy környéki kényszermunkatáborokban csaknem tizenhatezer ember végzett kényszermunkát, akik közül táplálék és gyógyszerhiány miatt sokan meghaltak. A kommunisták harcot indítottak a magyar parasztság ellen is. Kulákverő brigádok járták a falvakat, hogy nyilvános fenyítésekkel, verésekkel tartsák rettegésben az ott lakókat. A Kitaszítottak című (szerzők: Hantó Zsuzsa, Füzes Miklós), kétkötetes dokumentumkönyvben olvashatjuk, hogy a parasztokat munkaszolgálattal, kitelepítéssel, vagyonelkobzással, koholt perek ezreivel, súlyos börtönbüntetésekkel akarták megtörni. Csak “közellátási bűntett” miatt négyszázezer parasztot ítéltek el. A korszak törvénytelenségei az 1956-os forradalom és szabadságharc kitöréséhez vezettek. Szovjet katonai beavatkozással sikerült a forradalmat leverni. Gosztonyi Péter történész A magyar Golgota című könyvében az 1956 utáni restaurációt teljes joggal nevezte a magyar történelem legkegyetlenebb politikai megtorlásának. A szovjet tanácsadók a vallatások levezetéséből ekkor is kivették a részüket. A rendszerváltozás után Antall József kormányának megbízásából tényfeltáró bizottság alakult Kahler Frigyes elnök vezetésével, amelyben részt vett többek között M. Kiss Sándor is. A korabeli bírósági statisztikák szerint 21 668 embert ítéltek el a polgári és katonai bíróságok, és 16 443 politikai vádlott kapott valamilyen büntetést. A legújabb kutatások azonban azt mutatták, hogy politikai jellegű bűncselekményekért legalább 23 761 ember elítéléséről kell beszélni. A kivégzett áldozatok száma Zinner Tibor kutatásai szerint megközelítőleg négyszáz volt 1963-ig. A karhatalmisták sortüzekkel akarták országszerte megfélemlíteni a népet. A közbiztonsági őrizet 18 ezer embert érintett, ezen kívül ezreket bocsátottak el munkahelyükről politikai megbízhatatlanságuk miatt. A Kahler Frigyes szerkesztette kötet megállapítja, hogy a vezető értelmiségiek, gyári munkások és parasztok együtt szenvedték el a megtorlást.

Az 1956. november 4. utáni kádári restauráció szükségképpen szembetalálta magát a diktatúrák örök problémájával, a legitimáció hiányával. Mert az tény, hogy a bolsevizmus – amely magát a népszuverenitás egyetlen letéteményesének hirdette – soha, sehol nem kapta meg a hatalmat szabad választásokon. A hatalmat mindig a saját párthadseregén – nálunk munkásőrség -, a rendőrségen, az egész közigazgatási rendszeren keresztül, titkos ügynökökkel beépítve tartotta meg. Mindezt azért is érdemes leszögezni, mert a Kádár-korszak végét sokan előszeretettel emlegetik a puha diktatúra időszakaként Magyarországon. Nem volt puha diktatúra, mert nem volt parlamentáris demokrácia, nem volt szólásszabadság, nem volt gyülekezési és sajtószabadság, mert a szabad véleménynyilvánításért a rendőrök bárkit elvihettek. Egyszerűen nem voltak meg azok a feltételek, amelyek alapján jogállamról beszélhetünk. Az 1989-90 előtti évtizedek hatalomgyakorlásával, politikai rendszerével tehát a mai demokrácia semmiféle közösséget nem vállalhat.

Comments are closed.